Ha épp a Római part déli részére állunk, és átnézünk a túloldalra, a Népsziget északi részére látunk rá. Ez az Újpesti vasúti híd magassága, amit ha követünk a pesti oldal irányába, a következő szárazföldi részen meglepő jelenségbe bukkanunk:

A híd tövében a szemköztivel megegyező életérzés fogad. A víz közvetlen elérése, mezítláb a homokban séta, kutyák, hol kényelmes, hol mérsékelten kényelmes vízparti kiülők, mérhetetlen lassúság és nyugalom. Amit a “lassulj be” mozgalmak szeretnének ráerőltetni a belvárosi részekre, az itt automatikusan és magától létrejön. Mindenki olyan laza, mint egy Snoop Dogg koncert leghátsó sora. Csak épp nincsenek olyan sokan.

Nincsenek kivetítők, nem megy a vébé. A madárcsicsergést csak némi ózdi hip-hop szakítja meg, ami a hangfalakból mérsékelt hangerővel megy (este már picit ráerősítenek a hangerőgombra), ezt hallgatva, valamint a vasúti híd, az óbudai FŐTÁV-kémény és az egykori Gázgyár épületeire látva, előtérben pár graffitivel van az egésznek némi gettós bája is.

Persze ha a vízre koncentrálunk, és az ott zajló eseményekre, az megint inkább hasonlít egy klasszikusabb értelemben vett idillre.

A Városháza park arról híres, hogy a legtöbb ember csupán az egyik - kisebbik - felét láthatta. Az urbanisták, városvédők és szimpla állampolgárok egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy a város közepén található, tipikusan Budapest középpontjának tartott területen, ahol egy ehhez méltó teret lehetne kialakítani, elég nagy hiba a városházán dolgozók autóit parkoltatni.

Azon a bizonyos kisebbik területen, ahol időnként bódékat húznak fel, de egyébként funkció nélkül húzódik, vékony, idétlen sávként, tavaly már felhúztak egy Pop Up parkot a Hello Wood közreműködésével, a fával foglalkozó csoport mindenféle különös, színes és izgalmas faülőalkalmatosság-installációt álmodott meg ide. Mi is üldögéltünk itt akkor, olyan lett a Városháza park, mint egy hatalmas szék, ahonnan lehet nézni a nyüzsit. Jó volt.

Idén nyáron pedig folytatódik az őrület, és még több ülőalkalmatosságot, sportolási lehetőséget megvillantva, és mintha a lécek is élénkebbre lennének festve. De ez mindegy is. Egy ilyen kezdeményezés, meg általában egy park jóságának legfőbb fokmérője, hogy hányan használják rendeltetésnek megfelelően. Erről pedig a steril sajtófotók az átadás napján nem adhatnak pontos képet.

Az egyik random hétköznap délután arra terektem, és megnéztem, milyen arrafelé a hangulat. És hát eszméletlen jó.

A Gozsdu udvar óta nem volt ennyire kiszámított, megtervezett siker a városban.

Az emberek ott ülnek, és élvezik, méghozzá tömegesen. Nagymamák, iskolások, egyetemisták, turisták, budapestiek. A sportpályákat ténylegesen használják, testépítőket váltanak kisiskolások a szeren.

Élet van, hangulat van, együttlevés van. Egy tér funkciója megvalósul.

POP UP PARK@Budapest, Városháza tér from Hello Wood on Vimeo.

Nem ez az első randim ezzel a mexikói nőcivel. Jó, hát eleve kódolva van ez az érdeklődés, ha már spanyol szakon végez az ember lánya, amihez hozzájön a művészfilmek és a festészet iránti rajongás, de van itt meg más is.

Egy saját Frida Kahlo élmény, amit most megosztok veletek.

Ugyan a szombaton nyíló Frida Kahlo kiállításon a Várban nagyon sok  érdeklődő várható, de mégis arra sarkallak titeket, hogy menjetek el megnézni (november 4-így van rá lehetőségetek). Érdemes elolvasni az életrajzát is, mert úgy értjük meg igazán a képeit.

Ami engem Londonban a földbe döngölt, az a képek hatalmas mérete és gyakran abszurd témája, ami az erős színhasználatával már messziről odavonzza a tekinteted, és örökre beleég a retinádba. Erre számítottam itthon is, de teljesen más élmény ért. Először még csalódott is voltam, mert a Tate-ben letaglóztak a képek méretei, itt viszont nem volt olyan ajtóstul a házba fíling, szélesebb rétegeket szólítanak meg, és a képek is kisebbek. Aztán ahogy egyre több időt töltöttem el a kiállításon, úgy fogott meg a kiállítás hangulata, amit fekete-fehér képekkel és videóbejátszásokkal tettek teljessé.

Ahogy belépünk, a szemközti falról figyel minket Frida, körülötte a legmenőbb dizájntapétákra jellemző buja virágos háttér.

Az első termekben még nagyrészt szolídabb képeket láthatunk, abból az időszakából, amikor még kereste az útját. Aztán jött a buszbaleset, amit csodával határos módon túlélt, de gyökeresen megváltoztatta mind az életét, mind a festői stílusát.

Múlt héten autóztunk a Városliget mellett, amikor a lányunk határozott hangon megállította az autót, hogy kiszállhasson labdázni. Ez azért volt különös, mert másfél éves. Mi pedig sodródtunk az árral, dobáltuk a labdát a kitaposott fű helyén lévő sima földdarabon, a leharcolt focipályán. Néztük a focizó gyerekeket, a deszkásokat, és végül találtunk egy hatalmas kutyafuttatót. A lányom nagy örömére, ugyanis egyszerre szereti a kutyákat, és retteg tőlük. Egyelőre távol voltak, szerette őket.

A kutyafuttató láthatóan nemrég készült el - gyorsan utánanéztem, májusban adták át. A kerítés nemcsak jó minőségű, de még vicces kutyás jeleneteket is hajlítottak rá fémből, odabent sétányok, szép fű, fák, és kutyáknak való mindenféle játéklehetőség. Nem is kutyafuttató ez, hanem kutyás élménypark. Ezt tudtam meg a kifüggesztett házirendből(!).

Ami érdekes volt, az a kerítés mellett, kábé három méterre látható, határozott demarkációs vonal.

Itt találkozik a telepített, szuperzöld gyep és a Városliget egészében látható gyér, elhanyagolt gazos izé. Elég konkrétan látni, azt hiszem, az új és a régi határát. És ez az új AZ az új, tehát itt mutatkozik be először az új Városliget. Ez a kutyafuttató stabilabb és elmozdíthatatlanabb intézmény lett, mint mondjuk egy Közlekedési Múzeum. Ez biztosan itt lesz évek múlva is, a múzeumról csak sejtettük - míg ki nem derült, hogy mégsem.

Amire én gondoltam a kép láttán - és amiért ezt a posztot innentől fogva csalódottan olvassák majd tovább a netet aktívan fürkésző Liget Projekt munkatársak -, hogy wow. Micsoda hely lehetett volna a Városliget, ha a megérdemelt figyelmet kapja az elmúlt évtizedben. Nem kellett volna múzeumi negyedet ideálmodni, meg feltétlenül túlgondolni ezt az egészet, egyszerűen csak mondjuk füvesíteni, locsolni, a burkolatokat helyrerakni, amikor szétestek:

Az ilyen beruházások elenyésznek a Liget Projekthez képest, viszonylag olcsók, csak rendszeresen kell vele foglalkozni. Vagy mondok egy még szembetűnőbb különbséget. Régi Városliget:

Új Városliget:

A két kuka egymástól látható távolságra, az út két felén található. Nem azt akarom mutatni, hogy az egyik szelektív kuka, a másik kutyapiszoknak van, és nem arra használják, mert ez is gond. Viszont az egyiket láthatóan ürítik, a másikat láthatóan nem. Ez még jobban mutatja, amit mondani akarok:

ha alapvető dolgokban is elhanyagolják a Városligetet, nem adtják meg neki a kulturált környezetet megillető legkisebb odafigyelést, akkor a gigaberuházás természetes velejárójaként érkező odafigyelést hálával fogadjuk.

Annak ellenére, hogy több évtizedes lemaradást pótolnak vele, egyetlen, egyszeri alkalommal, és csak a remény marad, hogy a hegyomlásnyi közpénz elvonulása után marad abból az odafigyelésből néhány morzsa.

Nincs nekem semmi bajom a húsmentességgel, sem a vegán létformával. Egy jó rizses lecsó például tud annyi örömöt adni, mint egy steak, és van nekünk már egy Matrjoska Kroshkánk is a Kálvinon, ami az első vegán hely húsevőknek. Mert annyira elképesztő dolgokat tudnak kihozni tej, tojás és hús nélkül.

De akartam mutatni egy nagyon jellemző, számomra inkább negatív példát. Hogy meg tudjam mutatni mindenkinek, szerintem hol megy félre ez a vegán dolog. A vegán ügy.

A vegán aktivisták célja az, hogy mindenki vegán legyen, és ne öljünk le és használjunk ki állatokat nagyüzemi szinten. Amellett, hogy ez szimpatikus igény, véletlenül fenntartható is: a tudományos felmérések is épp arra a következtetésre jutottak, hogy a húsevés drasztikus csökkentése lehet a kulcs a túlélésünkben. A jófejség és a gyerekeink számára is élhető bolygó tehát egyazon akcióban találkozik.

Viszont ahogy nő a vegán helyek száma, és térnek át egyre többen a vegán létre, úgy hallom ismerősöktől, hogy sokan fel is hagynak az egésszel. Túl nagy a vállalás, túlságosan nehéz fenntartani a dolgot, egyszóval nagy változás az életben. Ezt nem lehet egyik napról a másikra, legalábbis nem ajánlott.

Én is elmentem például a 827 nevű új vegán helyre, azzal a határozott szándékkal, hogy a viszonylag új helyen pozitív benyomásokat szerezzek.

Szeretném, ha a vegán szakácsok olyan képességekkel bírnának Budapesten, mint a “mindentfőzők”, így ha alkalmam van, teszek egy próbát. Hátha tudok örömködni nektek egyet. Például ezzel a vegán sonkával:

Mondjuk azt nem értettem, miért kell leutánozni egy állat főtt izmának formáját és állagát egy vegán helyen, de itt ez történt, méghozzá élethűen. Sőt, az állag is stimmelt: egy rágós sonkára hasonlított a cucc, de az íze valami egészen másra hajazott. Először az a benyomásod, mintha valami régen állott húst rágcsálnál, aztán az agyad benyomja a vészkapcsolót: ROMLOTT, ROMLOTT! Lenyugtatod, hogy ez nem az, mire az ízkép belesimul egy állott káposzta aromába, és ebben is marad.

A csülök pékné módra hasonló képességekkel bírt, mint ahogy általában minden, ami húsra akart hasonlítani. A rántott répa egész jó volt, a Waldorf saláta is többé-kevésbé önazonos módon állt bele a vegán kérdésbe. Minden máshoz sok hagyma és torma fogyasztása javasolt.

A vegán Facebook-csoportokban azt írták, ez a hely ajánlott. És én nem szeretném senki ízlését véleményezni, elhiszem, ha ősvegánosként valakinek bejönnek ezek a cuccok (egyébként a szejtánból, tofuból és hasonlókból készült, húsra emlékeztető kajákat lehet jól is elkészíteni, nem egy helyen volt már pozitív élményem). Csak jelezni szeretném, hogy ez nem jó irány a vegán ügynek: ahhoz, hogy kevesebb állatot öljenek le a világban, egyrészt ennél sokkal szélesebb körben finomnak gondolt dogokat kell főzni, másrészt elnézőbbnek kell lenni. Ha mindenki először csak egy napot nevez ki a héten, amikor egyáltalán nem eszik állati dolgokat, már akkor is sokat léptünk előre. Ha ezt később kettő, majd három nappá növelnénk, mindjárt többet tettünk az asztalra mint a vegán sonka.