Valljuk be: alapvetően nem a különleges gasztronómiájáért szeretjük a Római partot.

Millióan megénekelték már az utánozhatatlan hangulatát a sok hekkel, Fellinivel, evezéssel és Evezőssel, gyerekzsivajjal és a retro élőzenével. Én is hasonlók miatt szoktam kibiciklizni a legbénább időpontokban: általában épp kiérek, amikor beborul, megiszom egy pohár sört, veszek aprósüteményt a Czinielben és már tekerhetek is vissza. De így is gyakran vizespóló a vége a mutatványomnak vagy pedig, mint nemrégiben, olyan ellenszélben küzdök, hogy a térdem utána több napig sajog. De ugyebár a jó hangulat miatt sok mindenre képesek vagyunk.

Mivel most a Nap bácsis chill volt a barátnőmmel kitűzött cél, így rögtön azt céloztam be Ráróval (10 kilométer otthonról), de a hirtelen leesett vércukrom a finisben azonnali segítségért kiáltott. Hezitálás nélkül mentem oda a legelső bódéhoz, amit megláttam, rajta az elsőre igénytelen, de életmentő “gofri-kávé-üdítő” felirattal, hogy veszek egy üres gofrit – fő a bizalom.

(Ekkor még nem tudtam, hogy a Szentendrén is kedvelt GofriZóna standjához léptem)

Meglátva a tekintélyes választékot elbizonytalanodtam, majd enyhén pikírt, kétkedő hangsúllyal megkérdeztem, hogy “nagyon mű és gejl az a meggykrém?” A jóképű srác minden sértődés nélkül, totál nyugodtan csak ennyit mondott: “Hát… 80%-a gyümölcs.” (Hoppá. Micsoda égés.) Na jó, adj egyet, de gyorsan, mert mindjárt megmurdalok. Pár perc múlva ezt kaptam:

Alig hittem a szememnek, hiszen ez valami gyönyörűség. Ááá, én nem is merek beleharapni. De aztán mégis megtettem, hiszen már az ájulás környékezett: kábé a mennyországban lehet ilyen érzés. Életem legjobb gofrija volt, ez már tuti. Az alapja vastag, magas, tömör, szóval van benne cucc rendesen, míg a meggy “krém” savanykás, isteni. Azonnal helyrerakott, mondanom sem kell.

A Nap bácsinál kevesen voltak a furfangos időjárás miatt, így hát végre kipróbáltam a stéget. A partról nézve a szélén körbefutó padot azt hittem, hogy oda kell ülni – másokat korábban így láttam. De amikor ott vagy 40 centire a víztől, akkor azonnal bele akarod lógatni a lábad, és ekkor az is kiderült, hogy a “pad” igazából pult: oda rakhatod a poharadat, van egy kis pereme is, hogy ne csússzon a Dunába a rendelésed. Olyan őszinte lelkendezésbe kezdtünk a barátnőmmel (uuuh, aaah, azta, de jó érzés, nem hiszem el), hogy még jó, hogy nem hallott minket senki 1-2 kacsát leszámítva, akik némi hápogással kommentelték az eseményt.

Először egy – a KEG-ben megismert – sört rendeltem gyümölccsel és ropival, amivel megkínáltuk a Nap bácsi épp arra kenuzó szabadnapos kollégáit,

...majd pár óra múlva a fűszeres merguez kolbász következett, remek mustárral, salátával, gerslivel, kenyérrel (jól is laktunk vele ketten, kiadós adag, férfiak kedvence lehet).

Felmerült, hogy a közelből induló BKV hajóval menjek vissza Ráróval az egyre viharosabb szél miatt, de szokás szerint lekéstem az utolsót, olyan jól éreztem magam, a fene sem vágyik a betondzsungelbe ezek után, így hát maradt a tekerés, de hátszéllel és kék órás budapesti panorámával nem is volt vészes.

(A kék óra az a kábé egy órás időtartam, ami a naplemente és a teljes sötétség között van és minden kékben pompázik, a díszkivilágítás pedig még meleg sárga fényű.)

Szóval ha elegetek van a városból, a napi stresszből, a kollégáitokból vagy nem bírjátok elviselni már saját magatokat sem, menjetek ki a Rómaira. A Duna meggyógyít, ígérem. Ádám is megmondta már: “vízbe láblógatás Budapesten: nincs ennél lazább program nyáron.” A túlparton pedig a Kabin vár rátok.

Mi is az a városi rejtett sziget?

Nehéz lenne definiálni, hiszen nyilván nem szigetek ezek - bár nálunk előfordul, hogy egyébként valójában is azok -, és nyilván nem rejtettek, bárki által látogathatóak. Még ha nem is látogatják olyan gyakran.

Budapest rejtett szigetei számomra azok, amiknek egyedi, erős, és a környezetükbe nem illeszkedő hangulatuk van, és általában kevés ember látogatja őket. Ezek azok a helyek, amik gyorsan kedvencekké válnak: akik egyszer felfedezték, és ráéreztek az ízére, onnantól törzshelyként látogatják, és az ismerőseiknek mesélnek róla. Sok év alatt nekem is lettek ilyen kedvenceim, amiket most megpróbálok összeszedni egy sorozatban.

Lőrinc pap tér

A város szerintem legkedvesebb tere ez, ami szinte elénk robban. Csupa egyirányú, egy sor autósforgalom és két sor gyalogosforgalmat is szűkösen lebonyolító utcácskák találkoznak itt.

A tér maga nem nagyobb, mint egy szállodai lobbi, csak épp itt fölénk tornyosul Zichy Nándor szobra, három épített lakószint, szemet gyönyörködtetően egységes magasságokkal. A tér alapterülete és a három szintes bérházak nagyon harmonikus arányokat adnak, szemből azonban BUMM: a Jézus Szíve templom hatalmas tornyai zökkentenek ki az idillből. Mégis, mivel a templom karcsú, mellette kinyílik a tér, ezért nem nyomasztó a látvány, inkább nagyon különleges, mint egy nagyszabású, grandiózus alkotás kicsinyített mása.

Most lássuk, hogyan látta ugyanezt (vagyis ugyanennek 1925-ös változatát) Rónay György író, költő A nábob halála című regényében:

Két keskeny józsefvárosi utca keresztezte itt egymást, s az egész tér nem volt más, mint egy házhelynyi üres, aszfalttal burkolt terület a kétemeletes Werner-palota előtt szemközt a vörös téglából épült, újromán stílusú templommal. Baloldalt régi, háromemeletes főúri ház szegélyezte a teret; gazdái elszegényedtek, eladták a házat, most lányotthon volt benne. A gyalogjárón néhány csenevész, lombját korán elhullajtott juharfa tengődött.

Különös ellentétek uralják ezt a helyet.

A Mária és a Krúdy Gyula utca találkozásánál találjuk a teret, izgalmasak ezek az utcanevek is. Máriát nem kell bemutatni, Krúdy azonban híres volt roppant zülléseiről, lucullusi lakomáiról és ivászatairól. Hasonló a párhuzam a templom és a vele szemközt található “asztalnokház” életében is, ugyanis ez utóbbi aljában hírhedt kocsma működött, kakucsi Liebner József császári és királyi asztalnok házában. Noha a pap átjött, hogy leállítsa az éjszakai tivornyákat, gyorsan visszapattant a bevételét és törzsközönségét féltő tulajdonosról. A nappal az egyházé, az éjszakák a világi örömöké voltak.

Legutóbb a Matrjoska működött itt, az orosz bisztró ugyan nem volt zajos, de vodkából ezerfélét árult, nem kis mennyiségben. De itt is volt egy csavar: a tulajdonos vegán lett, és alkoholt sem fogyasztott egy idő után, így inkább bezáratta a helyet, egy másik étterem működik itt azóta (Alma & Körte, a névadás picit 2000-es évek, valaki próbálta már?).

De önmagában ellentmondásos figura Lőrinc pap is, a tér névadó plébánosa, aki a Dózsa György-féle parasztfelkelés vezetőjeként vált ismertté. Történelmi távlatból ugye minden keresztes hadjárat is az egyház szellemiségével ellentétesnek tűnik, ez a vérontás pedig még értelmetlenebbnek látszik így 500 év távlatból, oka ugyanis ez:

a törökök ellen toborzott zömében paraszti származású keresztes sereg a nemesek ellen fordul, amikor le akarják állítani a hadjáratot.

Következő héten egy újabb városi szigettel jelentkezem. Ha te is szeretnéd felfedezni ezeket a mi szervezésünkben, jelentkezz csapatépítő túrinkra, és kérj egy egyedi túrát tőlünk.

Három éve jártam először a La Nubéban, a Bartók Béla út melletti igazi spanyol-magyar szerelemkávézóban. A helyet egy pár nyitotta, és azért írom le, hogy “szerelmes”, mert tényleg sütött róluk. És süt a mai napig.

Akkor előkerült egy gitár, és elénekelték nekem a közös dalukat, kettejük megismerkedésének emlékét, ami betöltötte a teret, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt hangos.

Az utcán megálltak az emberek, és benéztek, mosolyogva.

Timit és Ivant nemrég meglátogattam újra, és megkértem őket, hogy az emlékeimben olyan szépen élő dallamot énekeljék el újra, ezúttal nektek is. Sajnos a háttérzaj és a kis mikrofon nem adja vissza azt az atmoszférát, amit teremtettek vele, de azért szerintem értitek a lényeget:

Ez május végén történt. Pár nappal később bezárták a La Nubét, a három éves bérleti szerződésük lejárt, én pedig rácsodálkoztam, hogy eltelt ez a viszonylag sok idő. Nyitás után voltam náluk először, akkor hallottam meg a szerelmes dalt, meg most, három évvel később.

Szerettem volna jó hírekkel szolgálni nektek már akkor, de nem tudtam.

Végül azonban nemrég bizonyossá vált: újranyitnak.

Egy spanyol befektető viszi tovább a helyet, megújult konyhával, és változatlan névvel. Sőt, Timi, a hely bájosan színes lelke a pultban áll majd ezután is, és szervezi a programokat. Szeptembertől mehetünk az új La Nubéba, de remélem, az érkező nagyobb profizmus mellett azért lesz helye az emberi vonalnak is. Mert a La Nubéban ezt szerettem eddig a legjobban.

Egyébként amit énekelnek, Pedro Guerra Dibujos Animados című száma, a dalszöveget itt lehet megtalálni.

A La Nube Facebook oldala, ahol tájékozódhattok, itt található.

Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb vállalkozása a vegán Matrjoska Kroshkáé, és a sztoriba véletlenül épp akkor csöppentem bele, amikor elkezdődött. Néhány héttel a bezárása előtt mentem el ugyanis az orosz bisztróba, és fedeztem fel a Lőrinc pap tér kellemes báját, a kisvárosi hangulatot a nagyvárosi nyolcadik kerületben. Egy rejtett sziget, kevés ilyen akad a városban.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a tulajdonos hölgy, Natasa egy érzékeny videóban búcsúzik a vendégeitől: nem tudja tovább vinni az éttermet, vegán lett, és alkoholt sem iszik, a lelkiismerete pedig nem engedte, hogy másokat is ilyenekkel szolgáljon ki, és ebből éljen. Akkor sokan felvetették neki a vegán étterem nyitásának lehetőségét - én is írtam ilyesmiről -, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egy bezárt éttermet teljesen új szellemben, vegán területen mozgó szakácsokkal újraépíteni, hogy aztán hónapok múlva új személyzettel nyissanak ki: itt már nem jelent előnyt a múlt, a sok évnyi orosz bisztrózás, inkább hátrányt. Egyik oldalon ugyan ott a tapasztalat, de a szokások, valamint a múltbeli keserű szájíz emléke a lendületet foghatja vissza.

Natasa a bezárást követő időszakban sokat pihent, elmélkedett, nem tudta, mi legyen. Csak azt tudta, hogy ami volt, azt már nem akarja. Végül teljesen véletlen volt végül az egymásra találás a mostani csapatával, különösen Gergővel, a konyhafőnökkel. Egy ismerős esküvőjét vitték együtt, jól sikerült, az épp akkoriban vegánná vált séf pedig szívesen csatlakozott a hirtelen ötlethez: mi lenne, ha mégis lenne egy vegán Matrjoska?

Az új hely pedig nagyon okosan lavíroz a piac befogadási együtthatója és a saját vágyai között. Nappal ugyanis egy streetfood étterem, ahol remek vegán leveseket, szendvicseket, mindig változó töltelékű pelmenyit lehet kapni, tök jó áron, na jó, a pelmenyi konkrétan istentelenül jó. Esténként viszont, mármint néhanapján-esténként, magas minőségű vegán vacsorákat tartanak. Fine diningnak is nevezték korábban, most már inkább csak tapas vacsorának hívják, de Batman óta tudjuk, hogy tök mindegy, hogyan kívnak valakit, ha ő Batman.

Én is elmentem végre egy ilyen vacsorára, ahol elvileg hat fogást, gyakorlatilag vagy nyolcat kaptam.

Kezdetnek parajt pestóval, és egy különleges, kilónként 800-1200 forint között mozgó lisztből készült kenyérrel, meg annak rozsos-korianderes változatával. Utóbbi nagyon erős kenyér, a rozs és a fűszerezés mindent elnyom, amit rákensz. A parajkrém egyébként remek, ízletes, erőteljes.

Miután tériszonyosan falat másztam, aztán meg elmentem cross trainingre teljesen leeresztett izomkultúrával, végül pedig forrójógán vettem részt a kánikulában, most elhatároztm, hogy jó útra térek. Végre igazi nyári sportot választottam arról a listáról, amire a budapesti sportlehetőségeket írtam fel magamnak.

Elmentem evezni.

Evezni nem úgy megyünk, ahogy mondjuk biciklizni. Nincs hajókölcsönző, ahol kifizeted a bérleti díjat egy pénztárnál, és egy kártyával unlock-olod a jármű zárját, hogy aztán isten áldjon. A kezdőknek legalábbis nincs: be kell iratkozni egy evezős klubba, ahol használhatod az eszközöket, de masszív oktatáson is részt veszel addig, amíg kiengednek a vízre edző nélkül (persze edző akkor is van, csak motorcsónakban figyel).

A Sportkártyám több evezési lehetőséget is felkínált Budapesten, ahová elmehetek hórukkolni, én a népszigeti Budapest Evezős Egyesületet választottam.

A hét minden napján, egész nap van lehetőség használni az evezőstelepet, odafent, a közösségi szobában fiatalok pingpongoznak, odalent a gépeken evezősök melegítenek, mások a saját hajójukat emelik ki éppen a csónakházból. Este hattól nyolcig van lehetőség érkezni a kezdőknek, nem nagyon kell bejelentkezni, csak időben érkezni.

Egy gyors regisztrációt követően - 3000 forint a belépés az egyesületbe - már indulhat is az első edzés. Két profi is foglalkozik az egyik átlagos nyári estén összegyűlt vagy hat-nyolc “első alkalmassal”, akiknek el kell mondani a hajó részeit, hogy hová léphetnek, hová nem, mit fognak kiáltani, ha azt akarják, hogy állítsuk meg a hajót (persze nem azt, hogy “fékezz”), mik a vízi kresz alapszabályai és hasonlók. A többieket, akik voltak már itt, egy másik hajóban már küldik is ki a vízre.

A hajót mi vesszük ki a helyéről, az evezőket mi választjuk ki. A Santiago nevű jármű jut nekünk, a profik kicsit a bajszuk alá mosolyognak, ők már tudják, ez mit jelent. Egy vagy száz éves fahajót, aminek a stabilitása hiányolja az elmúlt idők fejlesztéseit. De szép darab, az biztos. A lábbelink is korhű:

Ha a hajó billeg, akkor nem szabad a testünkkel korrigálni, négy ember plusz a kormányos össze-vissza igazgatna egyébként (meg is tapasztaljuk párszor), az evezőket kell finoman a vízre engedni mindenkinek. Mozogni egyszerre, a mozdulataink sorrendjét tanulgatjuk, meghúzzuk párszor az evezőket jó gyorsan siklunk. Ahogy telik az idő, és egyre több mindenre kell figyelni, úgy lesz egyre bénább a mozgásom, beletelik kis időbe, míg újrarendezem magam, és elkezdem élvezni az egészet. A vizet, a hangulatot, az evezést.

Végül nyolcig maradtunk a vízen, együtt kiemeltük a hajót, eltöröltük, az evezőket a helyére tettük, ahogy a hajót is. Még a csónakházban összekapaszkodtunk a kisujjunknál fogva, és megrugdostuk egymás cipőjét. Ez azt jelenti: ami a vízen történt, a vízen is marad, nincs harag.

Baromi jó hangulatban jöttem el, de nem azért, mert őrült sokat sportoltam volna - első alkalommal a két órából maximum tíz percet evezel normálisan -, hanem a közösségi élmény miatt. Olyan volt, mint bemenni egy nyári táborba, ahol kedvesen invitáltak volna, hogy maradjak. Kajakozni is lehet, én legközelebb azt választom majd.

Létezik egy kártya, amivel ti is pont azt tehetitek, mint én: hétfőn jógázni, kedden crossfit, szerdán kajak és így tovább. A Sportkártya birtokosaként ti is felfedezhetitek Budapest sportolási lehetőségeit. A Budapest Evezős Egyesülethez a 3000 forintos regisztrációt követően ingyen juthatsz be az edzésekre. És nemcsak ide, de országosan közel 400 elfogadóhelyre mehetsz díjmentesen vagy nagy engedményekkel.

A Sportkártya az Egy nap a városban partnere.