Na jó, annyira nem váratlan helyről bukkant fel ez a pizza, mint mondjuk a Kemencés Rákospalotán, ami azóta nyitott egy egységet a XVI. kerületben is, sőt, az Állatkert területén belül is kaphatunk belőle -, végül mégiscsak az Astoriánál vagyunk, a város egyik legforgalmasabb csomópontjában. Van azonban itt egy udvar, ahová mégis alig valaki téved be. A Múzeum körút 7. szám alatt, amit csak Könyvudvarként ismerünk, a több mint 20 éve ott működő könyvesbolt miatt. De rajtuk kívül ilyen hosszú időt nem ért meg itt senki, azt hiszem.

Öt éve, amikor megnyitott a Cukorka, ahol kézműves cukrokat lehetett vásárolni vagy készíteni, volt még itt egy teásbolt is. Érdekessége az volt, hogy a Neoton Família egykori személyi edzője ült a pult mögött, és árulta a szárított mindenfélét. Azóta a teásbolt eltűnt, a Cukorka bezárt, és nem biztos, hogy újranyit. A helyüket pedig elfoglalta egy fiatal, huszonéves csapat, de első ránézésre nem igazán látszik, mit árulnak odabent.

Muszáj beljebb néznünk:

Egy fa- és gáztüzelésű kemence látható a hátsó sarokban, a pult mögött pedig a Digó pop-up pizzázójától ismert arcok. Nem egyszerű a sztori, a lényeg, hogy a Pizza Manufaktúra égisze alatt futnak, de a Digó azóta kivált, és saját helyet nyitott a Erzsébet téren. És míg a Pizza Manufaktúra a római stílust képviseli, addig a Manu+ - merthogy így hívják őket, akármennyire is nem látszik ez sehol az üzleten - a nápolyi vonalat erősíti. Vékony tészta, magas hőfok, San Marzano paradicsom, vizes mozzarella, alig egy percnyi sütés.

A kemence Olaszországból érkezett, ahogy az alapanyagok is. És a hevenyészetten összedobott helyiség, a rendelés szüneteiben egy kis széken kuporgó, csetelő srácok, és az alig méretes, tányérként szolgáló kartonlap ellenére végül egy remek pizzát kapunk. A város egyik legjobb nápolyi pizzáját.

Tényleg iszonyú jó.

Egyre több helyen lehet tehát igazán jó vékonytésztás pizzát kapni, a Kemencés terjeszkedik, az Igen (átmenetileg?) bezárt, a Digó önállósodott, a Pizza Manufatúra pedig a Manu+-szal beleállt ebbe a buliba is, ami azért még mindig több ember szívéhez áll közel, mint a Pizzica által szintén kedvessé tett római. Közben a nápolyi pizza legnagyobb mesterei, az Anyukám Mondta pedig a római vonal felé indult ugye Miskolcon. Akkora a kavarás most a piacon, hogy csak a fejed kapkodod.

Nem is igazából az ukrán költőnagyság, északkeleti szomszédaink Petőfijéről elnevezett tér az érdekes, hiszen önmagában egy jelentéktelennek tűnő, aprócska kis szigetecske ez. Az érdekes inkább mögötte található kocsma, elnézést, söröző. Ez itt:

De mégsem adhattam a várostörténelmi posztomnak egy söröző nevét, mégis, a hangulatot a Sörmanufaktúra feletti épület adja, ez a borostyánnal benőtt gyönyörűség itt, ami szinte összenőtt a Király fürdővel. Ha beülsz az ezer levél alá, picit bemélyedve a többi épülethez képest süllyesztett homlokzat elé, és kikérsz egy korsóval - mintha az édesanyád ringatna. Nem a legbarátságosabb kiszolgálásban volt részem itt életemben, nem is a legtöbb sör volt itt csapon - üvegben azért lehet, hogy közelít -, de hát ez a terasz. Ez a terasz.

És azért van itt érdekes történelem is, bőven.

Itt volt az egykori városfal, valamint a mostani Bem tér magasságában a Kakas kapu. A középkorban a Királyt Kakas kapu fürdőnek nevezték, mostani neve azóta használatos, hogy a Kőnig család vásárolta meg 1796-ban. Az, hogy a fürdő szinte a városfalra simult, megmagyarázza a létjogosultságát is, itt, a Lukács fürdőtől egy diszkoszhajításnyira. A törökök ugyanis szerettek volna, az ostromoktól tartva, egy biztonságos, támadás idején is használható fürdőt maguknak, így a Lukács gyógyvíz-forrását cserépcsövekkel, gravitációs úton juttatták el egészen idáig. De a fenti sörözővel nem a török által emelt fürdő, hanem a később épült, klasszicista épületrész találkozik (a másik irányban pedig egy nagyon jó minőségben, szép klinkertéglákkal kirakott épülettel nőtt össze, amiről itt írtam). Ma már egyformán kopottas mindegyik, nem látszik rajtuk a három évszázadnyi korkülönbség.

A kis tér másik oldalán egy templomot láthatunk, a Szent Flórián-kápolnát. A Király fürdő és a kápolna látványa az elmúlt 50 évben nem sokat változott, bár a fák száma erősen megszaporodott.

Forrás: Fortepan.hu

1750-ben kezdték építeni, eredetileg egy 200 ágyas katonai kórház kápolnájaként. Nem is akármilyen finanszírozással: egy bajor pék, Christ Antal fizette a teljes építkezést. Az épület alapszintjét a rakpart kiépítésekor megemelték, ekkor ugyanis feltöltötték a területet, így minden ház egy-másfél méterrel az utcaszint alá került (jól látható ez a Batthány térnél, a régi Fehér Kereszt fogadó épületénél, a Nagyi Palacsintázója mellett, ahol a több mint 300 éves ház bejáratához lépcsőn kell leereszkedni).

És végül a harmadik érdekességre az utcanév hívja fel a figyelmet: Ganz utca. Egy minidiszkosz-hajításnyira innen áll az Öntödei Múzeum, ami egykor a Ganz Ábrahám által 1845-ben alapított Ganz-gyár első öntödéje volt. Innen nőtte ki magát egy emberöltő alatt a vállalat egy hatalmas, a mai Millenáris épületeit elfoglaló, világhírű monstrummá.

Ebben a történelmi háromszögben állunk tehát, ha ide tévedünk, a zsákutca végére, a béke szigetére.

Felhasznált irodalom: Török András - Budapest Könyv (2012 Park könykiadó), Budapest Gyógyfürdői és fürdői (1980, Panoráma)

Eltelt már egy kis idő azóta, hogy megpróbáltam Budapest komolyan vehető szusijait végigkóstolni. Különös műfaj ez az “egyetlen falat művészete”, mert egyszerre van nagyon közel egymáshoz - látszólag - a jó és a rossz szusi, és nagyon távol is. Nem kell elvetemültnek lenni ahhoz, hogy rossz szusit készíts, egyszerűen csak tényleg nem tudsz annyira friss alapanyagokat beszerezni, tényleg nem jártad ki a japán szusikészítés iskoláját, nem szívtál évekig a rizsfőző mellett, nem tudod az egyébként sokszor feleslegesnek tűnő ujjtartásokat, tenyérfogásokat, amivel a nigirik rizsét formázod véglegesre.

A szusi az, aminél csak a tökéletes az elfogadható, az alatt már inkább minek egyáltalán foglalkozni vele. Hal rizzsel, hús rizzsel, zöldség rizzsel, tojás rizzsel, ekkora felhajtás mellett, röhejes. Viszont ha tökéletes, akkor az már egészen más helyzet: abban a pillanatban mindenki rájön a szusi értelmére, az is, aki nevetségesnek vagy érthetetlennek gondolta.

Budapesten van egy rakás iszonyú szusi, aztán van jó néhány közepes. Olyanok, amiket meg lehet enni, tettek bele energiát, de pont az a pici hiányzik. A nagyon jó alapanyag, a nagyon jó rizs, a nagyon pontos elkészítés. Ár-érték arányban én eddig a Bambuszligetre esküdtem, ha pedig nagy élményt akartam, akkor Okuyamához mentem.

Most viszont eljutottam egy új helyre, a Sushi Ocean-ba a Szabadság tér mellett, és megtaláltam az új kedvencemet.

A Sushi Ocean tökéletesen autentikus: a japán szusi séf, Hiro bárki által látható módon, egy pult mögött dolgozik, egyetlen hölgy beszél csak magyarul, a vendégek 100 százaléka pedig szintén japán volt a látogatásunkkor. Amikor belépünk, elindul egy köszönési hullám, a pult mögül felkiált valaki, amire az egyész helyről, innen-onnan viszontkiáltások hallatszanak japán nyelven, és mindenki meghajol felénk. Aki épp nincs ott az egyetlen, viszonylag apró helyiségben, előjön hátulról az üdvözléshez. És ha ránézel az arcukra, érzed, hogy ezt tökéletesen komolyan gondolják, és itt sosem lesz olyan, hogy a szombati hajtásban nem ugyanilyen alázattal és udvariasan végeznék el a köszönési és távozási szertartást.

És te sem jössz zavarba. Mert halálosan komoly, így inkább viszonzod ezt az udvariasságot.

Ahogy nézed az itt dolgozókat, még inkább megerősödik benned a bennük lévő alázat és szerénység szinte harapható légköre, ami a velük való beszélgetésekkor is érezhető.

Délután 5 órakor nyitnak, így tegnap este jutottam el hozzájuk, már a vacsorán egyébként túlvoltam, úgyhogy arra gondoltam, bekapok néhány nigirit, és megyünk tovább. Pedig az étlap viszonylag széles, a szusi megkóstolása után pedig az életemet is rábíznám a szakácsra, annyira friss volt a hal. Úgyhogy bátran lehet kérni bármit, a tengerektől ennyire távol, Budapesten is sikerült olyan beszállítót találni, ahol ez a hihetetlen minőség megvalósul.

Merthogy a szusi: 

Ha magunk válogatjuk össze a nigiriket, akkor egy előre bekészített lapra ikszelhetjük be, mit kérünk. Vannak az olcsó, 380 forintos, a leggyakoribb, 680-as és a drágább, 880-980 forintos nigirik. És persze rengeteg lehetőségünk van kitörni a lazac és a tonhal bűvöletéből, nagyon különleges állagokkal találkozunk a zöldséges falatoknál is, a halaknak és tengeri élőlényeknek közös, markáns vonása itt, hogy

mindegyiknek olyan vajpuha az állaga, olyan eszméletlen élményt okozva oszlik szét a szádban rágásnál, hogy az valami csodálatos.

Tényleg, ha nem értetted eddig, mit lehet szeretni a szusin, nem biztos, hogy a te hibád. Gyere el ide, kérj ki egy fésűkagylós, egy lazacos - hogy ismerős pályán mozogj -, meg még néhány szabadon választott nigirit, és sírj. Van mellé jeges gabona- vagy zöldtea, erősen javasolt.

Tényleg nem térek magamhoz. Voltam már pár drága, a saját munkájukra nagyon büszke budapesti japán étteremben, ahol nem tudtak megközelítőleg sem ilyen tökéleteset alkotni. Köszönöm az élményt, megyek vissza hozzátok, az új élményeimről pedig nem kizárt, hogy új posztokat írok majd. A Sushi Ocean-nak fenn kell maradnia, nem szabad, hogy az erőfeszítésük elhaljon.

Sushi Ocean
Cím: 1054 Budapest, Széchenyi u. 14.

Nagyon különleges kávézó nyílt a héten az Arany János utcában, a metrómegállónál.

A Vöröskereszt a saját székházában nyitott egy földszinti egységet, ami lehetne egy erőtlen próbálkozás is a támogatások kiegészítésére, ahol felmelegített izéket árulnak erőtlen löttyökkel, de a helyzet az, hogy

baromira nem az. Sőt, a hely kimondottan jó.

Egyrészt profi barista dolgozik a kávépultnál, ezt fényesen bizonyítják a tetoválásai is.

Jó városi emberként kimegyünk a piacra, vagy elmegyünk a zöldségesünkhöz, aztán hazajövünk azzal, amit megkívántunk. Így kerül sorra végül minden zöldség és gyümölcs, jó esetben mindent szezonjában vásárolva, amikor épp érik.

Úgy esett, hogy idén a zöldborsó átsuhant a fejem felett.

Egyszer sem kínálta nekem senki, pedig ha megtette volna, biztos veszek belőle. Tudniillik nagyon szeretem a zöldborsót.

Nem értettem, mi történt. What happened to the zöldborsó? Elfogyott, vagy nem is volt? (Pisztácia vagy csokoládé?)

Úgyhogy mit tehettem volna, felkerestem egy szakértőt. Mivel zöldségekben nem ismerek nagyobb szakértőt a zöldségeseknél (elnézést az agrárium doktoraitól, még nem találkoztam veletek), így a Mészáros utcai zöldségbolt tulajdonosához, Istvánhoz fordultam. Meghülyültem, vagy tényleg nem volt borsó?

Tényleg ez történt. A nagybanin van egy borsós ember, akitől lehet rendelni szépet. De nem ám csak úgy, hogy most viszek, fel kell iratkozni egy-két héttel előre ilyenkor, és akkor kapsz mondjuk negyven kilót. Na, ezt az embert nem találtam meg idén, és nem véletlenül. Rákérdeztem, és elárulták, hogy nem volt, aki leszedje a borsóját. 1200 forintos órabérért sem, egyszerűen nem talált idénymunkást.

Volt borsó Magyarországon, csak épp nagyon sok rohadt meg a földeken.

Ugyanez a sztori a dinnyével. Meg a meggyel, meg a cseresznyével. A 168óra újságírója lement Csányba, hogy értékelje a dinnyehelyzetet, végül találkozott Meggyes Milánnal, aki tizenhat hektáron termeszt dinnyét. Ő mesélt arról, hogy alig talál munkást, és hogy van egy kollégája, aki tizenkét hektár cseresznyére és meggyre csukta rá a kertkaput, mert nem szedte le neki senki.

Mi, akik csak a folyamat végét látjuk, csodálkozunk, ha kevés vagy importált, sőt, egyenesen ledöbbentünk azon, amikor egyetlen hűtőházban kialakult lisztéria-fertőzés gyakorlatilag lesöpörte az áruházak polcairól a fagyasztott zöldségeket (jé, minden egy helyről jött?). Segítenénk a kistermelőket, szeretnénk, ami magyar, de nem látunk bele a háttérfolyamatokba. Az a helyzet, hogy a magyar munkaerőpiac már nem alkalmas idénymunkára. Rövidtávú megoldás nincs, ugyanis ezeket az állásokat keleti irányból importált munkaerővel lehet feltölteni - ha valaki szed ma itthon, az valószínűleg épp a román vagy romániai magyar vendégmunkás -, de az ország közhangulata ezt a megoldást minimum nehezíti. Ráadásul a közvetlen szomszédaink is munkaerőhiánytól szenvednek, egymillió ember hiányzik például a román munkaerőpiacról is.

Akik egyszer rácsukták a kertkaput a gyümölcsükre, többet nem nyitják majd ki. Vegyük észre, hogy a kistermelői, a “kézműves” alapanyag, vagy akár a garantáltan magyar termény sem tuti, hogy biztosítva lesz a jövőben, mi pedig csak nézünk hülye fejjel, mint én, amikor borsót ettem volna, de már nem tudtam. Málnát vettem volna, de aranyárban volt.

Mi a megoldás? Az egyik, hogy elfogadjuk: ezentúl a céghatalmasságok etetnek minket. A másik lehetőség, hogy tényleg piaci őstermelőkhöz, valóban családi gazdaságoknál vásárolunk a pici piacokon, ehhez viszont nagyon kell tudni, melyik aranyos néni a valódi termesztő, és melyik unokája jár ki időnként azért a nagybanira (nem mintha ott lenne borsó, ugye).

Bezerics Dániel, a Balatonon és Budapesten működő Paletta tulajdonosa például azt mondta, ő nem érzékelt semmit a borsóválságból. Bejáratott kistermelői hálózattal dolgoznak, a fair trade jegyében, nem alkudoznak az áron, a partnereik pedig leszedik maguk a zöldséget, gyümölcsöt. Ezzel a módszerrel azonban nem lehet megetetni az egész országot.

A harmadik lehetőség, hogy magunk ültetünk magunknak dolgokat, én például idén egy kertészetben vettem egy málnabokrot, elültettem, és már idén annyit termett, ami simán visszahozta az árát. Ehhez pedig a városi közösségi kerteket kellene fejleszteni, minél többet alapítani, ehhez pedig hajrá, aki szeretne, továbbra is megkapja a segítséget a KEK szervezésében. Jelenleg ezek a kertek találhatóan Budapesten:

update: a cikk megírása után néhány nappal István szólt, hogy talált a nagybanin 10 kiló borsót, olyan kilóáron, hogy gyanítható: beleépítették az 1200+ forintos szedési órabért. Két és félszeres a 2-3 évvel ezelőttihez képest.