Remek kezdeményezés indult nemrég a Bárka Színházban, a Leno Artis Alapítvány közreműködésével. Olyan előadásokat szerveznek, ahol a műsor megtekintése után lehetőség van beszélgetni a rendezővel, íróval, szereplőkkel, megmondani, mi tetszett, mi nem, megtudni többet a mű születéséről. Én az East Balkán című darabra mentem el, hogy utána Vidovszky György rendezővel, Tasnádi István íróval találkozzak.

Hogy érzékeltessem a különbséget, milyen változást hoz - hoz-e egyáltalán - a mű értelmezésében a beszélgetés, a posztot is ez alapján darabolom ketté.

A közönségtalálkozó előtt

A színpadon lézengenek. Lazák, fesztelenek, mintha most beszélnék meg, mit is fognak előadni. A közönség is így látja, ezért nem csendesül. Azt gondolja, ha a színészek még felkészülnek, ők sem zavartatják magukat.

Pedig ők csak az alaphangulatot mutatták be, ez is játék. Amikor egy hangos psssssz után végül elhalkul a tömeg, elkezdődik a látszólag improvizatív sztorizás. Hogy kivel mi történt, hogyan rúgott/tépett be, és milyen őrültségeket követett el közben.

Az East Balkánról annyit tudtam, hogy korrajz a "maifiatalságról", és persze megemlékezés a West Balkán tragédia áldozatairól. Mégis, ahhoz képest, amit vártam, ezek a sztorik egyáltalán nem voltak idegenek előttem, én is hasonlókat tudnék mesélni. Így aztán az érzés, hogy a mai fiatalság is csak olyan, mint tíz-tizenöt éve, végig megmaradt bennem. Lázadók, keresik a határaikat, amik az ő esetükben talán kijjebb tolódtak. Erről meg ugye azok tehetnek, akik tágították a kordont.

A darab egy sor improvizációval kezdődik, aztán amikor kezdene unalmas lenni, egy jobban felépített történet veszi kezdetét. Egy buliról. Megismerjük a szereplőket, ki miért dühös és utálja a rendszert, miközben a színészek a színpad közepén forgó, fordított tető formájú díszleten másznak, egyensúlyoznak. Ez az egyetlen díszlet a színpadon, de ügyesen használják, mert egyáltalán nem érezzük kevésnek.

De végül nem a darab leghosszabb egybefüggő jelenetét adó buli végződik a tragédiával, ezt ügyesen későbbre időzítették. Előtte jön még egy improvizációs blokk, ami fellazítja a nézőben beállt merevebb, hagyományosabb dramaturgiára várakozást. Aztán hirtelen, előjel nélkül, mint ahogy a valóságban is történnek a tragédiák, jön a tömegnyomor, az oszlatás, a taposás.

Konklúzió nincs. Ugyanazok a fiatalok pár hónappal később egy másik szórakozóhely előtt állnak. Kicsit kiégtek, kedvetlen a lázadásuk, nem jönnek úgy tűzbe, állnak sorba egy bejárat előtt. Megszigorították a bejutást, ez volt a következménye a tragédiának. Tervezgetik már a jövőjüket, lassan vége a középiskolának, nem tudják, mire számítsanak.

Nagyon megfogott ez a semmi másra nem hasonlító felépítés, ami pont a jókor nyúl ki a nézőért, és pörgeti meg, vagy hagyja elmélyedni. A színészeknek meg hatalmas piros pont, hogy egyetlen egyszer sem volt ciki, ahogy próbáltak lazák lenni a színpadon, ahogy eljátszották a problémás gyerekek flegmaságát anélkül, hogy kilógott volna a lóláb. Hatásos, izgalmas volt.

A közönségtalálkozó után

Vidovszky György, a rendező és Tasnádi István, az író ült le a darabhoz illő lazasággal a lépcsőre. Először a moderátor Lőkös Ildikó kérdéseire válaszolnak, majd a mi felvetéseinkre is reagálnak. Ahogy elkezdtek beszélni az előkészületekről, egyből világossá vált, hogy a maifiatalok és a bezzegazénidőmben között a készítőkben igenis van egy jelentős szakadék. Itt már leesett, hogy az előérzetem teljesen szubjektív volt, saját élményen alapult, a készítők szándéka más. Ők azt akarták, hogy érezzem a távolságot.

A mű születésekor annyi volt a koncepció, hogy a West Balkán tragédiáról emlékeznek meg, azt dolgozzák fel. Beszéltek az esetet átéltek fiatalokkal, a szüleikkel, és szép lassan bontakozott ki előttük egy olyan világ, amire nem számítottak. Olyan történeteket hallottak, amik végül az egész darabot is maguk felé hajlították, és arra sarkallták a készítőket, mutassák be a budapesti éjszakai élet minden mozzanatát, a szétcsúszásokat, az elkallódásokat, beleértve a szülőkét is.

És közben jöttek rá, hogy ők _A_ szülők. Ha a fiatalok a szülőket okolják, akkor őket okolják, mert az ő dolguk lenne kijelölni az utat. Ezek után pedig már küldetésnek érezték a dolgot (jobbra a rendező Vidovszky György, mellette az író Tasnádi István).

A darab 2011 decemberi bemutatója óta iskolákból fogadnak teljes osztályokat, és az előadás után drámafoglalkozást is tartanak velük. A legjobb, ha a gyerekek a szüleikkel jönnek, mondta Tasnádi, mert a mű után a lesokkolt anyukáknak rögtön elkezdik mondani: "el ne hidd anyu, mi nem is csinálunk ilyeneket, ne nézz így rám, na jó, elmondom, mit csinálunk, jó?". És elmondja. A szülő még jobban sokkot kap. De legalább beszélgettek, kialakult egy nyílt, őszinte légkör közöttük.

Megkérdeztem az írót és a rendezőt, mikor nyúltak először kábítószerhez, ha egyáltalán. Tasnádi István nem válaszolt, a rendező elmondta, egyszer kíváncsiságból, 30 éves kora után. Tudni akarta, a diákjai miért csinálják.

Szerintem ez a kérdés sokakban felmerül az előadást nézve. Ezúttal azonban meg is tudtam a választ.

Jó volt végigélni a készítőkkel a dramaturgia megszületését, az arányok kitalálását és azt az eredményt, amit elértek a művel. Legközelebb június 6-án a Dogville című darabot adják elő a Helyszínelő keretében, Lars von Trier alkotása önmagában is nagyon hatásos, kíváncsi vagyok, mi derül ki róla a függöny után.