Valljuk be: alapvetően nem a különleges gasztronómiájáért szeretjük a Római partot.

Millióan megénekelték már az utánozhatatlan hangulatát a sok hekkel, Fellinivel, evezéssel és Evezőssel, gyerekzsivajjal és a retro élőzenével. Én is hasonlók miatt szoktam kibiciklizni a legbénább időpontokban: általában épp kiérek, amikor beborul, megiszom egy pohár sört, veszek aprósüteményt a Czinielben és már tekerhetek is vissza. De így is gyakran vizespóló a vége a mutatványomnak vagy pedig, mint nemrégiben, olyan ellenszélben küzdök, hogy a térdem utána több napig sajog. De ugyebár a jó hangulat miatt sok mindenre képesek vagyunk.

Mivel most a Nap bácsis chill volt a barátnőmmel kitűzött cél, így rögtön azt céloztam be Ráróval (10 kilométer otthonról), de a hirtelen leesett vércukrom a finisben azonnali segítségért kiáltott. Hezitálás nélkül mentem oda a legelső bódéhoz, amit megláttam, rajta az elsőre igénytelen, de életmentő “gofri-kávé-üdítő” felirattal, hogy veszek egy üres gofrit – fő a bizalom.

(Ekkor még nem tudtam, hogy a Szentendrén is kedvelt GofriZóna standjához léptem)

Meglátva a tekintélyes választékot elbizonytalanodtam, majd enyhén pikírt, kétkedő hangsúllyal megkérdeztem, hogy “nagyon mű és gejl az a meggykrém?” A jóképű srác minden sértődés nélkül, totál nyugodtan csak ennyit mondott: “Hát… 80%-a gyümölcs.” (Hoppá. Micsoda égés.) Na jó, adj egyet, de gyorsan, mert mindjárt megmurdalok. Pár perc múlva ezt kaptam:

Alig hittem a szememnek, hiszen ez valami gyönyörűség. Ááá, én nem is merek beleharapni. De aztán mégis megtettem, hiszen már az ájulás környékezett: kábé a mennyországban lehet ilyen érzés. Életem legjobb gofrija volt, ez már tuti. Az alapja vastag, magas, tömör, szóval van benne cucc rendesen, míg a meggy “krém” savanykás, isteni. Azonnal helyrerakott, mondanom sem kell.

A Nap bácsinál kevesen voltak a furfangos időjárás miatt, így hát végre kipróbáltam a stéget. A partról nézve a szélén körbefutó padot azt hittem, hogy oda kell ülni – másokat korábban így láttam. De amikor ott vagy 40 centire a víztől, akkor azonnal bele akarod lógatni a lábad, és ekkor az is kiderült, hogy a “pad” igazából pult: oda rakhatod a poharadat, van egy kis pereme is, hogy ne csússzon a Dunába a rendelésed. Olyan őszinte lelkendezésbe kezdtünk a barátnőmmel (uuuh, aaah, azta, de jó érzés, nem hiszem el), hogy még jó, hogy nem hallott minket senki 1-2 kacsát leszámítva, akik némi hápogással kommentelték az eseményt.

Először egy – a KEG-ben megismert – sört rendeltem gyümölccsel és ropival, amivel megkínáltuk a Nap bácsi épp arra kenuzó szabadnapos kollégáit,

...majd pár óra múlva a fűszeres merguez kolbász következett, remek mustárral, salátával, gerslivel, kenyérrel (jól is laktunk vele ketten, kiadós adag, férfiak kedvence lehet).

Felmerült, hogy a közelből induló BKV hajóval menjek vissza Ráróval az egyre viharosabb szél miatt, de szokás szerint lekéstem az utolsót, olyan jól éreztem magam, a fene sem vágyik a betondzsungelbe ezek után, így hát maradt a tekerés, de hátszéllel és kék órás budapesti panorámával nem is volt vészes.

(A kék óra az a kábé egy órás időtartam, ami a naplemente és a teljes sötétség között van és minden kékben pompázik, a díszkivilágítás pedig még meleg sárga fényű.)

Szóval ha elegetek van a városból, a napi stresszből, a kollégáitokból vagy nem bírjátok elviselni már saját magatokat sem, menjetek ki a Rómaira. A Duna meggyógyít, ígérem. Ádám is megmondta már: “vízbe láblógatás Budapesten: nincs ennél lazább program nyáron.” A túlparton pedig a Kabin vár rátok.