És ha már szétfikáztuk az útvonalat, írjunk arról is, amikor érdemi változás történik, a legutóbbi vasárnap, meg a néhány héttel korábbi szombaton ugyanis már egészen elviselhető volt a helyzet.

Mindezt egy nóvummal, egy forradalmi újítással sikerült elérni, amit úgy hívnak: Sárga. 

Ez a szín azért praktikus, mert akadt itt egy rakás olyan kereszteződés, amikben hétvégente semmi sem történt azon kívül, hogy megállították a főútvonal forgalmát. Nem jött oldalról senki, mert még hétköznapi is jelentéktelenül kis forgalmú utakról van szó, időnként olyan üzemi bejárókról, ahonnan ünnepnapokon egyetlen kamion sem akar kihajtani.

Korábban ezekben a kereszteződésekben meg kellett állnunk és hosszan kellett várakoznunk a semmire. És minden felesleges pirossal nőtt bennem "a következőnél én meg nem állok"-érzés. Vagy hogy ha a sebességhatárt betartva így megszívatnak, akkor inkább nyomom a gázt és még elérem a zöldet. Most ennek vége. Elfogadható 4-5 pirossal tudom teljesíteni az útszakaszt, nem akarok átmenni a piroson, gyorsan hajtani, sem sarokba állítani a felelősöket.

És az egész csak néhány sárga kérdése volt.

A kisföldalatti szerelvényei látszólag jó állapotban vannak, mert a kilencvenes években felújították őket, de az évtized végére már veszélyesen elöregednek, ezért mindenképp gondoskodni kell az utódról.

Arról persze nincs szó, hogy ezeket már gyártanák, vagy akárcsak felrajzolták volna a terveket, de akadnak olyanok, akik már javában gondolkoznak Budapest jövőjéről. Például Kukorelli Péter dizájner, akitől a posztsorozat megjelenése után kaptunk levelet a következő évtized kisföldalattijával kapcsolatban.

Hobbiból készítette el rajzait a járműről, ami szerinte nemcsak egy közlekedési eszköz, hanem a városélmény alakítója, éppen ezért a Világörökség részét képező útvonal megérdemel egy dizájn-oldalról is alaposan átgondolt szerelvényt. Olyat, ami illeszkedik a környezetébe, kapcsolódik a múltjához, ugyanakkor modern.

Éppen ezért felhasználta az eredeti, 1895-ben tervezett Siemes-kocsik formajegyeit, ahogy tették azt a jelenleg is használt, az 1970-es években vásárolt Ganz-szerelvények is.

Kukorelli Péter nem állítja, hogy az ő terveinek kell megvalósulnia, de szerinte fontos lenne, hogy a kocsik kialakításánál aktív párbeszéd alakuljon ki, hogy hazai formatervezők a múltra építve, saját ötleteikkel támogassák meg az évtized végén érkező szerelvények tervezését. Mindenesetre felvázolta, hogy ő milyen kocsikat képzelt el, hátha ezzel inspirálja az ötletrohamot.

Főleg, mert látszólag annyira nincs létjogosultsága 2012-ben, hogy sokkal inkább tűnik kulturális bunkernek, mint valódi boltnak. Látszólag.

De mielőtt belekezdünk, ugorjunk vissza húsz évet az időben. A szüleimmel minden évben valamelyik nyugat-európai országba utaztunk az akkor sem túl menő Skoda 105S-ünkkel. Az S jelentette a belépő szintet, amihez képest a L luxusa leginkább a letekerhető hátsó ablakot jelentette. Nem hogy elektromos, vagy ilyesmi, hanem hogy egyáltalán.

Az S-ben ilyen majomkodás nem volt, aminek főleg a dél-európai nyaralások alatt örültem. Ilyenkor az autóba épített, hatvanig skálázott hőmérsékletjelző kiakadt, képtelen volt lépés tartani a sevillai forrósággal, a hátsó üléses katlanban ücsörögve meg az életemet adtam volna azért az L-jelzésért.

Az utazások úgy valósulhattak meg, hogy minden évben összefogott a család, nagyszülők, távolabbi és közelebbi rokonok, mindenki kiváltotta a teljes valutakeretét, ami már elég volt ahhoz, hogy hármunknak kifizessük a kempingeket és az üzemanyagot. Minden egyebet itthonról vittünk: ételt, üdítőt, wc-papírt, mosószert, mindent. Erre azért volt szükség, mert az egész család valutakerete sem lett volna elég ahhoz, hogy egy hónapig életben maradjunk külföldön, a kemping és a benzin mellett két kivétellel nem is nagyon költöttünk semmire. És ez a két kivétel a lényeg.

1: mindig kaptam Matchboxot,

2: apám bevetette magát a hanglemezboltokba, ahol órákig bogarászta a bakeliteket, majd diadalittasan hozta el a ritka példányokat

3: anyu hoppon maradt

Vissza is kanyarodhatunk a Hollán Ernő utcai bolthoz: a bejárat előtt ácsorogva annyi minden jutott eszembe a nyolcvanas évek Párizsából, Rómájából, Madridjából, vagy a kilencvenes évek Lisszabonjából, Londonjából, hogy hiába nincs lemezjátszóm, megálltam és körülnéztem.

Odabent pont az a hangulat fogadott, ami külföldön, évtizedekkel ezelőtt, vagy ami néhány amerikai kultfilmben: emberek bogarásszák békésen a lemezeket, egymással és az eladóval beszélgetnek. Itt lehet. Lelassul az élet, a boltban nincs torrentezés, letöltés, megosztás, van viszont két sztori közti békés válogatás.

Kihallgattam néhány beszélgetést. Az egyikben egy fickó Eric Claptonról, Paul McCartney-ról és Mick Jaggerről sztorizott. Állítólag Paul bement egy bárba, ott találta a másik kettőt. Elkezdett hadoválni nekik valamit az új daláról, aminek a címét Clapton és Jagger is borzasztónak találta. Clapton gondolkozott egy kicsit, majd azt javasolta McCartney-nak, hogy legyen inkább a dal címe Yesterday.

Hát így.

Fogalmam sincs, hogy igaz-e a sztori, viszont azt filmbe illően szórakoztatónak találtam, hogy van egy bolt, ahol tényleg ilyesmiről beszélnek az emberek. Én is beálltam a sorba, elkezdtem kérdezgetni az előadókról a tulajdonost, akitől megtudtam, hogy 12 éve nyitott a bolt, eleinte cd-ket árult, de ahogy újra divatba jött a bakelit, úgy alakította át ő is a kínálatát. Elmeséli, hogy főleg a negyvenes-ötvenesek járnak az üzletbe, a gyűjtők, akiknek fontos, hogy a lemez mellé füzetet, borítót is kapjanak, hogy meg tudják érinteni a zenét. Nekik egy fájl a számítógépen kevés. Szerencsére egyre több a fiatal is, akik most találnak rá arra a műfajra, ami apáiknak kimaradt: itthon nem volt olyan hanglemezkultúra, mint nyugaton, nálunk sokan most értik csak meg, hogy mi a jó benne.

"Tényleg, mi a jó?" - kérdezem a tulajdonost, aki szerint több válasz is van. Ott a bogarászás öröme. Ott van a lemez megfoghatósága. A szertartás, ahogy előkészülünk a zenehallgatáshoz, felrakjuk a bakelitet, játszunk a tűvel. És a vásárlás: bemész az üzletbe, megemlíted, hogy melyik a kedvenc zenéd és az eladó azonnal tud ajánlani néhány hasonló albumot, vagy olyan énekest, akit szintén szeretni fogsz. Az online zeneboltokban algoritmusok segítik a keresést, de a bitek a közelébe sem érnek annak az érzékenységnek, amivel egy sokat tapasztalt hanglemezboltos bír.

Közben vevők érkeznek, valami jazz-előadót keresnek, majd Norah Jones legújabb lemezéről kezdenek el beszélgetni a tulajdonossal, aki elismeri, hogy remek albumról van szó.

Az üzletből már fertőzötten lépek ki, és biztos vagyok abban, hogy nemsokára veszek egy bakelit-lemezjátszót (20-30 ezer forint egy új példány), és beállok én is apám mögé a bogarászók sorába.

Média Pont Lemezbolt
Budapest
Hollán Ernő utca 18.