Budapesten nagy hagyománya volt a századfordulón külföldi biztosítótársaságok számára óriási palotákat emelni, amivel kifejezik sikerességüket, ezáltal fizetőképességükre vonatkozóan is tesznek egy határozott utalást. A leghíresebbek, például a Gresham vagy a New York mellett van egy mostohatestvér is, a Deák téri Anker-palota. Azért hivatkozom rá így, mert a mai napig sokan kritizálják az épületen látható stílustobzódást, és a "megalomán kupolákat". Még a tervező Alpár Ignác felesége is így kiáltott fel állítólag, amikor 1910-ben először megpillantotta a palotát: Na, de Ignác! Nem szégyelli magát? Mit csinált maga itt?

A bécsi alapítású Anker biztosítótársaság első fiókja 1864-ben nyílt meg ugyanitt, ám akkor még Gyertyánffy-házként volt ismert a saroképület, illetve később már Anker-udvarként emlegették. Így festett akkoriban:

Értem én, hogy a szabályok mindenkire vonatkoznak. Hogy nem lehet személyre szabni a törvényeket. Hogy csak akkor lehet rend, ha jogegyenlőség van.

De valami akkor is borzasztóan el van cseszve, ha egy kilencven éves néni félelemmel telve kéri, hogy ne írjunk róla, mert ha híre megy, a rendőrség megint kivonul több autóval és előveszi, amiért betéti társaság, könyvelő, területfoglalási engedély, hatósági papírok, számlatömbök, bélyegzők és ISO-szabványok nélkül árulgatja esténkén a virágait.

Pedig szép a csokor.

Tegnapi a hír, de erről akkor is beszélnünk kell: Ádámmal megkérdőjelezhetetlen közös kedvencünk Wes Anderson és Budapest. Utóbbit szerintem nem kell magyarázni, Andersonról meg talán elég annyit mondani, hogy ő az egyik legizgalmasabb amerikai rendező, akinek a filmjeit két-három másodperc után fel lehet ismerni. Senki sem készít olyan mozikat, mint ő, ami önmagában még nem lenne nagy érdem, Anderson azonban nemcsak sajátos, de egyben zseniális filmeket is rendez.

Ott van a Royal Tenenbaums, az Édesvízi élet, a Darjeeling Limited, csupa megunhatatlan, egészen furcsa módon vicces mozi, de ott van a bábjátékos Mr Fox, és a júniusban mozikba kerülő Holdfény királyság, amiről Ádám írt kritikát.

Szóval itt van ez a fickó, akinek a legújabb hírek szerint a következő filmje a Grand Budapest Hotel lesz: két kedvencünk egyben. Kevésen múlt, hogy nem Grand Bukarest Hotel lett a cím, de Magyarország több adóvisszatérítést kínál Romániánál, így végül ránk esett a választás, ami remek hír: Anderson filmjeiben ugyanis a környezet több egyszerű háttérnél, építi, árnyalja, megfesti a sztorit, nemcsak megtámasztja azt. Éppen ezért egy Budapesten játszódó Anderson mozitól arra lehet számítani, hogy sokkal többet enged be a fővárosunkból a világ mozijaiba, mint bármelyik korábbi film - és most nem csak a Die Hard-szerű megaprodukciókra gondolok, amikben Berlint, Buenos Airest vagy épp Moszkvát játssza Budapest.

Elég arra gondolni, hogy már most, a bejelentés pillanatában több száz fontos lap foglalkozik a filmmel és azzal, hogy az Budapesten fog játszódni, köztük a Washington Post, a New York Times, vagy akár a PerezHilton. A film meg ehhez képest az eddigiekből kiindulva folyamatosan adagolja majd a Budapest-esszenciát a nézőknek. Jobb országimázs lehet ebből akárminél, és ha Anderson hozza a megszokott színvonalat, egészen biztosan új kedvenc filmünk lesz Ádámmal.

A Grand Budapest Hotel egyébként tele lesz sztárokkal: Johnny Depp elvállalta egy szerepet, de állítólag ott lesz mellette Bill Murray, Edward Norton, Jude Law, Jeff Goldblum, Adrien Brody, Willem Dafoe és Angela Lansbury is: csupa olyan színész, akikkel remek lenne összefutni Budapesten.

A forgatásnak még nincs céldátuma, de állítólag ez lesz Depp következő filmje, és Anderson eddigi tempójából kiindulva 2014-2015 körül számíthatunk a premierre.

Rég megírtam már ezt a posztot, de bizonytalan voltam a publikálásban. A magyaros kajákat kereső sorozatunkban ugyanis étlapról választható, elfogadható árú ételekre koncentrálunk, a Fülemüle azonban az átlagnál drágább (és jobb minőségű is), így a teszteléskor ebédmenüt fogyasztottunk. Amit utólag kizáró körülményként értékeltünk. Hogy mégis élesítem most az írást, annak egyetlen oka van: múlt pénteken elhunyt az étterem legendás tulajdonosa, Singer András, aki a tesztelés időpontjában is ott ült az étteremben. Én ugyan nem ismertem, de tudom, hogy nagy jelentősége volt a budapesti gasztronómiában, szóval most áthágjuk a sorozat szabályait, és Singer úr emlékére élesítem a legújabb epizódot. 

Elég sokan ajánlottátok ezt a nyolcadik kerületi éttermet a Kőfaragó utcában, ami a Kádár, a Róma ételbár és a Nótafa után a negyedik szereplője a házias, megfizethető magyaros éttermeket bemutató sorozatunknak. Annyiban a Kádárhoz áll közel, hogy ez is Pesten van és ez is hagyományos magyar-zsidó konyhát visz, ahol szombaton a sóletté a főszerep.

Máskülönben élesen elválik a többitől: ez is retró, de nem a kockás terítős, alsó-középosztálybeli értelemben, mint a másik kettő, a Fülemüle inkább úgy fest, mintha a gulyáskommunizmust egy időgép segítségével megpróbálták volna átmenteni 2012-be, de az időutazás közben egy hiba folytán felszippantotta volna 1931-ből egy polgári étkezdét és a komplett 1993-as évet.

A hely összességében barátságos, családias, tele személyes tárgyakkal, fotókkal az meg a Moszkvát is megjárt tulajdonosnak, Singer Andrásnak köszönhető, hogy minden tele van a szocialista-kommunista relikviákkal. Ezekkel díszítettek ott bent mindent: van tábla a Kisz Moszkvai Városi Bizottságától és a Moszkvai Ifjúsági Klubtól, fotó örökíti meg az épp fogyasztó Horn Gyulát és Gyurcsány Ferencet, és van egy másik fotó is egy gyermekről, aki egy "Köszönjük Feri"-feliratot szorongat a kezében. A mérleg nyelve erősen balra billenne, de a jó konyha végső soron mindig középen áll, éppen ezért a Horn fotótól néhány méterre tökéletesen megférnek a főpapokról készült portrék, ahogy a Navracsics-fotó sem akar leesni a falról Gyurcsány közelsége miatt.

Nem csodálatos?

A hely egyébként a híresen aktív törzsvendégek ellenére is tök üres volt negyed háromkor, csak engem kellett kiszolgálnia a nagyon udvarias pincérnek, meg időnként Singer urat, aki jó tulajdonoshoz méltón többnyire odabent ücsörög.

Elsőként húslevest kértem finommeltélttel. Nem volt olyan erőteljes, olyan zsíros, mint a Róma ételbár levese, de ez is teljesen rendben volt, sőt, sokak ízlésének talán jobban meg is felel a Fülemüle visszafogott fogása. Az alapanyagok itt is frissek, igazi zöldség, igazi fűszerek kerültek a levesbe, látszott az is, hogy a mellé felszolgált paprikát is azelőtt vágták fel, hogy kihozták volna nekem. Rendben volt na.

Második fogásnak sertésszelet rostont kértem házi savanyúkkal, ami így néz ki az étlapon túl:

Tökéletesen elégedett voltam. Bár déli ajánlatról van szó, a hús frissen sült (várni is kellett rá, ami mindig jó jel, hallottam, ahogy serceg a roston), szaftos volt, meleg, bátran fűszerezett, ami mellé kiváló választás volt a savanyús tál. Végre nem krumpli vagy rizs, ez a házi válogatás (persze ipari mennyiségű kenyérrel kiegészítve) megadta a zabálás önfeledt örömét, amit annyira keresünk ebben a sorozatban. Csak a kenyérrel volt bajom, valami izgalmasabb és főleg frissebb péksütemény illene ide.

Végül jött a mézes-mákos palacsintametélt, ami elég brutális lezárása az ebédnek, főleg a mindent elfedő porcukor miatt, de volt benne zsiradék és mák is bőven, mézből lehetett volna valamivel több.

Ezzel együtt a Fülemüle teljesen rendben van. A három fogás délben 2100 forintba kerül, ehhez jön az ital ára és a felszolgálási díj, körülbelül 2600 forintot szánjon az ebédre, aki ide téved.

Vagy inkább tudatosan: ide megy.

Akik nem ismerik a The Sunt, azoknak elég talán, ha annyit mondok, hogy olyan, mint a Blikk, csak épp 2,5 milliós a példányszáma és egyes felmérések szerint több mint hétmillióan olvassák rendszeresen. Elég nagy kutyáról van tehát szó.