Három nap volt, újra Magyarországon vagyok, közben megjártam az ír fővárost, ahol igyekeztem megnézni azokat a látnivalókat, amiket a repteres posztban ajánlottatok, de őszintén szólva néhány óra múltán egyszerűen nem találtam a helyem a Dublinban. Pedig mindent bevetettem, összeírtam a javaslataitokat, szereztem turistatérképet, kifaggattam a taxist arról, hogy mit érdemes megnézni, és volt egy elég hosszú listám is a kötelező programokról. Mégsem tudott elvarázsolni a város, pedig általában tényleg ugrok mindenre, ami kicsit is más.

Láttam persze szép kőtemplomokat:

Láttam a város legrégebbi pubját:

Csak eljutunk lassan két hete tartó hamburgeres túránk végére, a budapesti forgatagban utoljára a város feltehetően legdrágább hamburgerét teszteltük. Ehhez a Roosevelt-térre utaztam, a Gresham-palota kapuin vetettem be magam, és hogy a képet teljessé tegyem: vastag pulóverben, hátizsákkal, szövetnadrágban és fehér futócipőben érkeztem. Nem akartam feltűnést kelteni.

Nehezen vettem rá magamat, hogy akárcsak a hotel bárjában leüljek, az étteremhez meg tényleg nem volt semmi kedvem: hófehér terítőn, fényáradatban nekem nem csúszik a falat.

Persze a felszolgálók rugalmasak voltak, megterítettek nekem egy félreeső asztalnál, ám amikor a mosdóba igyekeztem, megint elfogott a belépésem óta hatalmába kerített kellemetlen, feszült érzés. Szép ez a belső tér, csak nekem nyomasztó.

Visszatérve megrendeltem a Gresham burgert (a kiejtésben mosolyogva segített a felszolgáló, többször kiemelve, hogy börgernek kell ejteni, amire én következetesen burgernek mondtam), ami ugyan nem volt rajta az esti választék étlapján, mégis elkészítették nekem.

A hamburger egyébként első osztályú, de azért árnyalom nektek a képet. A hús az eddigi legjobb, finom fűszerezésű, pontosan annyit sült, amennyit kellett, a sütés itt-ott feketés nyomai nyomokban sem fedezhető fel (mint eddig egyébként mindenhol), öt pont. A zsemle pirított, pontosan olyan, mint amit egy hamburgertől elvárhatunk, öt pont.

A zöldségköret önmagában nem győzött meg, az egyébként zamatos paradicsom és salátalevél mellé azonban pakoltak a tányérra egy gombából, hagymából és fűszerekből készített egyveleget, ami a legfontosabb adalékot adta az összképhez, ettől lett egyedi a burger. Öt pont.

Szósz nem volt, tányérokban hozták az étel mellé a három alaptrutyit, ezért egy pont jár. Az ár elképesztő, 4900 forint, amibe persze bele kell számolni, hogy egy Four Seasonsben ültem, ahol egy üdítő is kétezer forint, de még így is csak egy pontot érdemel. Az adag átlagos, három pont.

Összesen tehát 20 pont jár a Gresham burgernek, ami minőségében a legjobbak között van, viszont az ára miatt nem igazán rúghat labdába, legfeljebb a szálloda vendégeinek.

És még egy megjegyzés: ha a Ring burger bárban ezt a tányért hozták volna ki elém, itt pedig az ott kapott ételt, kevésbé lett volna meglepő. Az Andrássy úton a tálalás például sokkal igényesebb volt, itt a hamburger iránti enyhe tiszteletlenséget véltem felfedezni.

Ha tudni akarod, hol vannak a legjobb budapesti hamburgeresek, vagy hogy mit érdemes felkeresni, milyen programra érdemes elmenni a városban ahhoz, hogy jobban szeresd Budapestet, csatlakozz a facebookos csoporthoz, ahonnan minden új írásról értesülsz!

Viszontagságos út után érkeztem meg Dublinba, az elmúlt két napot az ír városban töltöttem. Ma megyek vissza Budapestre, pakolás közben azonban észrevettem, hogy az apró csomagokba pakolt hotelkellékek, a szappan, a krém, a sampon meg a többi hülyeség mellett van egy doboznyi fürdősapka is. Nem ez az érdekes, hanem a neve, főleg ezzel az írásmóddal:

Próbáltam rájönni, hogy milyen ír kötődésű Galánta lehet, de a Google egyértelműen a szlovákiai magyar város felé terelt.

Ennyit szerettem volna megosztani veletek ma reggel, és most következzen a TÁNC!

A hamburgeres posztsorozat folytatásának csak egyik oka az, hogy Csaba tegnap elrepült. A másik oka az, hogy a bal talpam csontja elkezdett olyan kellemesen fájni, hogy a szobából sem szívesen mászom ki. Így aztán nem sok minden történt velem, hacsak az nem, hogy két hét szenvedés után elhatároztam, hogy elmegyek egy orvoshoz.

A dilemmám jól jellemzi a egészségügyi állapotokat, ezért gondoltam, megosztom veletek. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, sem a betegellátás problémáját megoldani egy posztban. Leírom a dilemmámat.

Ma reggel 7:10-kor indul a gépem Londonon át Dublinba, a korábbi állapotokból és az Indexen is olvasható cikkekből kiindulva úgy döntöttem, legalább két órával az indulás előtt kiérek annak ellenére, hogy csak kézipoggyászom van. Normál körülmények közt egy óra is elég szokott lenni, a hétfői tumultus miatt azonban akár le is maradhatnék a gépről, amit nem akartam kockáztatni.

Egy ponton számítottam el magam: a 2B-re érkeztem, tehát nem arra a terminálra, ahonnan üzletemberek százai indulnak európai munkahelyükre minden hét elején. Éppen ezért nem tömeget találtam, hanem néhány tanácstalanul lézengő embert.

5:10-kor még a check-in pultok sem voltak nyitva, aztán amikor egy bizonytalan pályán mozgó alkalmazott felbukkant a terminál közepén, hóna alatt egy rakás papírral, viszonylag jól számoltam ki a röppályáját, és pont ahhoz a pulthoz álltam be, ahová végül az asszony is.

Nem volt előttem senki, két perc alatt végeztünk a jegykezeléssel, két perc alatt megvolt a csomagok átvizsgálása, így 5 óra 20 perckor már a váróban voltam. Tök egyedül, rajtam kívül ugyanis még egy eladó, vagy takarító sem volt a 2B terminálon, ami egészen szürreális élmény volt.

Nézzétek csak a fotókat, milyen egy általában zsúfolásig megtelt repülőtér, amikor a megfigyelőt leszámítva hibátlanul üres: