Hónapok óta szállok le a Székelykapu falatozó előtt a 15-ös buszról. Azóta szemezek a házi készítésű hamburgerükkel. Fogalmam sincs, miért, végül is egy túlvakuzott fotó van csak róla a kirakatban, ami egyébként sem túl bizalomgerjesztő, inkább ijesztő az egész. Dögvészt főznek az ilyen helyeken, nem ételt. De hónapról hónapra nőtt bennem a meggyőződés, hogy ez a hamburger valamiért jó lesz. Nem a kifinomult gourmet értelemben, hanem úgy, ahogy egy páncélozott katonai Humvee jó tud lenni.

Szóval tegnap vettem egy nagy lélegzetet és beléptem az ajtón. Azért volt jó indítás ez, mert odabent csak olajgőzt lehet inhalálni, szóval arra készüljetek, hogy ha náluk esztek, minden ruha mehet a mosásba. Meg a hajad is.

Odabent egyébként egy néni vár, aki a férjével közösen üzemelteti a helyet. És meglepően ismeri a trendeket, tudja, hogy mit kell mondani: saját keverésű marhahús, frissen sütött alapanyagok. Lássuk. A hamburger 990 forint, a krumpli mellé körülbelül 300, nem emlékszem pontosan, de kábé ezek az árak. Jöjjön.

Sütés közben lestem. A hús állítólag 12 dekás, nagyobbnak tűnik. Az alapanyagok látszólag rendben vannak, a munkaterület tiszta és rendezett.

Kábé tíz perc alatt el is készült ez a szörny:

Remek kezdeményezés indult nemrég a Bárka Színházban, a Leno Artis Alapítvány közreműködésével. Olyan előadásokat szerveznek, ahol a műsor megtekintése után lehetőség van beszélgetni a rendezővel, íróval, szereplőkkel, megmondani, mi tetszett, mi nem, megtudni többet a mű születéséről. Én az East Balkán című darabra mentem el, hogy utána Vidovszky György rendezővel, Tasnádi István íróval találkozzak.

Hogy érzékeltessem a különbséget, milyen változást hoz - hoz-e egyáltalán - a mű értelmezésében a beszélgetés, a posztot is ez alapján darabolom ketté.

A közönségtalálkozó előtt

A színpadon lézengenek. Lazák, fesztelenek, mintha most beszélnék meg, mit is fognak előadni. A közönség is így látja, ezért nem csendesül. Azt gondolja, ha a színészek még felkészülnek, ők sem zavartatják magukat.

Pedig ők csak az alaphangulatot mutatták be, ez is játék. Amikor egy hangos psssssz után végül elhalkul a tömeg, elkezdődik a látszólag improvizatív sztorizás. Hogy kivel mi történt, hogyan rúgott/tépett be, és milyen őrültségeket követett el közben.

Az East Balkánról annyit tudtam, hogy korrajz a "maifiatalságról", és persze megemlékezés a West Balkán tragédia áldozatairól. Mégis, ahhoz képest, amit vártam, ezek a sztorik egyáltalán nem voltak idegenek előttem, én is hasonlókat tudnék mesélni. Így aztán az érzés, hogy a mai fiatalság is csak olyan, mint tíz-tizenöt éve, végig megmaradt bennem. Lázadók, keresik a határaikat, amik az ő esetükben talán kijjebb tolódtak. Erről meg ugye azok tehetnek, akik tágították a kordont.

A darab egy sor improvizációval kezdődik, aztán amikor kezdene unalmas lenni, egy jobban felépített történet veszi kezdetét. Egy buliról. Megismerjük a szereplőket, ki miért dühös és utálja a rendszert, miközben a színészek a színpad közepén forgó, fordított tető formájú díszleten másznak, egyensúlyoznak. Ez az egyetlen díszlet a színpadon, de ügyesen használják, mert egyáltalán nem érezzük kevésnek.

De végül nem a darab leghosszabb egybefüggő jelenetét adó buli végződik a tragédiával, ezt ügyesen későbbre időzítették. Előtte jön még egy improvizációs blokk, ami fellazítja a nézőben beállt merevebb, hagyományosabb dramaturgiára várakozást. Aztán hirtelen, előjel nélkül, mint ahogy a valóságban is történnek a tragédiák, jön a tömegnyomor, az oszlatás, a taposás.

Konklúzió nincs. Ugyanazok a fiatalok pár hónappal később egy másik szórakozóhely előtt állnak. Kicsit kiégtek, kedvetlen a lázadásuk, nem jönnek úgy tűzbe, állnak sorba egy bejárat előtt. Megszigorították a bejutást, ez volt a következménye a tragédiának. Tervezgetik már a jövőjüket, lassan vége a középiskolának, nem tudják, mire számítsanak.

Nagyon megfogott ez a semmi másra nem hasonlító felépítés, ami pont a jókor nyúl ki a nézőért, és pörgeti meg, vagy hagyja elmélyedni. A színészeknek meg hatalmas piros pont, hogy egyetlen egyszer sem volt ciki, ahogy próbáltak lazák lenni a színpadon, ahogy eljátszották a problémás gyerekek flegmaságát anélkül, hogy kilógott volna a lóláb. Hatásos, izgalmas volt.

A közönségtalálkozó után

Vidovszky György, a rendező és Tasnádi István, az író ült le a darabhoz illő lazasággal a lépcsőre. Először a moderátor Lőkös Ildikó kérdéseire válaszolnak, majd a mi felvetéseinkre is reagálnak. Ahogy elkezdtek beszélni az előkészületekről, egyből világossá vált, hogy a maifiatalok és a bezzegazénidőmben között a készítőkben igenis van egy jelentős szakadék. Itt már leesett, hogy az előérzetem teljesen szubjektív volt, saját élményen alapult, a készítők szándéka más. Ők azt akarták, hogy érezzem a távolságot.

A mű születésekor annyi volt a koncepció, hogy a West Balkán tragédiáról emlékeznek meg, azt dolgozzák fel. Beszéltek az esetet átéltek fiatalokkal, a szüleikkel, és szép lassan bontakozott ki előttük egy olyan világ, amire nem számítottak. Olyan történeteket hallottak, amik végül az egész darabot is maguk felé hajlították, és arra sarkallták a készítőket, mutassák be a budapesti éjszakai élet minden mozzanatát, a szétcsúszásokat, az elkallódásokat, beleértve a szülőkét is.

És közben jöttek rá, hogy ők _A_ szülők. Ha a fiatalok a szülőket okolják, akkor őket okolják, mert az ő dolguk lenne kijelölni az utat. Ezek után pedig már küldetésnek érezték a dolgot (jobbra a rendező Vidovszky György, mellette az író Tasnádi István).

A darab 2011 decemberi bemutatója óta iskolákból fogadnak teljes osztályokat, és az előadás után drámafoglalkozást is tartanak velük. A legjobb, ha a gyerekek a szüleikkel jönnek, mondta Tasnádi, mert a mű után a lesokkolt anyukáknak rögtön elkezdik mondani: "el ne hidd anyu, mi nem is csinálunk ilyeneket, ne nézz így rám, na jó, elmondom, mit csinálunk, jó?". És elmondja. A szülő még jobban sokkot kap. De legalább beszélgettek, kialakult egy nyílt, őszinte légkör közöttük.

Megkérdeztem az írót és a rendezőt, mikor nyúltak először kábítószerhez, ha egyáltalán. Tasnádi István nem válaszolt, a rendező elmondta, egyszer kíváncsiságból, 30 éves kora után. Tudni akarta, a diákjai miért csinálják.

Szerintem ez a kérdés sokakban felmerül az előadást nézve. Ezúttal azonban meg is tudtam a választ.

Jó volt végigélni a készítőkkel a dramaturgia megszületését, az arányok kitalálását és azt az eredményt, amit elértek a művel. Legközelebb június 6-án a Dogville című darabot adják elő a Helyszínelő keretében, Lars von Trier alkotása önmagában is nagyon hatásos, kíváncsi vagyok, mi derül ki róla a függöny után.

A Mediawave fogalom. Nekem egyből beugrik Wim Mertens főcímzenéje, egy egy olyan zsongás, amit Győr évente egyszer, a fesztivál ideje alatt látott. Távol-keleti rendezők, afrikai zenészek, amerikai filmesek lepték el a várost, filmeket vetítettek több kisebb moziban, a város szigorú barokk szépségű terét valami mediterrán lazaság lepte el. Filmek, koncertek, kulturális programok követték egymást egy héten keresztül, mi pedig különös vagy épp hátborzongató filmek hatása alatt magunk elé bámulva sétáltunk ki a moziból, hogy egy hideg sörrel rázzuk a helyünkre magunkat.

Ma már a Mediawave központja nem Győr. Elköltözött, ami elég nagy csapás és szégyen is a városnak. Jelenleg a komáromi Monostori Erődben kap helyet, én pedig szerdán megnéztem, olyan-e a Mediawave itt, mint volt tizenöt évvel ezelőtt ott.

A legnagyobb kisfesztivál - így hivatkozik magára a Mediawave, és ez a leírás passzol a fejemben élő képhez. Mert hiába van annyi műsor, amivel akár egész évig ellennénk, ha padokat kell pakolni, az alapító Hartyándi Jenő maga is beáll. Aztán átad néhány kulturális díjat, halk szóval beszélget az emberekkel, ott van, élvezi a maga által szervezett nyüzsgést. Közben az egyébként zseniális látványt nyújtó madárlogó egyik oldalán elenged a cellux, és kissé megmozdul a leginkább hulladékból összeragasztott állat lába.

Mostanában újra pörög Budapest, már burgerileg, mert máskülönben persze eleve. Az utóbbi hetekben egymás után nyíltak a burgerezők, akad köztük olyan, amelyik Ádám szerint ráférne a toplistánkra is: ehhez mindkettőnk egybehangzó véleményére van szükség, szóval rövidesen én is csekkolom a Finomító Kantint, és ha egyetértünk, akkor frissül a lista.

A Jack's Burger ugyan biztos nincs Budapest legjobb helyei közt, de mindenképp jó és egy hatalmas előnye van: a város közepén nyitották meg a helyet, a Hercegprímás utcában, ami folyton útba esik, még akkor is, amikor épp nem arra indulsz el. Valahogy mindig ott kötsz ki.

Az étteremlánc legújabb szeme azért nagyon érdekes, mert a Jack's Burger nem is lánc, csak úgy néz ki. Nincs nyugati minta, nem egy Magyarországon ismeretlen, Amerikában viszont ezer étteremből álló óriásról van szó, Jack's Burger csak Hercegprímásban van, és ha jobban megnézed a dátumot a logóban, láthatod, hogy ott a 2013-as szám szerepel. Nagy az önbizalmuk, mert ezzel legkorábban úgy 2063-tól lehet majd menőzni.

Szóval nem multi, nem régi, még csak nem is lánc, de a pénztároslány lelkesen magyarázta, hogy ha sikeresek lesznek, további éttermeket nyitnak. Pedig lássuk be, némiképp alaptalan a lelkesedésük:

Május elsején teszteltük a helyet, a város tele volt emberekkel, alig fértél be a pubokba, kajáldákba, a Jack's Burger viszont majdnem üresen tátongott. Mindjárt látjuk, hogy indokolatlanul.

A kaják ugyanis nem drágák. Vannak szendvicsek, csirkerészek, normális áron, ezeket nem kóstoltuk, de a sült krumplival 1200-1400 forintba kerülő hamburgereket igen.

Egészen pontosan a Jack's Burger Bacon Cheese-t, a ház specialitását kértük, amiben a leírtakon kívül a ház saját szósza van. A kaját előttünk sütik ki, már ott látszik, hogy a hús elég vékonyka és hogy a krumpli fagyasztott, a rövid várakozási idő után meg rájössz, hogy leülni maximum a földre tudsz, mert ülőhely az nincs. Majd ha kapnak engedélyt a teraszra. Állítólag.

A burger nagyon gyorsan elkészül, koncentráljunk hát a kajára, úgyis az a lényeg. Meg a tálcás elrendezésre, ami nemcsak jópofa, de adott körülmények közt praktikus is, így legalább el tudsz sétálni egy köztéri padig, hogy kényelmesen edd meg a kajádat.

A krumpli, ahogy már mondtam, fagyasztott, de legalább jól sütik, méghozzá szerintem valami fűszeres olajban, vagy olyanban, amiben a krumpli előtt más készült. Mindegy, ehető. A majonéz ipari, ilyet kapsz a Burger Kingben is.

Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy ez a világon az egyetlen olyan hely, ahol a képen lévő kaja pont úgy néz ki, mint amit eladnak neked.

Michael Douglas idegösszeomlása itt idegösszeomlást kapna.

A buci a szokásos, édes fajta, de finom, kívül-belül rendben van, ha el tudod fogadni ennek a zsemlefajtának a létezését, nem lesz vele gondod.

Hát ezt a nemrég nyílt helyet nem könnyű megtalálni. Egyrészt mindenki "wonderland"-ként hivatkozik rá, pedig a nevét sokkal nehezebb legépelni. Wndrlnd. Sikerült!

Fizikailag még kalandosabb megtalálni. Tudtam, hogy a margitszigeti Holdudvar környékén kell keresgélni, de ott csak egy hotdogos kocsit találtam, és az eladó lány sem tudott segíteni. Nem hallott még a helyről.

Ahogy elnéztem az eladó háta mögött, ezt láttam:

Gyanús volt a kitaposott út, elindultam rajta. Végül a fák között megtaláltam a bejáratot:

Odabent egy körhintára hasonlító pultot találtam, kicsit hátrébb, egy rozoga ajtó mellett egy még rozogább Casino feliratot, alatta egy falusi, disznódarabolásra alkalmas asztal, gondolom a DJ-pult. Felettem próbababák nézegettek lefelé, a falak mellett végig izgalmas, érdekes vagy épp bugyuta tárgyak sorakoztak, teljes kakofóniában.

A Wndrlnd egy különös szórakozóhely, egy pop-up képzőművészeti kísérlet, ami mindössze húsz héten át lesz nyitva. Mindig más-más művész kap lehetőséget, hogy berendezze a helyet, és kialakítsa benne a saját elképzeléseit, így garantált a folyamatos izgalom. Az első hét Bertalan Zsili munkáját láthatjuk, május 12-tól viszont már a Paint-rajzairól ismert Mondik Noémi veszi kezelésbe a berendezést. Remélem, hatalmas pixelekre ülhetünk majd.

Lenyűgözött a hely, a látszólagos esetlenségével együtt. Nem először találkozom olyan romkocsmával, ahol a képzőművészet nagyobb szerepet kap, ahol minden egyes sarokban találni valami érdekességet, de ez az első olyan, amit nem alapvetően a romokból alakítanak ki, hanem inkább importálják a romosságot, majd látszólag hanyag módon, valójában többnyire tudatosan egymásra dobálják az elemeket. A Tim Burton filmekbe is illő, szellemidézős vurstli hangulat pedig még nappali fénynél is olyan erős, hogy alig bírsz szabadulni a hatása alól. Nagyon passzol a Margitszigethez.

Az italok nem olcsóak, de nem is vészesen drágák, mindennap főznek valamit bográcsban, amit aztán 990 forintos áron lapátolnak a tányérokba. Amikor ott jártam négy óra körül, épp készítették elő a főzést, nem vártam meg a végeredményt.

Aztán miután lemegy a nap, a hely megtelik emberekkel - főleg hétvégén -, a nyitóbuli pár képét most szépen lelopom a Wndrlnd facebookos oldaláról: