Az elsők közt a Soroksári útról írtam az Egy nap a városban blogon. Az oldal általános pozitív hozzáállását semmibe véve úgy gyaláztam az útszakaszt, ahogy bírtam: egy több kilométeres főútról beszélünk, ami nemcsak tele van lámpákkal, de ezeket olyan bénán sikerült beállítani, hogy a sebességkorlátozásokat betartva egyik pirosból a másikba esünk. Egyszer le is mértem, a 10,5 kilométeres szakaszon vasárnap délután 23 lámpából 11 adott pirosat, ami 48 százalékos eredmény, zöldhullámról tehát aligha lehetett beszélni.
És ha már szétfikáztuk az útvonalat, írjunk arról is, amikor érdemi változás történik, a legutóbbi vasárnap, meg a néhány héttel korábbi szombaton ugyanis már egészen elviselhető volt a helyzet.
Mindezt egy nóvummal, egy forradalmi újítással sikerült elérni, amit úgy hívnak: Sárga.
Ez a szín azért praktikus, mert akadt itt egy rakás olyan kereszteződés, amikben hétvégente semmi sem történt azon kívül, hogy megállították a főútvonal forgalmát. Nem jött oldalról senki, mert még hétköznapi is jelentéktelenül kis forgalmú utakról van szó, időnként olyan üzemi bejárókról, ahonnan ünnepnapokon egyetlen kamion sem akar kihajtani.
Korábban ezekben a kereszteződésekben meg kellett állnunk és hosszan kellett várakoznunk a semmire. És minden felesleges pirossal nőtt bennem "a következőnél én meg nem állok"-érzés. Vagy hogy ha a sebességhatárt betartva így megszívatnak, akkor inkább nyomom a gázt és még elérem a zöldet. Most ennek vége. Elfogadható 4-5 pirossal tudom teljesíteni az útszakaszt, nem akarok átmenni a piroson, gyorsan hajtani, sem sarokba állítani a felelősöket.
És az egész csak néhány sárga kérdése volt.