Kedvenc kekszezőnk, a La Delizia a nyárra fagyikínálattal is jelentkezett, amit természetesen kötelező volt kipróbálni. Abban ugyanis biztos voltam, hogy a minőség elsődleges szempont náluk, így még akkor is bízhatok a fagyi nagyszerűségében, ha történetesen nem ők készítik.

Nem csalódtam.

Egyrészt már ahogy megpillantottam a két gombócomat, elolvadtam. Kecses tölcsérben, toronymagasra halmozva a két adag fagyi, kicsit már folyik a csoki, mint a rajzokon, ennél szebb tálalást még nem láttam. Még akkor is, ha a csoki tovább folyt aztán, az ujjamra, de kit érdekel, ha finom.

A chilis csoki mellé (sima csoki nem volt, ez állt hozzá a legközelebb), mentás málnát kértem. A csokoládéban rendesen volt kakaó, de nem a keserűségig, bőven maradt hely benne a krémességnek is. Pont megtalálták a köztes állapotot a könnyed és az ébenfekete csokoládék íze között. A chiliből először semmit nem érezni, aztán a negyedik nyalás után kezdi csípni a torkot, nagyon enyhén. Kicsit fura érzés, de csak annyira, amennyire a kekszben az.

A mentás málnára nem tudok mást mondani: málna mentával. És ez nagy dicséret. Mintha egy igazi, házi, "darabos" málnaszörpöt hígítanánk minimálisan, és belevágnánk pár friss mentalevelet. Tök egyértelmű, semmivel sem több, sem kevesebb, nincs az az érzésünk, hogy "jaj, ez a vegyész de jól eltalálta". A természet készítette.

Volt még a kínálatban bodza, madagaszkári vanília, szilvásgombóc (o-o-o-óóóó), narancsos csoki, karamell, sárgadinnye, lúdláb, levendula, birsalma, citrom, eper és bazsalikomos eper. Az ár 250 forint gombóconként.

Az egyik legjobb fagyim volt idén.

A legjobb budapesti fagyi nyomában 2 nagyobb térképen való megjelenítése

Időnként rátalálnak Budapestre a fontosabb európai nemzetek és elcsodálkoznak azon, hogy nálunk valódi épületek meg látnivalók vannak, meg tévé, meg internet, kannibalizmus viszont egyáltalán nincs. Néha viszont előfordul, hogy távolabbi országokból is ránk akadnak és beszámolnak a nálunk látottakról.

Ezt történt most is: az egyik legnépszerűbb jamaicai lap, a Gleaner publikált egy hosszabb írást Budapestről. A lap külsős munkatársa, Laura Tanna ötezer karakterben esett egyik ámulatból a másikba, és a cikk végén tuti célpontként emlegette a magyar fővárost.

Elsőként a New York kávézóról írt, bemutatva a hely történelmét és a somlói galuskát, amitől a nő teljesen készen volt. Ezután a Hősök terét vette célba, ahol megnézte a magyar történelem nagyjait, akik közül Könyves Kálmán volt a kedvence, amiért az felhagyott a boszorkányégetéssel.

Aztán körülnézett, és elcsodálkozott azon, hogy néhány percnyi sétatávolságon belül ott van a Szépművészeti, a Széchenyi fürdő, a már mások által is csak tündérmeséhez hasonlított Vajdahunyad vára, az állatkert és a Gundel, amit időnként cigányzene tölt meg. Jobban meggondolva tényleg remek környék.

Aztán jött a Bazilika, ahol Tanna megint meglepődött, hogy egy emberkirály, Szent István, kiemelkedő becsben van tartva Isten házában - például hogy márványszobra van a főoltáron. Ezután a vallási megbékélés jegyében megnézte Európa legnagyobb zsinagógát, aminek a belső kialakításáról leginkább egy katolikus katedrális jutott eszébe. Megemlékezik a második világháború közel félmillió, magyarországi zsidó áldozatáról és arról, hogy Tony Curtis nagy összegekkel támogatta a zsinagóga felújítását a kilencvenes években.

Ezután Tanna a Parlamentről írt, amitől szintén el volt ragadtatva, ahogy a magyar vendégszeretettől és humortól is. Ha Jamaicából nézve is így látják, nem lehet akkora a baj. A szerző szerint akinek van pénze, fektesse be budapesti ingatlanokba, mert a város most nagyon olcsó, turistából meg biztosan egyre több lesz. Egyébként is annyi látványosság van itt, annyi múzeum, kávézó és étterem, hogy képtelenség mindegyiket megnézni és kipróbálni.

Éppen ezért Budapestre mindig megéri ellátogatni és jó alaposan megnézni.

Az írásért a Jamaicai Kulturális Terrorkommandó és Gumimaciszörp Ltd. fizetett.

Egy újabb ígéretes kísérlettel találkozhatunk az Akácfa utcában, Pig 37 Blitz Grill néven nyílt pár hete egy grillkolbászos nem messze a Blahától, ahol bajor és magyar grillkolbászt, grillezett sültkolbászt, debrecenit és cserkészt árulnak, savanyúsággal, pa-pír-tá-nyé-ron.

Azt mondanánk erre, ez olyan, mint a piacon/strandon, de elvileg egy ilyen hely két dologban más: az egyik az állandó minőség, amit feltétlenül tartaniuk kell, a másik a dizájn, amivel be kell csalogatni az embereket. Amivel piedesztálra kell emelni a kolbászozást. Kíváncsi voltam, hogy sikerült megvalósítani ezt az egyébként remek ötletet.

Délben érkeztem, ekkor már elvileg két órája nyitva volt a hely. A húspulton készre sütött kolbászokat láttam:

Az egyik hétvégén a Hortobágy környékén jártam, és olyan felfedezést tettem, amit érdemes veletek is megosztanom. Valami monumentális épült a Tisza-tó mellett, ami annyira illik a fejemben lévő Hortobágy-képhez, mint önjáró léalma-felszedő kombájnnak Julis nénihez. A Hortobágyhoz nekem a nagy vásárok, a marhák kihajtása-beterelése, a karikás ostoros betyárok és a Csaba által is felfedezett állatsimogatók képe ugrik be, egy olyan táj, ahol a turizmus is megy, miközben nem vált múzeummá az egész, és az út mellett még mindig látunk alvó pásztort egy leszúrt bot mellett.

Viszont ha megkérdezzük, mióta foglalkozik ezzel, kiderül, hogy gépészmérnökként végzett Budapesten.

Most viszont, ha a környéken autózunk, az út mellett nem tudjuk nem észrevenni az eladó panziók és vendégházak sorát, a Hortobágy vonzása láthatóan megszűnt, esetleg korábban túlbecsülték. Ehhez képest meglepő, ha Poroszlóba érve megpillantjuk ezt:

Ez pedig a Tisza-tavi Ökocentrum, amit néhány hónapja adtak át, és aminek nem nagyon van előzménye Magyarországon. Természetház, oktató központ, egy hatalmas akvárium és egy kisebbfajta állatkert ötvözete. Ezért mind az ott dolgozók, mind a látogatók ismeretlenül tapogatják a hatalmas épületet, és az azt körülvevő parkot. A leírás szerint:

Célja egy olyan, Magyarországon egyedülálló, de Európai viszonylatban is ritkaságszámba menő Ökocentrum- Természetház- létrehozása, ahol kapcsolódik egymáshoz a turizmus és a természetvédelem, oktatás.

Én sem tudtam, mire számíthatok bent, ezért kíváncsian néztem körül.

A bejáratnál három felnőtt és egy gyerek belépőre 5500 forintot fizettünk, és máris a templomszerű, a sziromszerűen szétnyílt, galaktikus fegyvernek látszó torony alatt találtuk magunkat.

Odabent négy szinten találunk, összesen 2600 négyzetméteren. Mind közül a legjelentősebb az egymillió literes édesvízi akvárium, ami ezzel a méretével Európa legnagyobbjának számít. Mellettünk, körbe körülöttünk hatalmas harcsák, cápanagyságú vizák úszkálnak méltóságteljesen, alig mozgatva a farkúszójukat. Voltam már nagy ócenáriumokban, de ez valahogy mégis nagyobb hatással volt rám. A körülöttem úszkáló halak ugyanis egyáltalán nem számítanak egzotikusnak, magyarországi fajok, és életemben párszor volt rá esélyem, hogy egy-egy ilyen közelében úszkáljak.

A lakatozásban az a legjobb, hogy csak elkezdeni nehéz, utána megy minden magától. Néhány éve jártunk először közösen Párizsban Dórával, el is helyeztünk egy lakatot az egyik hídon a Szajna fölött.

Nehéz meglátni, de bekarikáztam, hogy egyértelmű legyen, miről beszélek:

Aztán tavaly ősszel visszamentünk, kerestük a lakatunkat és a következőt találtuk:

Slusszpoén: a mienk már nem volt a hídon. De csak az hiányzott. Leszakadt a díszdrót, amire ráerősítettük, de az eltűnt lakatunk helyére egy egész lakatkolónia nőtt, ezért nem bánkódtunk.

Szerencsére a lakatolás felbukkant Budapesten is. Van például egy szentély az Erzsébet téren, de arról már írtunk korábban, és az félig-meddig mesterséges, hiszen egy társkereső oldal indította a projektet.

A Szabadság hídon felbukkanó lakatok viszont, amikre Beliczky László hívta fel a figyelmünket, és amikről képeket is küldött, egy spontán kezdeményezés részei.

Elkezdtek szaporodni a lakatok, és semmi sem tudja megállítani őket. Kis szerencsével néhány év múlva tele lesz az egész híd. 

Az írásért a Szabadság híd fizetett egy valag lakattal.