Régóta tervem, hogy feltérképezem picit Budapest edzési, sportolási lehetőségeit. Tavaly volt egy videóm a város steeetball lehetőségeiről, ezt folytatva pedig kíváncsi lettem,

mi van a kocogáson, focin és edzőtermen túl.

Partnerünknek jelentkezett a Sportkártya, ami tökéletesen passzol az elképzelésemhez: rengeteg hellyel állnak kapcsolatban, ahová bejutást nyújtanak az ügyfeleiknek. Így pont olyanoknak ideális a kártya, mint én: akik fel akarják fedezni Budapest sportolási lehetőségeit, hétfőn jógázni, kedden crossfit, szerdán kajak és így tovább.

Átnéztem a kínálatot, és összeállítottam magamnak egy edzéstervet a következő egy évre. Van benne minden, amit valaha ki akartam próbálni, és vannak olyanok is, amiket nem, de azért erőt veszek magamon az élmény miatt.

Az első posztban rögtön átlépem a komfortzónámat: falat mászni mentem, tériszonyosan.

A BigWall terem Budapest egyik legmagasabb mászófalát kínáló hely (van még Óbudán egy és Újbudán két hely). Újpesten, egy gyárkémény alatt találjuk az épületet - a gyárkémény szintén egy mászópálya egyébként tavasztól őszig -, ahová belépve rögtön megcsap egy különleges akusztika, egy vertikális sportcsarnok hangjai.

Nem tudom, a képek visszaadják-e, ott a helyszínen ezek a 15 méter magas falak félelmetesen hatnak, különösen ha mászkál a tetején egy apróvá zsugorodott alak. A pultnál megbeszéljük, hogy mit szeretnék, tehát hogy

• van-e saját cipőm, vagy bérlek
• van-e saját beülőm (erre csatolod a biztonsági kötelet, hogy ha leesel, ne zuhanj sokat), vagy bérlek
• van-e valaki, aki biztosítja a mászásomat (falat mászni párban szokás jönni)

Ha tök kezdő vagy, és semmid nincs - ahogy nekem sem -, lehet mindent bérelni, sőt kérheted, hogy foglalkozzon veled egy falmester - vagy mi - is. Ők egyébként mindig ott vannak, egész nap, és figyelnek, lehet tőlük segítséget kérni, hiszen ahogy mondják,

minden komolyabb falmászós baleset úgy kezdődik, hogy valaki hibázott.

Az első alkalommal azért aláíratták velem, hogy extrém sport lévén a TB nem téríti az itt szerzett sérülések kezelését, és tudomásul kellett vennem, hogy “akár halálos balesetben” is lehet részem.

Az öltözőben a beszélgetések egyértelművé teszik, hogy az ide járó emberek nagy részének ez nem egyszerűen egy edzés, nem egy “beugrom hazafelé egy órára” típusú zuhanysport, hanem inkább egy szenvedély. Egy informális klub-szerűség közepén találtam magam, ami elsőre kényelmetlennek tűnt, de a teremben már kifejezetten jólesett. Hiszen itt mindenki fordulhatott mindenkihez, egy családias légkört alakítottak ki.

A falmászás úgy megy, hogy a társaddal mindketten felveszitek a beülőt, egyikőtök - aki lent marad - felveszi a biztosítót is. A falon sok-sok pálya található, ezeket az azonos színű kapaszkodók, és a fal tövébe helyezett kártyák jelölik. A nehézséget is itt olvashatjuk le, kezdők egy 4a-s pályán kezdjenek, innen lehet felfelé mászni 4b, 4c és így tovább akár 7-es vagy 8-as pályáig, utóbbiaknál ötleted sem lenne, hogy menj tovább időnként.

Aki lent marad, folyton figyeli a fent mászót, mikor esik le, vagy engedi le magát. A profi biztosítóknak még spéci szemüvege is van, amivel úgy figyelhet felfelé, hogy közben orral előrenéz:

Aki mászik, az meg mászik. Ez azt jelenti, hogy figyeli az útjába kerülő kapaszkodókat, és próbálja kitalálni, hová teszi legközelebb a lábát - így csak felfelé kell néznie, a kezeinek megfelelő kapaszkodók miatt. Elmondták nekem még a földön, hogy igyekezzek a a köldökömet, mint a testem súlypontját a fal mellett tartani, hogy ne kelljen kézzel tartanom magam. Az ujjaim görcsös kapaszkodását később el kell felejteni (az alkarizom azért bedurran majd később is), de azért főleg lábbal kell tartani magunkat, a kezeinket pedig lehetőleg minél többször kinyújtva tartani, nem magunk mellett, befeszítve ácsingózni. Az fáraszt.

Szóval: tériszony.

Az én tériszonyomról azt kell tudni, létránál kábé 4-5 méteren (a fejem magassága) beindul a blokkolás, nem bírok tovább mászni, nem bírok akár csak egy fényképezőgépet elcsattintani. Ennek az érzésnek valamiért a 15 méteres fal megmászása közben nyoma sem volt.

Merthogy megmásztam!

Az egyik legkönnyebb pályán, ahol igazából alig kell keresni a lábaddal, kezeddel a megfelelő kapaszkodót, felmentem. Nem tudom, miért nem indult be a para, valószínű sokat játszott közre, hogy mellettem más mászók kedélyesen beszélgettek, így inkább olyan volt, mintha fekvőtámaszokat próbáltunk volna nyomni egy edzőteremben, de sehogy sem sikerülne a dolog, 90 fokkal elforgatva.

Nem mondom, lenéztem egyszer féltávnál, meg a tetején is, de nem nagyon hittem el, amit láttam. Kívülállónak éreztem magam a jelenetben, nem éreztem a félelmet, valószínűleg azért, mert biztosítva voltam, és megbíztam a lent álló társamban. Amikor úgy gondoltam, hátradőltem, és elengedtem a falat, és lekommandóztam valahogy.

Összességében jó kis kihívás volt, és ha valahol, akkor itt egy kis gyakorlással szerintem teljesen elmúlhat a tériszonyom. Tetszik, hogy gondolkozni is kell, és a tested súlypontjának áthelyezgetésével könnyítened a dolgod. Edzésnek nem feltétlenül nevezhető egy-egy ilyen élménymászás, amit én műveltem, az igazi sportolók sokszor erőnléti edzéseket csinálnak, ami unalmas, de elengedhetetlen az ilyen is ahhoz, hogy megmászhasd a magasabb nehézségű pályákat. Vagy mondjuk te is 5-6 másodperc alatt rohanj fel egy ekkora falon, mint a világ legjobbjai.