Folytatjuk a tavaly év végén elkezdett, aztán idén januárban kicsit elfelejtett sorozatunkat, amiben izgalmas budapesti lakásokat mutatunk be. Visszatértünk a Bródy Sándor utcába, ahol Éva Mihály Amichay tavaly már megmutatta saját, mindössze 29 négyzetméteres otthonát: a városgazdász-belsőépítész csodát művelt a kis térrel, úgyhogy képzelhetitek, mit művelt, amikor ugyanabban a házban, ugyanúgy a földszinten megszerzett egy több mint 50 négyzetméteres kéglit.

Egy egész kis családi házat rendezett be a térben. Egyetlen lakásból kettőt csinált, egy nagyobbat és egy kisebbet, mindezt viszonylag kis alapterületen úgy, hogy végül a zöld és a kék lakás is nagynak, élhetőnek tűnik: tökéletes megoldás arra a problémára, amikor két generáció lakik együtt, szétköltözni nem tudnak, de már unnak egymásra várni a vécéajtó előtt.

Hogy legyen valami elképzelésetek arról, honnan indultunk:

És néhány hónap alatt idáig jutottunk:

Évának szerencséje volt a nagy, 4,5 méteres belmagassággal, amit még egy, a múlt század elején érvényben lévő rendelet írt elő. Ez kimondta, hogy a kávézók belső terének legalább 4,5 méteresnek kell lenniük, és mivel minden beruházó bízott abban, hogy kávézó költözik a frissen felépített ház aljába, az alsó szint nagyon sok épületben ennyire szellős lett.

Ez a 4,5 méter már elég a galériázáshoz, de Éva ezt úgy oldotta meg, hogy közben a térérzet meglegyen. Az olyan bensőséges hangulatot kívánó helyiségeket, mint a hálószoba vagy az étkező, az osztott területen helyezte el, és ezeknek még jót is tesz a mennyezet közelsége. De a nappalirész fölött már teljes a magasság, egy ogre is nyújtózkodhatna, amíg jól esik.

A lakás persze tele van praktikus részletekkel, a galériára vezető lépcsősor szekrény és fiókos szekrény is egyben, ahogy a kétszobás lakás kisebbik, és tényleg kicsi szobájából kialakított, konyhával, fürdővel felszerelt önálló lakrészben is minden elem funkcionális: nemcsak szép, de használható is valamire.

Ami a legjobban tetszik Éva munkájában, az a szabad gondolkozás: ki gondolná, hogy egy kocka alakú térből, egy nagy és egy kis szobából, szóval egy tipikus, élhetetlen budapesti környezetből ilyen nagy, sokféleképp variálható, lakható teret lehet kialakítani? Hogy két lakás is beférjen ide úgy, hogy van két konyha, több fürdőszoba és még tér is marad, ahol szükség van rá? Kreativitással még a legszörnyebb terekből is sokat lehet kihozni, és ezt Éva munkái fényesen bizonyítják, aki ugye várostervezéssel is foglalkozik, és budapesti léptékkel mérve is van néhány remek, bár formabontó ötlete.

És még egy pluszpont: Éva olvasott a blogunkon Marcus Goldsonról, a Budapesten élő britről, aki csodálatosan szerethető képeken örökíti meg a helyi toposzokat. Azokat, amiket mi talán észre sem veszünk, pedig annyira jellemzőek ránk. A képek megismerése után Éva telefont ragadott, összeismerkedett Marcusszal és feleségével, és most már a festő képeivel van tele a lakás. Ezektől lesz bensőséges, vidám és összetéveszthetetlenül budapesti az összhatás.

Hát így.

Ha neked is menő lakásod van, alig várjuk, hogy a sorozatunkban bemutathassuk. Küldj levelet erre a mailcímre, és felvesszük veled a kapcsolatot.

Ha te is szeretnél átverések nélkül, a legmegbízhatóbb, tehetséges stáb segítségével menő lakást magadnak úgy, hogy nem merülnek fel felesleges költségek, nézd meg az Egy nap a városban blog új szolgáltatását, az Én menő lakásomat, ahol közvetlenül is elérheted a legmegbízhatóbb kivitelezőket és legötletesebb belsőépítészeket. 

Ínséges idők ezek most Budapesten, mert a két legjobb kínaiból épp egy sincs nyitva. Jó lenne tudni, hogy milyen logika mentén zárta be EGYSZERRE mindkét éttermét Wang, hogy aztán az egyiket úgy is hagyja, a másikat felújítsa, és valahol nyisson egy harmadikat. Végül tehát megint két étterme lesz, de addig meg egy sincs, szóval aki rendes kínaira vágyik, annak érdemes alternatívát keresnie.

Ott a Taiwan, és ott van a Momotaro ramen is, ami annyira nem új, hogy tulajdonképpen már régi, de itt a lehetőség, hogy végre írjunk róla.

Akik régen jártak már itt, talán meglepődnek, hogy már nem a kicsempézett apró kis lukban üzemel az étterem, hanem átköltözött a szomszédos Nimródba, de a tulajdonosok nem vacakoltak azzal, hogy névtáblát cseréljenek, vagy hogy leszedjék a szarvasagancsot a falról. Esküszöm ilyen eklektikusan ronda kínai étteremben még nem jártam, pedig a mezőny szédítően erős.

Oké, na de a kaja: az alapvetően kínai, de majdnem ennyire japán étteremben friss alapanyagokból készíti egy lelkes és értő csapat a távol-keleti kajákat, és a legjobb bizonyíték arra, hogy értenek a dolgukhoz a rendszeres telt ház. Pedig a Momotaro Ramen egyáltalán nem olcsó, inkább csak megfizethető, két fogás kábé háromezerbe kerül, amivel magasan az átlagos kínaiak árak fölé lőnek, igaz, egy ramen 1100-1300 forint, és az is simán eltelít néhány órára. De ahogy írtam, az ár senkit sem rettent el, és ami még ennél is jobb hír: nagyon sok az ázsiai vendég, ami a legbiztosabb jele annak, hogy jó helyen járunk.

A rendelésfelvétel gyors, az étel hamar, de nem gyanúsan hamar érkezik, persze momotaro rament kértem, ami egy nagy tál leves tésztával, káposztával, tojással meg sertéshússal. Úgy értem, NAGY:

És persze jó is. A káposzta friss, tésztából bőven jutott bele, a sertéshús felejthető, viszont ezek így együtt nemcsak tartalmas, de szórakoztató elegyet is alkotnak: sokkal jobban esik ettől eltelni, mint néhány hagyományos ebédmenütől. Főleg, ha nem viszed túlzásba a ramenezést, de vagy tízféle levesből választhatsz, szóval sok idő telik majd el, amíg ráunsz.

És mindezt 1150 forintért, szóval ha nem is olcsó az étterem, de nem is drága: mindenképp próbáld ki.

Momotaro Ramen
Budapest, Széchenyi utca 16, de a bejárat tökre a Nádor utca felől van
K-V: 11-22:30

Tészta a tónál. Így fordítottam magamban nulla olasz tudással ezt a nevet. Jól hangzott. Azóta persze a Google Translate kijavított, hogy az Pasta sul Lago lenne, úgyhogy aki nem beszél olaszul, az ne is olvasson olaszul.

Na mindegy.

Akkor a találós kérdés: hol lehet tó mellett tésztát enni Budapesten? Így van, a városligeti csónakázó tónál.

Pár hete jelent meg egy posztom, amiben a Vajdahunyadvár - csónakázó tó környékének fejlesztéséért kiáltottam. Azóta két ígéretes körülménnyel találkoztam. Az egyik, hogy a moziban a film előtt a Tópart Budapest reklámját néztem végig, amiben megpróbálják átadni a Városliget hangulatát, szaftostul, mindenestül. Vagyis elindult egy tudatos és pénzt sem sajnáló marketingtevékenység, most már csak az Olof Palme sétány vonalából kell egy kicsit kimozdulni, aktivizálódni, rendezvényszervezni, és akkor nem lesz gond. Kitisztítani a vizet, felszedni az esőre büdösödő járdaborítást satöbbi.

A másik kellemes meglepetés volt a Pasta al Lago, hogy végre a tárgyra térjek. Ez a Városligeti Műjégpálya épületének nagyjából a közepén nyitott most augusztusban, olaszos gyorsbüfé, pastákkal, pizzákkal, tiramisukkal. Első ránézésre máris szimpatikus, hiszen:

- tiszta és szép az üzlet
- nem vitték túlzásba a választékot
- nem vitték túlzásba az árakat

És egyébként a kiszolgálás is tök rendben van, persze tegyük hozzá, hogy még nem szolgálhattak ki annyi embert, hogy elmenjen a kedvük a mosolygástól. Ha jól csinálják, nem is megy el soha.

Szóval: három pasta, egy zöldséges, egy carbonara (tejszínes alapú csirkehúsos) és egy bolognai (darált húsos) tészta. Három pizza, margaréta, szalámis, sonka-gombás. Tök egyszerű. Ezekből válassz, 850-1200 forint között.

A pizza nem nagy, 23 centis, de nekem pont ez az adagom. Ha ide jöttök, mindenképp ezt ajánlom. Nem azért, mert ez a legjobb pizza, amit valaha ettem, hanem mert egyrészt tök rendben van (ez Magyarországon már dicséret), és ennyiért ebben a környezetben ritkán kapunk ilyet. Esténként (tízig nyitva van) a Vajdahunyadvár fényeit nézegetve pizzát enni olasz borral, kevés jobb dolog van az univerzumban. Főleg ha nincs lespórolva a sajt, jól eltalálták a paradicsomszósz fűszerezését, sonka is került rá bőven.

A spagetti carbonarával sem volt probléma, nagyjából tudták, milyen állagúnak kell lennie az olaszos tésztának, egyébként sem a hús, sem a szósz, sem a sajt nem vitt el hihetetlen mélységekbe. Papírdobozban érkezik a cucc: ez gyorskajálda, annak viszont nagyon szép, minőségi, hiánypótló itt.

Én szurkolok a Tóparknak, hogy merjen nagyot álmodni, és addig önteni az őszinte lelkesedést a projektbe, amíg nem itt lesz a következő várospartiológiai epicentrum.

Pasta al Lago
Cím: Budapest, Olof Palme sétány 5.
Nyitva: minden nap 10:00 - 22:00

Idén tavasszal derült ki, hogy az Olimpia séfje, Takács Lajos elhagyja az Alpár utcát, és munkahelyet vált. A Laci!Pecsenyébe megy, hiszen miután Mogyorósi Gábor újra a Hegedűs Gyulában vezeti a Laci!Konyha!-t, a város egyik legfrekventáltabb helyén található étteremnek pedig szüksége lett egy húzónévre, hogy a hazai közönségre is számítson.

Még jobb ötlet volt az étterem vezetésétől, hogy egy bemutatkozó ebédmenüt talált ki a nyárra. Ez azt jelentette (jelenti), hogy három fogásért és egy fröccsért cserébe összesen 2013 forintot kérnek (plusz 12 százalék kötelező borravaló), ami zseniális ajánlatnak tűnik. Takács Lajos három fogását még soha nem kóstolhattuk ennyiért egy ilyen környezetben, Sauska rozéfröccsével lekísérve.

Kipróbáltam én is.

Ilyenkor nyáron az étterem nem is látszik a zöld lomboktól, csak a teraszra kihelyezett asztalok és székek árulkodnak. Kábé ötven százalékuknál ülnek csak emberek, ami ebédidőben, a fenti ajánlat mellett meglepő.

Az ebédmenü naponta változhat, két előételből, két főételből és két desszertből választhatunk egyet-egyet. A Sauska rozét én a Btk. ittas vezetési paragrafusaira hivatkozva nem kértem a szódámba, pedig de jól esett volna arohadtéletbe.

Első fogásnak ázsiai levest kértem. Nagyon kifinomult, szinte elegáns levest hoztak, ami meglepő ebben a műfajban. Próbáltam rájönni, ezt hogy sikerült összehozni, vajon a roppanós - tofusan puha textúrák arányában, a túlfűszerezéstől megmentett, koncentrált lében vagy a folyamatosan fotótémát nyújtó, a levesből kikandikáló gombafejekben és -szárakban van-e a megoldás. Talán mindben együtt.

Főételnek ropogós kacsacombot kértem gombaraguval és bulgurral. A kacsacomb hibátlanul lett megsütve, kívül ropogott, belül vajpuha maradt. A köret mennyiségét nem vitték túlzásba, nyilván a kacsát nem akarták zavarba hozni. Velem viszont a környezet, a milijő megtette, így aztán ellenálltam a vágynak, hogy megragadjam a csontot, és lerágjam róla a maradék húst. Késsel bénáztam végig a mutatványt.

Desszertnek körte sorbet jött, kéksajttal és pirított magvakkal. Volt benne egy adag humor, ahogy a körte mézes, egyoldalú ízére rácsap a tányérra kent savanyú sajt, a mandulát ropogtatod, és amikor mindezt megszokod, elkezd dolgozni a pattogócukor a szádban.

A kiszolgálás tök rendben volt, mindig figyelt rám valaki, és bárki jött az asztalhoz, udvarias és mosolygós volt. Az ebéd kitűnő, de azért a levesen kívül egyáltalán nem emlékezetes. Jól sem laktam igazán, két óra múlva már megint nézegettem, hol lehetne betolni egy kis ráadást. Mindenesetre 2013 (+12 százalék!) forintért, a Szent István téren ez ingyen van - a kisétkűeknek.

Augusztus 30-ig van a nyári ebédmenü (12-15 óráig) a fenti áron, vagyis ma és holnap még kipróbálhatjátok. Utána, reméljük, meghosszabbítják az akciót. Érdekes lehet még a Vasárnapi ebéd elnevezésű menü, ami nem meglepő módon húslevesből, rántott húsból, "savanyúból" és sütiből áll, nyilvánvalóan vasárnaponként. Itt tényleg kipróbálhatja a turista, mi a hagyományos, alapértelmezett magyar konyha. Mi meg nosztalgiázhatunk.

Laci!Pecsenye?
Budapest, V. Budapest, Sas u. 11
Nyitva minden nap 12.00 - 24.00

Épp a Kádár étkezde felé mentem, hogy megnézzem a napi menüt, amikor észrevettem ezt:

Biztos voltam benne, hogy valami kincset találtam, egy évszázados régiségkereskedőt, aki hosszú családi történeteket fog mesélni. Ezeken keresztül kirajzolódik majd Budapest múltja, és talán kicsit a jövője is. Gyorsan lezártam a biciklit, aztán beléptem a Régi tárgyak boltjába, amiről kiderült, hogy négy éve nyitotta a tulajdonos, aki korábban soha életében nem foglalkozott régiségekkel.

Volt viszont egy csomó, már semmire sem jó vacka otthon, és elkezdte ezeket árulni a kis, Klauzál téri boltban. Aztán ahogy kiárulta a saját készleteit, úgy hozták az eladók az újabb izéket, így az üzlet mindig tele van, lehet miből válogatni.

Azért valószínűleg nem itt fogod megtalálni életed régiségeit, de nippekben például erős a bolt, meg rozsdás konyhai eszközökben, és van néhány olyan óra is, amivel el lehet játszani a nagyjelenetet a Ponyvaregényből:

Akadnak régi fotók, képeslapok is, bár ezeknek a gyűjtését sosem értettem. Ha ismeri valaki az érzést, leírhatná, hogy miért jó tök ismeretlen emberek képeslapjait olvasgatni. Vagy csak írók vesznek ilyesmit?

Ez a régi lámpa meg különösen tetszett:

Állítólag működik is, csak elem kell bele. A háttérben meg a Fabergé tojásokra emlékeztető kis díszek, de amikor megemlítettem, hogy mire emlékeztetnek, a tulajdonos biztosított róla, hogy nem eredetiek. Hiszek neki.

Cím: 1072 Budapest Klauzál tér 10