Nemrég nyílt a Nem Adom Fel Café & Bár, ami a megegyező nevű alapítvány óriási dobása: olyan kávézó, amit szinte csak fogyatékkal élők üzemeltetnek, ők szolgálnak fel, főzik a kávét, takarítanak. Egy ilyen hely hasznossága többszörös: egyrészt munkát ad azoknak, akik nehezen kapnak állást, munkatapasztalatot biztosít mindenkinek, aki kipróbálná, milyen egy ilyen helyen dolgozni, másrészt hidat hoz létre a fogyatékkal élők és a többségi társadalom között.

Olyan kapcsolat jön létre közöttünk, ami máskor csak ritkán: hétköznapi.

Tavalyelőtt egy appleblogos akciónk miatt rendszeresen megfordultam a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének székházában, így sok vak emberrel és látássérülttel beszélgettem. Egy ideig zavarban voltam, aztán pár nap alatt természetes lett az egész, és a fejemben egyáltalán nem kapott kitüntető szerepet vagy figyelmet az a tény, ha a másik ember történetesen nem lát. Ami különbség volt kettőnk között, azt megtanultam rutinosan kezelni.

És pont ez az, amiért ők küzdöttek, küzdenek, csak épp társadalmi szinten. Hogy ne kezeljük őket csodabogárként, ne legyünk velük indokolatlanul előzékenyek, és higgyük el, hogy ők is alkalmasak egy csomó munkára. Ugyanennek a bizonyítására kaptak most lehetőséget az itt dolgozók.

Persze először az ember kissé feszélyezve érkezik, hiszen nem tudja, mire számítson, hogyan viselkedjen. Milyen a kávézó, ha fogyatékkal élők üzemeltetik?

Budapesten határán kívül az igazán minőségi éttermek száma nagyon megritkul, és ez még akkor is igaz, ha az elmúlt években ezen a téren is volt fejlődés. Amikor az index újságírója nemrég elkísért egy - a leírtak alapján helyenként kissé sznob - sztárszakácsot egy budapesti étteremtúrára, a séf már-már autóba ült, hogy meg se álljon Encsig, egy jó kávéért.

Ez a közel 200 kilométer pedig nagyjából bevillan minden esetben, amikor "jó vidéki éttermekről" beszélünk. Pedig kevesebb mint 20 kilométerre a városhatártól már belefuthatunk egy igazán különleges helybe.

Veresegyházon, egy régi malom épületében találjuk, a neve: Katlan Tóni Vendéglője a Malomhoz.

A név ismerős lehet már sok évvel ezelőttről is: Katlan Tóni Konyhája a Művészetek Völgye rendezvénysorozat egyik stabil pontja. Tóni, születési nevén Novotny Antal catering céget alapított, és járta az országot, hol görög, hol más nemzet konyháját megmutatva, míg aztán megtalálta a saját útját.

Rájött, hogy a magyar konyha hihetetlenül izgalmas, és ezután csak ezzel kezdett foglalkozni. 

Először a catering cégével kitelepült konyhában valósította meg az elképzeléseit, majd néhány éve saját éttermet is nyitott. Vasárnap kora délután ezt a helyet látogattuk meg - szinte tele volt.

Nem tudtam, mire számítsak. A kertben forgatják majd a tűzön a malacot, miközben a pörkölt és a gulyásleves rotyog majd egy másik fazékban? Vagy egy újabb wiener schnitzeles, olajszagú magyar konyha vár minket? 

Ami ehelyett várt, arra nem számítottam. A magyar (és tágabb értelemben a kárpát-medencei) konyha 21. századba átültetett, modern, mégis hagyományőrző kombinációját, remek minőségben. Tényleg, instant az egyik kedvenc éttermemmé vált a hely, vidéki toplistámon pedig dobogóra ugrott.

Az étlap - ami havonta megújul - éppen ideális hosszúságú. Háromféle leves, néhány előétel, és egy tucat főétel közül lehet választani. Utóbbiban találunk disznó-, csirke-, marha vagy kacsahúst, köretként puliszkát, burgonyát, barna rizst, dödöllét, többféle halételt, és még a húst annyira nem kedvelő Évi is talált magának ideális fogást: kapros túróval töltött derelyét tejföllel. Mindezt 12 fogásban, őrület!

Amíg meg nem jönnek az ételek, addig a vendégek pattogatott kukoricát kapnak, és egyéb rágcsálnivalót.

Előételnek kalapos suhajdát kértünk - kapros húsgombóc krumplistésztába göngyölve, majd húslevesben megfőzve -, valamint egy kocsonyázott csülköt és füstölt nyelvet. Ezeket kaptuk:

Hétvégén váratlanul megtörtént az, amiről már hónapok óta beszélek: átalakult a Belvárosi Piac, és pont úgy nézett ki, ahogy egyébként mindig is kéne néznie.

Akik most csatlakoznak be a topicba: a felújítás után egy tök szép csarnokot kaptunk, alul zöldségesstandokkal, felül a szokásos, piacos, kétes értékű kifőzdékkel. Aztán az emeleten sorra nyíltak a fantasztikus helyek, a Séf utcája, a Vörös homár, az Italian Street food, a Buja disznók, a Steamboo és legutóbb a MoszkvaTér: ezek mind kiváló, megfizethető, gyorsan betolható ételeket adnak, szóval a menőkaja-sűrűség itt lett hirtelen a legnagyobb az egész városban. És az is látszott, hogy ezek nem gyengítik, hanem erősítik egymást, egy sima hétköznap délben meg sem tudsz mozdulni a karzaton, akkora a tülekedés.

És ott van ehhez képest az alsó szint, a termelőknek fenntartva, de alig néhány hely működik, még kevesebb előtt szokott vevő állni, mert a banknegyedben ilyesmire kevésbé vagy igény. Ami pörög, az is mind a gasztrovonalon mozog, spéci sajtok, fantasztikus halak, ezek működnek, a többi döglődik, ami rá is nyomja a bélyegét a csarnokra, a kihalt alsó szinttől kicsit kriptahangulatú az egész piac.

Pontosítok: számomra zavaróan kriptahangulatú. És sejtettem én, hogy ennek főleg a belépéskor megcsapó kongás az oka, most hétvégén azonban az elmélet bizonyítást nyert: a helyek ugyanis Forgács Zoltán, a Séf utcájának ügyvezetője vezetésével összefogtak és egy minimális összegből három napja feltöltötték mindenféle, főként balatoni étterem előretölt helyőrségével az alsó szintet, amitől az teljesen megtelt emberekkel, és váratlanul a Belvárosi Piac lett Budapest

legjobb hangulatú helye.

Hirtelen megkaptuk a lisszaboni Mercado da Ribeirát, vagy a barcelonai La Boqueriát, akárhová fordultál, fantasztikus és megfizethető fogásokat találtál, mindenfelé emberek cikáztak, a négy fal (vagy fogalmam sincs hány: szóval a tetőszerkezet alatti rész) feltelt több száz emberrel, de valahogy a tömeg sem volt zavaró, pedig engem aztán általában türelmetlenné tesz az ilyesmi: most viszont mindenki jó kedvvel evett, vagy ha kellett, akkor várt, ennyi jó kaja közt eleve kizárt a stressz. Végre nem visszhangzott minden szavad, végre nem volt hideg, mert felmelegítették a teret az emberek és pólóban is lehetett enni, végre minden a helyére került.

Bizonyos értelemben gasztrofesztivál volt a Töltött Hold, ami azonban teljesen mentes a többi hasonló budapesti rendezvény befeszült fesztiváljellegétől, a Belvárosi Piac olyan formáját mutatta, mintha egyébként mindig is így nézne ki és tök könnyű volt elképzelni, hogy egy váratlanul kiválasztott kedd este vagy vasárnap délelőtt is ebbe botolj bele.

És tényleg ott volt mindenki: tök szívesen mutatnék nektek zseniális képeket, de olyan örömmel vetettem magam a kajákra, hogy a világtörténelem lebénább fotóit készítettem el, lényeg az, hogy ettünk harcsa halászlevet (Bock Balaton, 700, a képen egy kettészedett adag), liba-kacsa-duót (Chianti, 2000), debreceni kolbászt a legendás IKON-tól (700), pacalt az ország első cigány vendéglőjétől (Kira, 900), előtted készülő carbonarát és zöldborsós véres hurkát a Séf utcájától, vargabéleses palacsintát, hülyére ettük magunkat 10 ezer forint alatt ketten, plusz a lányom, ami mondjuk bármelyik másik budapesti gasztrofesztiválon a sci-fi-kategória.

A Töltött Hold megmutatta, hogy még mennyi tartalék van a Belvárosi Piacban. Az ebbe az irányba tartó átalakulást főleg az hátráltathatja, hogy több százmillió forintot kapott az önkormányzat a csarnok felújítására, méghozzá a tanyaprogram keretein belül, a lóvé tehát arra érkezett, hogy a kistermelők megmutassák a portékájukat. Valószínűleg ezért nem lehet egyik napról a másikra átadni az éttermeknek a földszintet. De az is látszik, hogy a támogatás ellenére sem tud hagyományos piacként működni a csarnok, ellenben pillanatok alatt mozgásba jön minden, ha az igény és nem az ellenállás irányába lépnek egy nagyot.

Nyilván a Belvárosi Piac ma is szuper hely, hiszen a karzaton egy rakás remek étterem üzemel fesztivál nélkül is és az a kevés termelő, kofa, aki lent megmaradt, tök jó dolgokat kínál, de ez a három nap fényesen bizonyította, hogy mire van szüksége a csarnoknak: éttermekre. Jó sok minőségi étteremre mindenhova. És ha miattuk tele lesz emberrel a piac, lesz vevője azoknak a termelőknek is, akik most sokszor bevétel nélkül malmoznak egész nap odalent.

Eltörött a hőmérő. Van ilyen, a hőmérők tökre eltörnek előbb-utóbb, csak elvétve akad egy köztük, amelyik mondjuk egyetemre megy, vagy más módon valósítja meg önmagát.

Még a régi fajta, higanyos modellről beszélünk, ami időnként pontosabb, mint az elektromos verziók, viszont igazából halálos veszély velük élni.

Ezt mondjuk tudtam eddig is, de a széttörésig nem sejtettem.

Amikor szétgurultak a kis higanygolyók a földön, rögtön éreztem, hogy ezzel most kezdeni kell valamit, és ennek a valaminek nem része a felporszívózás, szóval gyorsan utánaolvastam a neten a teendőknek. És amit olvastam, az eléggé aggasztó volt, mert kiderült például, hogy a higany pont kétszer veszélyesebb, mint tudtam (de nem sejtettem), már a belégzéstől is komoly, maradandó és csak sokára előbukkanó betegségek alakulhatnak ki, szóval nem árt vigyázni vele, de mindenekelőtt be kell szerezni az eltüntetéshez szükséges alapanyagokat.

Csapjunk a lovak közé, ha te is ilyen helyzetbe kerülsz, ideális esetben a következőt teszed:

- szellőztetsz
- gumikesztyűt húzol
- egy papírlappal egy gömbbe tereled a kis higanygolyókat, amit még szintén a papírlap segítségével rápiszkálsz egy másik papírlapra és az egészet beledobod egy befőttesüvegbe, amit lezársz
- a higany helyét felszórod kénporral - ilyesmit patikából tudsz beszerezni, nem adják könnyen, de ha nagyon erősködsz, megkapod
- hagyod hatni a kénport, ami semlegesíti a higanyt, majd az egészet feltörlöd papírral gumikesztyűben, a papírt és a kesztyűt szintén lezárt befőttesüvegbe rakod

Ezen a ponton már hős vagy, csak el kell takarítani valahova a higanyt. Elsőként a gyógyszertárba mentem, ott kinevettek. Kerestem az önkormányzatot, nem válaszoltak. Elmentem a veszélyes hulladék-lerakó telepre, ahol elmondták, hogy nem veszik át a higanyt, mert az veszélyes hulladék, de ha felesleges hungarocellem van, csak szóljak. Vissza a patikába, megint kinevettek. Konkrétan.

Szóval ott tartunk, hogy kezemben a veszélyes hulladék, aminek az elszállításába én energiát ölök, mert nem szeretném, hogy valaki véletlenül megtalálja és megbetegedjen tőle, de semelyik szerv, szolgáltató nem akarja átvenni  tőlem - nyilvánvaló, hogy tízből kilencszer egy ilyen kaland végén a szemetesben landol a cucc, ami tényleg nagyon veszélyes.

Nálam nem így történt, a sok ide-oda utazgatás közben átvette tőlem egy meg nem nevezhető szolgáltató, akinek nem ez lenne a dolga és elvitte egy 15. kerületi hulladéklerakóba, ahol elvileg átveszik az ilyesmit, de a sztori vége nem törvényszerű és nem is tipikus. Viszont az látszik, hogy az egész rendszer bukdácsol és átgondolatlan.

Írtam egy levelet az önkormányzatnak, amiben megkérdeztem, hogy mit kéne tennem, azonban erre nem érkezett válasz, szóval máig fogalmam sincs, mit a helyes eljárás. Higanyos hőmérő nincs már itthon, és arra biztatok mindenkit, akinek van, hogy szabaduljon meg tőle (vagy legalább érettségiztesse le) de őszintén szólva ötletem sincs, hova kéne vinni: kidobni nem ér, más megoldásról meg nem tudok.

Ha van bárkinek tippje, írja le ide a köz okulására.

Tavaly nyáron sokat voltam Spanyolországban és ennek az utazásnak elég hangsúlyos eleme volt a zabálás. Valamiféle szent feladatnak tekintettem a tapasbárok minél alaposabb bejárását, természetesen csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy az út végén minél alaposabban tudjak beszámolni nektek a tapasztaltaimról, szóval lényegében értetek tettem mindent. Lett is két videó az útból:

A lehetőségekhez képest viszonylag nagy tapasztalattal a hátam mögött tudtam azt mondani hazaérkezésem után, hogy a két helyen is üzemelő Pata Negra például bőven megállná a helyét a spanyol mezőnyben is. Kipróbáltam másfél nappal azután, hogy Sevillában toltam a tapasokat és nem voltam csalódott.

Ebbe a környezetbe érkezett meg tavaly a Vicky Barcelona a Gozsdu udvarba, ami azóta is két állítást próbál kommunikálni magáról:

- iszonyú jó helyen van, ami ténykérdés
- ők a legigazibb tapas bár Kelet-Európában

Utóbbira külsőségekkel is rájátszanak, a berendezés például fantasztikusan autentikus és az is Andalúziát idézi, hogy a pincérek többsége például nem beszél magyarul, csak angolul meg spanyolul. Nevezzetek ostorcsattogtató szittyának, az ilyesmi szerintem az autentikusság túltolása és nemcsak azért, mert a magyarok egy része továbbra sem beszél nyelveket, de akinek nem jelent problémát átváltani angolra, az is hülyén érzi az ilyesmi miatt magát Budapesten.

Ezzel együtt a kiszolgálás is nagyon jó, a külföldi pincérek pont annyira lazák, mint a világ napsütötte részén és mivel a konyhán is spanyolok dolgoznak, várható volt, hogy jó lesz az étel. Az is lett. Kirendeltünk mindenfélét és határozottan elégedettek voltunk:

Az ízek nem tolakodók, tapashoz képest helyütt talán túlságosan harmonikusak, de az ördöghal például szenzációsra sikerült és alapvetően nagy odafigyeléssel késztettek el minden fogást. A Pata Negra nekem két egységgel bevállalósabbnak tűnik, ez meg pont ugyanannyival kifinomultabb, szóval egyensúly van az erőben, válogathatsz attól függően, hogy épp milyen spanyol kajára vágysz és az most már tuti, hogy bőven vannak olyan helyek Budapesten, amilyenből Sevillában vagy épp Barcelonában sem fordulnál ki, sőt, ahol a spanyol erők is szívesen ennének, ami nagy szó.

Azért a Vicky Barcelonában valamivel magasabbak az árak, mint máshol és van még szervizdíj is, 12 százalék, szóval a végén simán eljuthatsz 20 ezer forint közelébe két fővel, míg a Pata Negrában azért nagyon kell bűvészkedned ahhoz, hogy 12-14 ezer forint fölé juss.

Vicky  Barcelona
Budapest, Gozsdu udvar
06304659505
Nyitva tartás: hektikus, hívjátok őket, amúgy is érdemes foglalni, gyakori a telt ház