Nemrég kitaláltuk, hogy elmegyünk három napra pihenni egy hotelbe, ahol a magunk elé meredésen, bambuláson és lassú nyálcsorgatáson kívül legfeljebb enni terveztünk: elég húzós volt az elmúlt néhány hónap és a következők is annak ígérkeznek, a kettő közt gondoltuk szusszanunk egyet.

Ilyenkor többnyire a Balatonra szoktunk menni, télen is, mert iszonyú jó ilyenkor ott pihenni, de most olyan kevés volt az idő, hogy egy perccel sem akartunk többet utazással tölteni, mint amennyi feltétlenül szükséges, és bár maradhattunk volna Budapesten is, ahogy egyszer már tettük (és milyen jó volt), végül inkább Szentendrén kerestünk hotelt.

Ideális: alig fél óra autózás, szinte el sem indulunk és már megérkezünk, tök jó hely, ahol jó sétálni és ahol élénk kulturális élet is van, minden összeállt. Gyorsan találtunk egy remeknek tűnő hotelt a belvárosban, és már indultunk is.

Gyorsan el is spoilerezem a dolgot:

• 1: tök jól éreztük magunkat, biztos, hogy ilyen útra megyünk még máskor is
• 2: érdekes látni, hogy a fővárosból kimozdulva milyen gyorsan a Budapestről az elmúlt években sikeresen visszaszorított régi magyarországi vendéglátás díszletei közt találjuk magunkat.

Hat éve írjuk ezt a blogot, akkor kezdtünk el foglalkozni a városunkkal, azzal, hogy igenis egy rakás jópofa lehetőség van benne: eleinte még kihívás volt megtalálni a színvonalas helyeket, aztán ahogy teltek az évek, ahogy “megérkezett” Budapest önmagához, egyre szenzációsabb város lett és most már akárhová fordítod a fejed, valami megkérdőjelezhetetlenül jót találsz.

Hat évvel ezelőtt ez még egyáltalán nem volt tipikus.

És ebből a hat évvel ezelőtti élményből kaptunk egy elég szórakoztató adagot Szentendrén, főleg a hotelnek és az éttermeknek köszönhetően (ez a kép sem most készült):

Az egész azzal kezdődött, hogy foglalás után kiderült: a szokással szemben ebben a hotelben nincs ingyen a gyermek éjszakáztatása (fél éves, akkora, mint egy zsák krumpli), fizetni kell érte, éjszakánként ezer forintot.

Az összeg nem jelentős, annyira nem, hogy felmerül, hogy a vendég bosszantásán kívül egyáltalán mire jó.

Megérkezéskor egy teljesen zavarodott recepcióssal találkoztunk, aki láthatóan dühös volt ránk valamiért (távozáskor általában megértem az ilyesmit, érkezéskor szokatlan).

Megkaptunk a szobánkat a legfelső emeleten, kiderült, hogy oda nincs lift, egy emeletet lépcsőzni kell. Alapvetően oké, de ha egy óriási babakocsival érkezel, az ilyesmi eléggé megnehezíti az életed. Láttam, hogy a szálloda tök üres, megkérdeztem, hogy nincs-e szabad szoba olyan emeleten, ahová jár a lift, majd némi szájhúzás után kiderült, hogy:

de van!

Ezután hosszabb szájhúzásos szakaszok következtek, láthatóan elrontottuk a recepciós napját a szobacserével. Bepakoltunk, a szoba tök jó volt, a wellness szuper, a helyszín szuper, menjünk vacsorázni!

A hotelben a pincér jobb volt, mint a legtöbb budapesti étteremben, el is kezdtünk mindenfélét rendelni, majd sorba jöttek ki a minősíthetetlen ételek. Nincs is mit elemezni ezen, 2,5 ezer forint környékén ehetetlen előételek, 3-6 ezer forint közt kukába való főfogások érkeztek. Ahelyett, hogy belemennék a szenesre sütött hús vagy a béna hal problémáinak részletes kifejtésébe (összegezzünk: kuka), vagy kiakadnék azon, hogy ilyen teljesítmény mellett hogy meri ráírni a séf a nevét az étlapra, inkább fokozom a sztorit azzal, hogy a sült krumpli fagyasztott volt (!) még a nyolcezres steak mellett is (!!), de sütés közben elégették (!!!), egyébként meg nem is frissen sütötték, hanem valamikor régen, aztán a kedvünkért megmikrózták (!!!!).

Legyen világos: fagyasztott sült krumplit adni menthetetlen igénytelenség. Kétezer forint fölött mindenképp. De Budapesten a minőségi streetfood megérkezésével már 1500 környékén is kapsz bőven igazi krumplit, sőt, durvábban mondok: a gasztronómiai Csomolungmának bajosan nevezhető Pléh csárda is képes friss krumplit adni a másfél kilós rántott húsok mellé.

Mert az százszor finomabb, mint a fagyasztott és mert logisztikailag sincs fényévekre egymástól a két műfaj.

Oké, nem tudsz egyszerre bespájzolni egy teljes évre igazi krumpliból, de onnantól kezdve, hogy megvetted az alapanyagot, annyi a különbség, hogy hámoznod és szeletelned kell (egy jó szakács ezt adagonként kábé egy perc alatt letudja), de ezt a percet vissza is nyered a gyorsabb sütéssel. Szóval az étel nem készül hosszabb ideig és van ugyan plusz egy perc meló vele adagonként, de ha három-nyolcezret fizetek egy fogásért, akkor abba tegye bele a vendéglátó az energiát.

És a fenti szitu egyébként bármelyik random szentendrei étteremben előjött: próbáltunk listák és megérzések alapján enni és kiderült, hogy baromi könnyen el tudunk költeni két főre étkezésenként 10-18 ezer forintot, csak amíg Budapesten ennyiből szinte mindig valami kivételesen jót eszünk, addig Szentendrén ez majdnem egy mission impossible-szintű projekt.

És akkor eszembe jutott, hogy Budapesten is ugyanez volt a helyzet néhány éve és hogy milyen hatalmas változáson esett át a város: hogy a verseny egyszerűen kikényszerítette a minőséget, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért az ételek íze, az emberek hozzáértése nem kérdés többé. Persze, itt is tudsz bőven rosszat enni, bele tudsz futni ostoba pincérekbe, ehetetlen ipari mocsokba, de az alapélmény mégsem az, hogy folyton átvernek, kirabolnak, hogy egy nagy rakás semmit kapsz a pénzedért, vagy hogy a dolgozók totálisan leszarják azt, ami a feladatuk lenne. Óriási  változás ment végbe úgy, hogy ennek az egésznek semmi köze a pénzhez: a budapesti éttermek nem drágábbak lettek, csak  jobbak.

A szentendrei éttermek sem voltak olcsóbbak, csak rosszabbak.

Nem mind, de abból, ami szembe jön, nagyon sok.

És a fent vázolt alkalmazotti érdektelenség előbukkant akkor is, amikor múzeumba mentünk és amikor mi magyaráztuk el a recepción ücsörgő három alkalmazottnak, hogy milyen szuper tárlatvezetést indítottak el a honlapjuk szerint (vonogatták a vállukat, sosem hallottak ilyesmiről), vagy amikor rákérdeztem a hotelben, hogy hol lehet jelentkezni egy általuk kínált kezelésre (“fogalmam sincs”).

Persze Szentendre őrült jó hely, és még sokkal jobbá vált az elmúlt években, de tisztán látszik, hogy hiába lett Budapesten sokkal színvonalasabb a szolgáltatások minősége az elmúlt években, egy köpésre innen már kísért a múlt. És ez a helyzet elég általános: a Balaton környékén ugyan már elkezdtek kialakulni a budapestihez hasonló gócpontok, ahol minden remek (Káli medence, Füred is nagyon jön fel), de a szülővárosomban, az egyébként fantasztikus Győrben is simán bele tudsz futni a szentendreihez hasonló pofonokba, sőt, az a kivétel, amikor hibátlan az élmény.

A végére nincs nagy megfejtés. Tuti, hogy visszamegyünk még Szentendrére, mert nagyon jól éreztük magunkat és a fenti apró szarságok nem tudták elrontani az örömünket, inkább csak nevettünk a helyzeten. De az is biztos, hogy pénzt soha többé nem hagyunk azokon a helyeken, amikben csalódtunk, mert egyszerűen nem érdemlik meg. Az eset után kicsit nyomoztam és már tudom is, hova kellett volna mennünk vacsorázni: legközelebb más hely szóba se jöhet és majd megírom nektek a jó tapasztalataimat, mert nyilván ilyenek is lesznek.

És ha elég sokan tesznek hasonlóan, kezdik el kerülni az átverős helyeket és a jó minőségre koncentrálnak, Szentendrén és az ország többi pontján is lezajlik majd az a forradalom, ami Budapesten az elmúlt években. Mert egy-egy jó étterem minden nagyobb településen akad, ha az emberek megérzik a szemét és a minőség közti különbséget és elkezdik tolni a menő helyeket, akkor a rosszak szükségszerűen megváltoznak, vagy csődbe mennek, ahogy illik.

Néhány héttel ezelőtt, miután felálltam az asztaltól az egyik külvárosi magyaros étteremben, elhatároztam, hogy a Karcsikám-sorozatot ezennel bezárom. Nem is jó szó, inkább pihentetem, félreteszem, kegyes hazugsággal, hogy talán majd még nekiállok a tesztelésnek. De a helyzet az, hogy valószínűleg nem állok neki újra. 

Ez a poszt: összefoglaló. Hátradőlök, és végiggondolom ezt az egy évet, amíg olyan éttermekbe jártam, amik a rendszerváltás előtt nyitottak, és változtatás, frissítés nélkül élték túl a gasztroforradalmat, a nemzetközi konyha, a modern konyhatechnológia és a felszolgálási trendek megújulását, és épp erre büszkék. Mi több: büszkék rá azok is, akik odajárnak, a törzsvendégeik.

Az első, ami eszembe jut erről a sorozatról, hogy nagyon lerontotta a statisztikámat. Hat év alatt Csabával már elsajátítottunk egy olyan módszert, amivel többé-kevésbé pontos megérzéssel sétálunk be egy-egy étterembe, és tudunk következtetni arra, mi vár ránk. A Karcsikám-teszteknél leszűkültek a lehetőségek: ha már egy kis remény volt egy jót enni, azonnal lecsaptam. Sokszor futottam lyukra.

Azért élveztem. Baráti találkozókat szerveztünk egy-egy kóstolásra, és megpróbáltunk humorral hozzáállni a dologhoz. A humor segített.

Voltak jó helyek. Voltak olyan éttermek, ahol nagyon kellemes környezetben, tökéletes modorú kiszolgálással, viszonylag drága bútorok között üldögéltem, és töltöttem el egy kellemes estét. De a konyha a legritkább esetben nőtt fel ehhez a kellemes előjátékhoz. Azt éreztem, hogy a konyha egy külön világ, és nincs köze ahhoz, amit az utcáról besétálva látok. Hogy akárhol is vannak a jó szakácsok, az biztos, hogy már rég nem a Karcsikám-éttermekben.

És ez, ha meggondoljuk, tökéletesen logikus is.

Háromféle kategóriával találkoztam. Ezeket megpróbálom összeszedni, minden tipikus tulajdonságaikkal együtt.

2011-ben, vagy öt éve írtam egy meglepő élményemről: 300 forintért vásároltam egy DVD-t az egyik hiperben, otthon megnéztem, és teljesen maga alá gyűrt a film. Ez volt a Synecdoche, New York, magyarul a Kis-nagy világ, Charlie Kaufman legfontosabb műve.

Ritkán írunk filmekről a blogon, ezért luxusnak tűnhet kétszer ugyanarról az alkotásról írni. Mégis erre készülök épp. Több okból is.

Egyrészt mert többször is megnéztem a filmet az elmúlt években, és egyre inkább zavarba jövök tőle. Egyre kevesebbnek érzem az eredeti posztot, szeretném azt kiegészíteni, pontosabban jobban megérteni, miért csinál ki teljesen minden alkalommal. Mert kicsinál.

Másrészt most pénteken lesz egy ezzel kapcsolatos budapesti program, de ezt a poént majd a poszt végén lövöm le.

Szóval ez a film teljesen letaglóz. Ha érezted már úgy az életedben, a padlón feküdve, kicsorgó nyállal, hogy szar az egész, és jobb lett volna meg sem születni, na. Az volt az a pillanat, amit el tud érni a film benned is, összesűrítve két órában. És amikor vége a filmnek, persze akkor sem könnyebbülsz meg, hogy visszatértél az életbe, de jó. Nagyon-nagyon nyomorult leszel a következő fél-egy napban, hacsak nem hívsz át pár barátot, és nem rúgtok be iszonyúan.

Mi a francnak írok én erről, az Egy nap a városban blogon, a pozitívblogok ősanyján? Minek traktállak én ezzel titeket?

Mert ezt elérni zseniális munka. Most képzeljétek el, azt jelenti, hogy Kaufman úgy játszik rajtad két órán keresztül, mint a zenész a hangszerén. A zene pont jó példa: ott hangokkal, összhangzatokkal, a disszonancia és a harmónia dinamikájával képes elérni egy jó zeneszerző, hogy az érzéseink egy irányba haladjanak, arra, ahol az alkotó is volt az alkotás pillanatában. A zene ez.

A film más műfaj, ott sztori van, amit el kell mesélni, párbeszédekkel, képekkel, zenével, fordulatokkal, színészekkel, tárgyakkal. Egy csomó lehetőség áll rendelkezésre. Valamiért ez a film mégis úgy hat rád, amire a zene képes, csak sokkal intenzívebben.

Ez a film olyan mélységes nyomorúságot képes közvetíteni, hogy fájdalom. És öt éve nem jövök rá, hogy csinálja. Sejtelmem sincs, mitől ilyen hipnotikus az egész, mert az. Olyan eszközöket használ a készítő, ami miatt pár száz éve simán boszorkánynak titulálják, amennyiben hölgy volna, és könnyebb a kacsánál. Közben fontos filozófiai kérdéseket is feltesz a mű, de az élet, a művészet értelmének kutatása teljesen másodlagos.

És ez jó. Nem, nem kellemes, nem felemelő, nem vidám. De jó, mert olyan zseniális, hogy még az eszköztára is rejtély.

Na, ha már ilyen jól felvidítottam a napotokat, és meghoztam a kedvet Kaufman munkáihoz, jöjjön az aktualitás: az író-rendezőnek nyolc év után új mozifilmje van. A címe Anomalisa, és animációs. Olyan képekkel, amiket sosem láttál animációs filmben, és amik megint előrevetítik az érfelvágós hangulatot. De legalább most már gyerekek is látják:

Persze aki látta Kaufman korábbi filmjeit, tudja, hogy nem ilyen vészes a helyzet, képes ő bizarr módon szórakoztató (John Malkovich menet) és sokdimenziós agytáncoltató mutatványt (Adaptáció) is letenni az asztalra forgatókönyvként (ezeket nem rendezte). Szóval azt gondolom, az emberi elmének csaknem nézhetetlenre sikerült Synecdoche, New York, a világ egyik legjobb filmje, csak egy kísérlet volt, és ez a mostani másról fog szólni. Kíváncsi vagyok.

A Synecdoche, New York óriási bukás volt. Ki tudja, miért, de az emberek nem akarták, hogy egy bolygónyi súlyt tegyenek a vállukra szombat este. Meg lehet őket érteni.

Mi a helyzet az Anomalisával? Magyarországon az, hogy nem is kezdték moziban vetíteni. A fenti okokból, talán.

A Toldi mozi azonban pénteken tart egy vetítést. Na nem szinkronos vagy feliratos formában, hiszen, mint írtam, nem került moziforgalmazásba itthon a film, ezért csak angolul nézhetjük meg a zseni új munkáját. Szóval pénteken este hétkor, Toldi mozi.

Aki olvasna egy komoly irodalomelméleti elemzést is a Kis-nagy világról, itt érdemes megpróbálni követni.

Tavaly nyáron sétáltam a Kálvin téren, amikor láttam, hogy a régi Vörösmarty mozi épületében emberek mozognak. Bekukucskáltam, mire ajtót nyitott nekem Kárász Róbert, aki rejtélyesen felhívta a figyelmemet a Fogadj Örökbe egy Macit alapítvány munkájára, majd eltűnt a benti félhomályban. Később megjelentek a munkagépek, hordták ki a sittet, és lassan tényleg kiderült, mi történik. A régi Vörösmarty mozi helyén az alapítók szerint Európa legnagyobb, fogyatékkal élőket foglalkoztató kávézója épült.

Az alapítvány, amit Törőcsik Mari és Kárász Róbert hívott életre, hogy a megváltozott munkaképességűek alacsony foglalkoztatási arányán javítson, sok millió forintot kalapozott össze jótékonysági gálákon. Többek között Kertész Imre, Esterházy Péter, Szabó István, Koltai Lajos és Röhrig Géza régi plüssmackóját árverezték el, ebből a pénzből pedig nekiállhattak a mozi újranyitásához. 

Nemrég jártunk a nyolcadik kerületi Nem adom fel kávézóban, ahol szinte csak fogyatékkal élők dolgoznak, és ahol megmutatják, hogy kellő odafigyelés mellett mennyire jól helyt tudnak állni ezek az emberek a kemény munkakörnyezetben is. Abban a posztban amiatt sajnálkoztam csak, hogy ez a kezdeményezés nem jut el a Dunához közelebb, hogy még több ember szembesülhessen ezzel, és így lassan omladozhatnának a falak, amik elválasztanak minket, fogyatékkal élőt az átlagostól.

Már akkor utaltam a Vörösmarty mozi kávézójára, ami azóta meg is nyílt, én pedig megnéztem.

Az egyik bejárat a mellette zúgó négysávos miatt nem annyira barátságos: