Már hónapok óta tervezem meglátogatni a Budapesti Állatkert idén elkészült Varázshegy kiállítóterét, de végül erre csak a múlt héten, az Állatkertek Éjszakája (ÉjszakáZoo) rendezvényen kerítettem sort.

Hasonló ötlet ez is, mint a Múzeumok Éjszakája - szerintem az egyik legjobb program, ami a várossal történhetett. Az éjszakai múzeumozást 2003 óta rendezzük meg magunknak, volt ideje kiforrni tehát a programsorozatnak, és akkor sem lehetne unalmas, ha nem lenne tele ötletes, humoros megoldással - mégiscsak több száz múzeumról beszélünk országszerte.

Az állatkertek idén először fogtak így össze, de hasonló céllal, tehát alapvetően egy jó ötletet valósítanak meg. Éjszaka állatokat lesni ráadásul tök izgalmasan hangzik. Valamiért azt gondoltam, erről az ott lakó élőlények is hasonlóan gondolkoznak, így aztán a Fővárosi Állatkert felé vettem az irányt. Aztán miután fél óráig tekeregtem a rosszul kivilágított útvonalakon, már kicsit szégyelltem magam: a legtöbb helyen alvó, vagy aludni próbáló állatokkal találkoztam. Utóbbiak eléggé nyűgösek voltak, előbbieket meg rohadtul nem érdekeltem.

Viszont a Varázshegy, amiért jöttem, feledtette ezt a kellemetlen érzést. Egy high-tech bemutatótér fogadott ugyanis Szikla belsejében, annyi meglepetéssel, hogy nem is tudtam mindent felfogni.

A prospektus szerint "földi élet színpadán valaha feltűnt, különleges létformáknak, az élet fejlődésének, lenyűgöző gazdagságának egyedi és látványos bemutatását tűzte ki célul" a hely. Főleg a gyerekek tudják kihasználni az összes lehetőséget, például csak ők tudnak bemászni egy bálna életnagyságú, műanyagból megformált szívébe, és a rángatós-felmászós-ugrálós játékok is nyilván nekik szólnak.

A tér különféle helyiségekre van osztva, és mindenhol egy rakás kiállítási tárgy szerepel. A falon az interaktív kijelzőket váltogatják  az élő állatok akváriumai, az érdekes tényeket közlő táblák és a hologramok - ezekből megtudjuk, hogy lát a rovar, hogyan a kutya, vagy hogy nézne ki ma egy neandervölgyi ember. Csupa olyan kérdés, amire gyerekkoromban tettem fel a kérdést, és most kaptam rá igazán érzékletes választ.

De a legapróbb részletekben is nagyon igényesen állították össze a helyet. Volt például, hogy az állati tollakat, csontvázakat egy szekrényben rejtették el, és neked kellett kihúzogatni a fiókokat, hogy megnézhesd ezeket. Máshol egy hangyakolóniát figyelhettünk meg, ahogy egy sok méter hosszú, átlátszó csövön keresztül viszik a táplálékot a bojba. Máshol egy hűtőszekrény állta utunkat. Mivel a rovarszekció közelében voltunk, félve nyitottuk ki az ajtót. Odabent az agglegények legszörnyűbb jelzése fogadott minket, ami csak a takarításra okot adhat: kiömlött ételmaradékokon mászkáltak a csótányok és egyéb rovarok - egy plexi mögött természetesen.

De a halott állatokat elfogyasztó, lebontó élőlényeket sem képeken vagy kijelzőn nézzük: valódi dögöket esznek valódi rovarok. A műkonyhában valódi egerek, a műcsatornában valódi patkányok randalíroztak.

Közben egy falon érzékletesen láthatjuk, hogy nő az emberiség száma. Eddig, ha kérdezték volna, milyen ütemben nő a saját fajom, akkor nem tudtam volna becslést adni. Most, hogy kijelzőn láttam, mindig emlékezni fogok rá, milyen gyorsan pergett a számláló. Tak-tak-tak.

Tényleg, elképesztően izgalmas tér lett a Varázshegy. És valószínű csak az én hülyeségem, hogy egy kicsit feszengve mentem ki a végén. Úgy éreztem magam, mint egy sci-fi szereplője, akinek a földi életet így mutatják be: mikroszkóppal, plexi mögül, szándékosan bekoszolt műszobákban. Megcsapott annak a víziója, hogy már csak egy múzeum őrzi azokat a folyamatokat, amik a természetben mindennaposak voltak, de többé már nem, vagy csak nagyon nehezen lelhetőek fel, és a fiatalok már ezeken a helyeken tanulják a biológiát, meg hogy mi az a kitinpáncél.

Mondom, hülyeség, de elkapott ez az érzés. Mintha nyomott volna a negatív utópia. Antiutópia. Disztópia. Mindegy.