Fogalmam sincs, hogy csak a közelgő tavasz miatt-e, vagy tényleg, de mostanában mintha feltámadna a gasztroforradalom. Az úgy volt, hogy elkezdtük írni a blogot, aztán hirtelen nyílt egy rakás szenzációs hely, csak kapkodtuk a fejünket, aztán a növekedés üteme alábbhagyott, sőt, elkezdtek felbukkanni a megjelenésükben eredeti, de szolgáltatásaikban pocsék éttermek, amik csak egy fokkal voltak jobbak a gasztroforradalom előtti, minden szempontból értékelhetetlen helyeknél.

Mostanában viszont folyton jó kajákba botlom, olyan szenzációs ételekbe, amik több száz tesztelt étterem után is lázba tudnak hozni.

És a legújabb találat is ilyen, köbre emelve ilyen.

Situ a Kazinczy utcában, annak is a legszórakoztatóbb részén: ott, ahol van egy kanyar félúton, Budapesten ritkaság az ilyesmi és mindig tök jó élmény errefelé csatangolni, mert séta közben fogalmad sincs arról, ki bukkan majd elő a törés után.

A Situ olyan, mint egy francia kisétterem, zavarba ejtően közel vannak egymáshoz az asztalok és a székek, de amikor mi ott voltunk, legalább nem csináltak olyat, amit Párizsban gondolkodás nélkül megtennének: nem ültettek a négy fős, félig foglalt asztalunkhoz egy másik párt, mondván, hogy úgyis van ott még két hely.

Az étel főleg francia helyütt ázsiai beütésekkel, a hangulat kiváló, a személyzet tök barátságos, igazából úgy ücsörögsz egy minden gyanú szerint minőségi étteremben, hogy tökéletesen leválasztják róla neked az ilyesmi helyekre jellemző finomkodó sznobizmust.

És akkor az ételek: remek volt az első fogás, a rák is meg a bárány nyak is. Sőt, kiváló, friss, eredeti, másmilyen, figyelemre méltó.

Viszont a második fogás: a tengeri mártogatós. Azzal valami egészen új érkezett el Budapestre. Ritkán futsz bele ilyen eredeti, remek kajába, amit a körülményektől függetlenül bármilyen helyzetben bezabálnál, feltűrt ingujjal.

Annyi grillezett lazac és konfitált kacsa után csodálatos élmény a serpenyő, ami tele van remek minőségű és ízű tengeri izékkel, és az izék alatt most értsd ide az Atlanti-óceán egyhavi termését rákokkal, kagylókkal, többfélével, tintahalakkal.

Tudjátok, a srácokkal.

Mindezt belefőzték egy remek, karakteres szószba, ami viszont pont csak annyira izmos, hogy egy másodpercre se nyomja agyon a belevalókat. És ezt az egészet eszed, falod, tunkolod, csodálatos az élmény 5500 forintért, mert ennyibe kerül a serpenyő, amit ha az utolsó falatig betolsz, akkor akár két közepesen éhes felnőtt is képes eltelni vele: ilyen jó ár-érték-arányú étel alig akad a városban, az élvezeti faktorról nem is beszélve.

Ja, és a desszert: csodálatos. Kihagyhatatlan. Mindenképp próbáljátok meg, mert ez is menüsor is eredeti és nagyon-nagyon rendben van.

És persze szó nélkül hoznak egy kancsó csapvizet, ha kérsz, mint bármelyik párizsi étteremben.

A lényeg, hogy a Situ kiváló választás minden olyan esetre, amikor feszültségtől mentesen akarsz zseniális ételt falni és bár simán elkölthetsz  fejenként tízezret, ennél lényegesen kevesebből is kiválóan érezheted odabent magad.

Kötelező!

Situ
Budapest, Kazinczy u. 32, 1075 Hungary
061785 3912
Nyitva tartás: hektikus

Ebéd: oké.

Mindenki elfogadja, hogy ebédelni kell, ebédekről írni nem úri huncutság.

Vacsora: elmegy.

Kell vacsorázni, de nem feltétlenül éttermekben, aki éttermi vacsorákról ír, még megtűrt tagja a társadalomnak, de kockáztatja az egzisztenciáját.

Reggeli: határterület.

El lehet menni étterembe reggelizni és lesznek, akik szerint ez rendben van, de nagyon sokan akadnak majd, akik inkább nyársra húznák az illetőt. Sokat javult a helyzet a néhány évvel ezelőtti reggelizős sorozatunk óta, most már nem jár feltétlenül fejlövés az érintetteknek, de azért még mindig komoly bátorság kell ahhoz, hogy az ember egy éttermi reggeliről készült fotót osszon meg a facsén.

Ötórai tea: életveszély.

Önsorsrontás. Csak otthon, a négy fal között. Aki ilyesmire vetemedik, bármire képes, érdemes komolyan elgondolkozni az érintett elmeállapotán (melyet egyúttal kérdőjelezzünk is meg).

Na de hát ki más próbálkozna meg hasonlóval, mint a decens budai polgárok legjobb barátja, az imádni valóan proccba hajló, sznobizmus-gyanús tüneteket produkáló Émile, aminek már a neve is gyújtogatásra ingerli a tömegeket, és ahol az ilyesmire fogékonyak csodálatosan érezhetik magukat?

Ha épp petróleumba mártod a fáklyádat, arra kérlek, rakd le egy pillanatra és nézd meg az épületet. Láthatóan az elit igényeit próbálja kielégíteni, de azt nagyon ügyesen teszi: a kert nemcsak elegáns, de kedves is, a beltér kellően összetett ahhoz, hogy se minimalistának, se barokknak, se dekadensnek ne tudd nevezni, inkább ezek keverékéről van szó.

Ilyen a hely nappal, nyáron:

És ilyen mostanság, este:

Ugyanez nappal a hely fotóin:

Oké, a pincérek úgy kicsípték magukat, mintha pincérek lennének (és tényleg), de közben szuper barátságosak, kedvesek és azt is elnézik, amikor a négy éves lányod zavarba jön a hely felső tízezreket mozgató jellegétől, értelmezhetetlen táncba kezd a teázó közepén, majd a szülők csitításától kísérve végigfetreng minden kanapén és fotelen, amit csak megtalál az épületben. Nincs pofavágás, szánakozó félrenézés, jó fej mindenki.

Van itt étterem, de mi nem ezt teszteltük.

Hát igen. Az öt órai tea. Minden délután van, most meg nem mondom, mikortól meddig, de hat körül ér véget és három órán át tart, szóval szerintem három körül indul. A menü tök egyszerű: fizetsz 3490 forintot, amiért cserébe kapsz italt és ezt a kis tornyocskát:

A következők vannak rajta: lazacos, uborkás, curry-s tramezzini, tojáskrémes retekkel, vajas - sonkás salátával. Sajtos profiterol, tepertős pogácsa.

Gerbeaud szelet, rózsa meringue, narancsos financier, pâte de fruit, mákos-áfonyás és mákos-málnás financier, macaron.

Mindezek mellé adnak egy pohár Sauska Extra Brut Rosé pezsgőt, vagy “Émile teaceremóniát”, ami abból áll, hogy a pincér előtted keveri össze a tealeveleket a vízzel, de ezt nagyon szimpatikusan teszi, ráadásul többször egymás után is, ha megkéred rá, a levelekből ugyanis négy főzet is kijön.

Most nekiállhatnék magyarázni arról, hogy mennyire voltak jók a fogások, de szerencsére ezen a szinten felesleges. Nyilvánvaló, hogy jól meg tudnak csinálni egy lazacos szendvicset és az se kérdés, hogy a Gerbeaud-csoporthoz tartozó Émile képes jó zserbót sütni. Kiváló mind a három emelet.

Bónusz, hogy bőven jól is laksz vele és ezt az összeállítást leszámítva esélyed sincs arra, hogy 3450 forintból ilyen környezetben, ilyen kiszolgálás mellett tölts el egy-másfél órát kényelmesen beszélgetve. Szóval ha valaki mindig is ki akarta próbálni, milyen egy Émile-igényességű helyen lábat lógatni, de viszonylag jogosan félt a fejenkénti 10-15 ezer forintos költségtől, itt a soha vissza nem térő alkalom, ráadásul egy olyan szertartás keretében, ami minden ismerősötökből egyöntetű gyűlöletet fog kiváltani.

Teadélutánon voltál az Émile-ben? DÖGÖLJ MEG!

Már ezért megéri. Persze a helynek vannak komoly kockázatai, az emeleti teázó felé tartva ugyanis elhaladsz a süteményes pult mellett és hibát követsz majd el: rendelsz, sütinként kábé 900-ért. Azzal vigasztalod majd magad, hogy a süteményevés egészen új minőségével ismerkedsz meg, az Émile édességei ugyanis olyan jók, hogy csak 2-3 hasonló színvonalú hely van egész Magyarországon, és azok sem olcsóbbak ennél, legfeljebb egyszerűbb a berendezésük.

Kiváló hobbi a délutáni teázgatás az Émile-ben, csak bírja az ember pénztárcája és le ne vágják a barátok a fejünket érte.

Émile
1026 Budapest Orló utca 1
+36305850602
K-P: 8-23
Szo: 9-23
V: 9-18
H: Zárva

Tivadarnál már jártunk korábban, akkor épp egy újlipótvárosi lakásban élt, viszont ő nem az a helyben maradós fajta, aki befejez egy kéglit és onnantól kezdve ott él. Kiderült, hogy nem sokkal a bejárás után tovább is állt, hogy nekiálljon egy újabb lakás teljes átalakításának, ezúttal egy kerülettel arrébb, a Bajcsy-Zsilinszky úton.

És aki látta Tivadar első lakását, azonnal tudná az újat megnézve, hogy ezt is ő tervezte. Tivadarnak ugyanis van egy stílusa, a belsőépítészetének mással össze nem téveszthető elemei, így bár az új helyszín sok szempontból tök más, mint az előző, azonnal tudod, hogy ki rendezte be. Mint egy Wes Anderson-mozi: mások a karakterek, más a sztori, de ha egyet láttál, az összeset felismered.

Tivadarnál például visszatérő elem a tér tágítására a hatalmas falmatrica használata. Ez a megoldás azért veszélyes, mert tök rossz emlékeket ébreszt: a hetvenes-nyolcvanas években jobb megoldás híján sokan ragasztottak közepesen jól komponált, borzalmas minőségben nyomtatott tájképeket a nappalijuk falára, nyilván mindenki látta már a “Homályos Alpok ősszel” és a “Tahiti, ahogy egy zsíros objektíven át látszik” című képeket.

Ilyen előzmények után tájképpel feldobni egy lakást kábé akkora őrültségnek tűnik, mint 2016-ban előállni egy csalamádés hamburgerrel Budapesten, de Tivadar ötlete valamiért itt is és az előző lakásában is szenzációsan működött.

Két okból: egyrészt borzasztó jó minőségű a nyomat, másrészt nem egy tucatképet választott, amit százezer számra nyomtak ki, hanem hosszas kutatómunkával találta meg az egyetlen, valóban idevaló fotót. Színeiben, felépítésében, arányaiban olyan tökéletesen illik a lakásba, hogy amikor ránézel, azt érzed, egy hatalmas dimenziókapu van tulajdonképpen a falad helyén, így egyenesen egy francia utcára nyílik a kilátásod Budapest belvárosából.

És  ehhez asszisztál az egész lakás, vagy inkább a kép asszisztál az egész lakáshoz, minden finom, elegáns, letisztult, kicsit franciás és közben tök praktikus: nyilván ilyen kis területen kompromisszumokat kell kötnöd, de Tivadar lakásában két ember simán elfér, egyrészt mert amennyire lehet, tágasnak hagyták meg a tereket, a galéria sem nyomja agyon az egész lakást, a konyha és a nappali szabadon meredezik az ég felé, a fenti hálószoba csak egy közlekedőnek használt teret szűkít be, másrészt meg a lépcsősor meg lehetővé tette rengeteg praktikus tároló létrehozását, hogy legyen hova pakolni a cuccokat.

Nem foglalja tévé a helyet, inkább kivetítő van hatalmas, lehúzható vászonnal, ami nem zavarja az összképet normál körülmények közt, viszont ha akciót néznél, igazi házimozit varázsolhatsz a kis lakásból, a konyhát mindennel felszerelték, a fürdő meg kicsi, de az egyedi burkolatoknak és a világos színeknek köszönhetően szűknek sem tűnik, viszont nagyon kellemes az egész.

Az összes kép a galériában:

Ha neked is van eladó menő lakásod, de nem találsz rá vevőt, írj ide. És ha te is szeretnél átverések nélkül, a legmegbízhatóbb, tehetséges stáb segítségével menő lakást magadnak úgy, hogy nem merülnek fel felesleges költségek, nézd meg az Én menő lakásom projektet, ahol közvetlenül is elérheted a legmegbízhatóbb kivitelezőket és legötletesebb belsőépítészeket. Ha meg szeretnéd tanulni, hogyan alakíthatod át a saját lakásod, jelentkezz a workshopunkra, két kurzusra még akadnak szabad helyek. És ha neked is van menő lakásod, és szerepelnél a sorozatba, írj nekünk egy levelet  erre a mailcímre.

A FUGA-ban március 6-től 16-ig látogatható a Rak-park tervpályázat összes beadott pályaműve. Tudjátok, ez az a pályázat, amit ezzel a két szóval tudnék legpontosabban leírni:

na végre!

Na, végre történik valami előremutató, valami olyan elképzelés, ami mer gondolni valamit a jövő városáról, és fontos gondolatokat fogalmaz meg - egyelőre sajnos csak - Kossuth tér – Fővám tér közötti szakasszal kapcsolatban.

Igen, a Duna-part átépítéséről van szó, mégpedig pontosan azon elképzelés mentén, amiért mi is évek óta sírunk itt a blogon: a városlakók valamilyen közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a vízzel, Budapest legfontosabb környezeti adottságával. 

Tavaly megvolt az eredményhirdetés is, erről Csaba írt itt a blogon. Nemrég a FUGA-ba kerültek a tervek, tegnapelőtt pedig ugyanitt a tárlatvezetést tartottak a bírálóbizottság kamarai delegált tagjai, Benkő Melinda, Dévényi Tamás, Jámbor Imre, Rhoer Ádám. Erre mentem el, hogy halljam, mit gondol a szakma erről a kérdésről. Hogy a laikusok Duna iránti rajongásán - a mi rajongásunkon - kívül milyen más szempontok vannak még, miket kell megfontolni, amikor ránézünk ezekre a tervekre?

Azon túl, hogy imádjuk a szellemesnél szellemesebb megoldásokat az úszó szigetek, a Duna megközelítése, a Széchenyi tér és a Vigadó előtti terület átépítésére vonatkozóan. Mert akármelyik tervre nézünk, az már egyértelmű, hogy Budapest sokkal menőbb hely lesz 2030-ig, ha ilyenek a hivatalos pályázatok:

Elkezdett játszani egy dobos Budapesten, a Váci utcában, aztán valamiért hirtelen megálltak az emberek, előkapták a mobiljukat és felvették amit látnak:

Oké, volt már ilyen, a világban, de iszonyú jó érzés volt a március 15-én induló tévéműsorom, az Xtractor főcímzenéjét (Balázs Ádám őrületes szerzeménye) élőben hallani és látni, ahogy ennyi ember figyel rá egyszerre. Az elmúlt fél évben főleg ezen dolgoztam az Egy nap a városban blog és a Város Hőse mellett, kösz, ha megnéztétek. Premier március 15-én este 10-kor a Discovery Channel műsorán, itt a trailer az első részhez, ami nem egy tipikus városban blogos téma, de én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy Budapest szerethető arcának és a szupermenő gépeknek is van közös halmazuk: