Ma reggel 7:10-kor indul a gépem Londonon át Dublinba, a korábbi állapotokból és az Indexen is olvasható cikkekből kiindulva úgy döntöttem, legalább két órával az indulás előtt kiérek annak ellenére, hogy csak kézipoggyászom van. Normál körülmények közt egy óra is elég szokott lenni, a hétfői tumultus miatt azonban akár le is maradhatnék a gépről, amit nem akartam kockáztatni.
Egy ponton számítottam el magam: a 2B-re érkeztem, tehát nem arra a terminálra, ahonnan üzletemberek százai indulnak európai munkahelyükre minden hét elején. Éppen ezért nem tömeget találtam, hanem néhány tanácstalanul lézengő embert.
5:10-kor még a check-in pultok sem voltak nyitva, aztán amikor egy bizonytalan pályán mozgó alkalmazott felbukkant a terminál közepén, hóna alatt egy rakás papírral, viszonylag jól számoltam ki a röppályáját, és pont ahhoz a pulthoz álltam be, ahová végül az asszony is.
Nem volt előttem senki, két perc alatt végeztünk a jegykezeléssel, két perc alatt megvolt a csomagok átvizsgálása, így 5 óra 20 perckor már a váróban voltam. Tök egyedül, rajtam kívül ugyanis még egy eladó, vagy takarító sem volt a 2B terminálon, ami egészen szürreális élmény volt.
Nézzétek csak a fotókat, milyen egy általában zsúfolásig megtelt repülőtér, amikor a megfigyelőt leszámítva hibátlanul üres:
Az esetről egy New York-i élmény jut az eszembe. Három éve voltam a világ egyik legjobb és legzsúfoltabb városában, este érkeztem, másnap reggel hét körül jelentős jet laggel ébredtem az időeltolódás miatt. Letámolyogtam a hetedik sugárút Central Parkhoz közeli végén található hotelem bejáratához, félig kómában bementem egy Starbucksba, kértem egy kávét, amivel a kezemben átballagtam a Broadwayre, hogy azon keresztül jussak el a Central Parkba, ahol majd megiszom a kávét. Ez volt a terv.
Mivel félig-meddig halott voltam, csak mire kiértem a Broadway-re, tűnt fel, hogy valami nincs rendben: a város, amiről már annyit hallottam, és ami előző este még olyan zsúfolt volt, üresen ásított, nem volt benne egy teremtett lélek sem rajtam kívül. A Central Park és a Broadway közt, tehát New York egyik legforgalmasabb területén. Csak filmekben látni ilyet, a Vanília égboltban például pontosan ez volt a főszereplő, Tom Cruise félelmetes rémálma, aki hirtelen egyedül találja magát autójában körülbelül kétszáz méterre innen. Elkerekedett a szemem, jobban körülnéztem, ekkor észrevettem ugyan egy vagy két járókelőt látótávolságon belül, de ők csak olyanok voltak, mint az atomkatasztrófa túlélői, hírnökök, akik az egykori világ romjain maradtak:
Később aztán kiderült, hogy futóversenyt rendeztek a környéken, több utcát lezártak, én meg pont a kordonon belülre kerültem, ezért volt kihalt több utca is, a szürreális élmény azonban örökre megmaradt.
Rövidesen elindulok Dublinba, ha van valakinek tippje, hogy mit kell ott feltétlenül megnézni, ne hallgassa el!
PS: áldás a Telenornak az ingyenes wifiért.