update: a hely azóta bezárt

Ahogy egyre több az alternatív hajtású ember a városban, úgy lesz egyre nagyobb biznisz foglalkozni velük. Ez pedig nagyon jó hír számukra.

A vegetáriánus éttermeket épp most tesztelem, persze ennél már újabb irányok is vannak, amik mellé már komoly marketing-erőforrásokat is tesznek. Ezért lehet, hogy a legtöbben már belefutottunk a paleolit kifejezésbe, esetleg a nyírfacukor vagy más néven xilit termékekbe, és mintha egyre többen keresnének gluténmentes, laktózmentes ételeket is, legalábbis a kínálat erősödéséből én erre következtetek. És az a menő, aki ki tudja szolgálni ezeket az igényeket.

Nyírfacukrot egyébként mi is használunk otthon Évivel, sőt igyekszünk a gyorsan felszívódó cukrok bevitelét minimalizálni. Éppen ezért örülünk, amikor egy-egy cukrászdában találunk xilittel készült sütit, és mondjuk éppen nem kerül kétszer annyiba, mint a hagyományos társa (a nyírfacukor kilója négyszerese-ötszöröse a kristálycukornak).

Annak meg végképp megörültem, mikor találtam egy olyan helyet, ahol csak ilyenek vannak, normális áron. És nem is kell érte hatalmas távolságokat megtenni, a belvárosban, a Dohány utcában találhatjuk meg az apró, jó hangulatú, galériás üzletet.

300-ról indulnak a kókuszgolyók, islerek, 350-ért a muffin, 500 körül adják a tortákat. Vannak paleo sütik is, jóval drágábban, de ezek iránt annyira nem érdeklődtem. Összeválogattam egy portfóliót almás és málnás tortából, kértem még egy csokis muffint is, mennyiségi kedvezmény gyanánt nem kellett fizetnem a kókusztekercsért (nyugi, nem ettem meg mind, hazavittem a maradékot).

Nem volt kisajnálva belőlük a nyírfacukor. Ugyanolyan édesek voltak, mintha hagyományos cukrászdában kértem volna sütiket, csak közben sokkal kisebb lelkiismeret-furdalást okozott gyönyörködni a csillogó csokimázban:

Tovább folytatódik Budapest vegetáriánus éttermeit felkutató sorozatunk.

Nem könnyű terep.

Nemcsak azért, mert tőlem kíván meg egy másfajta hozzáállást, hanem azért is, mert tényleg idegesítő dolgokba lehet belefutni. Még nem vagyok az út végén, de azt már most látom, hogy a városnak erre a speciális gasztronómiai kínálatára ráférne egy alapos megújulás. Egy összefoglaló posztban majd mindent leírok, egyelőre azonban a pozitív, vagy elfogadható példákat sorolom előre.

Ilyen például a Govinda.

Nagy múltja van a helynek, a Belgrád rakparton nyitottak még 1996-ban, hat év után vonultak át a Vigyázó Ferenc utcába. Ma már Budán, Egerben, Debrecenben, sőt a Krisna-völgyben is üzemeltetnek étkezdét, erős tehát a vallási vonal, ami nem feltétlenül szimpatikus mindenkinek, de túl lehet lendülni rajta.

Rögtön az első tipp: a helyre nem javasolt 180 centi felett érkezni, vagy legalábbis be kell húzni a fejünket a pincébe vezető úton. Én 180 vagyok, nekem csak simogatta a homlokomat a plafon. Ez még annyira nem kellemetlen, lehetett volna rosszabb is.

Odalent egy pincerendszerbe jutunk, jobbra egy jól megvilágított helyiségben vallási témájú könyveket, DVD-ket, élelmiszereket árulnak, rögtön utána a kifőzdés pultot találjuk, körbe meg kisebb termek közül választhatunk. A pultnál fémbödönökből teszik fémtányérra az ételt, fémpohárba mérik mellé a limonádét. A látvány nem a legmegnyerőbb:

Egyik olvasónk, Ildikó nagyon találóan festette le a helyet néhány szóban, amikor elküldte nekem a tippjét; menjek el Bősze Ádám Zenei Antikváriumába. Ezt írta:

Olyasmi, mintha falun lenne egy Embassy, vagy Tamp&Pull.

Az antikvárium tehát egyben egy kávézó, a hetedik kerületben, a Király utca Körúton kívüli, kevésbé napsütötte részén. Egy igazi nagy túlélő, a James Dean videokölcsönző mellett:

Egy zenei antikvárium nem az a hely, ahová az ember csak úgy betér, hacsak nem kottákat keres, vagy épp gyűjtő. Általában így van, azonban itt épp ezzel a hagyománnyal akarnak szakítani: kávézóként is megnyitották a helyet, hogy aki a fenti bejárat stílusától elcsábulna, és bedobna egy feketét, kapjon csomagkapcsolva egy kis komolyzenét, meg hangjegyeket.

"Elnézést kérek, ha azt mondom, hogy sosem voltam még zenei antikváriumban, attól azért még beengednek az ajtón?" - tettem fel a kérdést a bejáratnál. Szívélyes volt a fogadtatás, persze, üljek le nyugodtan. A barista már készíti be a kávémat a La Scala gépbe, és nyújtja az espressómat. "Néhány napja pörkölték, itt, Magyarországon". Nagyon is sikerült nekik a pörkölés, az ital extra keserű, de tejszínnel meg cukorral sikerült beállítanom az élvezhetőségi fokát.

De nem panaszkodom, ha falun lenne egy Embassy, vagy Tamp&Pull, ott is keserű lenne a kávé. A nagymamám is úgy szereti, gyümölcsök meg savak legyenek a gyümölcsöskertben, nem igaz?

De nem bántam, jó volt ez így. Levettem néhány könyvet a polcról, a Bach életét vagy műveit feldolgozó két sorból bőven tudtam válogatni. Leültem, olvastam, kortyolgattam. Egészen lelassultam. Elfelejtettem, hogy mennyire siettem valahová - nem is olyan fontos. Mi lehet sürgős nekem, ha Bach-nak volt ideje így elkezdeni egy levelet?

Néha a műtárgy szimbolikája annyira bonyolult, hogy az már akadályozza a tömeges befogadást. Előképzettség szükséges hozzá, tanulmányok, az elmúlt háromezer év művészettörténetének az ismerete, valamiféle összekacsintás. Máskor meg olyan egyszerű eszközökkel dolgozik a művész, hogy pont ettől válik zsigerileg élvezhetővé és egyben kőkeménnyé az értelmezés.

Cortazár tök jól fogalmazta meg ezt a kettősséget. Az UgróSántaiskola kilencedik fejezetében van egy rész, amikor Étienne és Percio (két mellékszereplő) egyre mélyebbre merül egy művészeti vitában, aztán Oliveira (főszereplő) rendet tesz köztük: "Szerinted egy Mondrian-vászon önmagáért beszél. Ennélfogva az ártatlanságodra számít, nem a tapasztalatodra. Édeni ártatlanságról beszélek, nem ostobaságról... Klee sokkal szerényebb, elvárja a szemlélő sokszoros cinkosságát, mert kevésnek tartja önmagát. Alapjában Kell történelem, Mondrian meg időtlenség".

Na, hát a Ludwig múzeum Fabrizio Plessi-kiállítása maga az időtlenség. Annyira, hogy a 74 éves művész szinte kizárólag az őselemekkel dolgozik és ezeket helyezi magyarázat nélküli kontextusba. Időtlen erőket mutogat és rád bízza, hogy mihez kezdesz velük. Valószínűleg mindenkinél más a végeredmény, amikor megpróbál visszatérni az Okhoz, és pont ettől olyan piszok nehéz ez az egyszerűség: Plessi leginkább belső utazásra kényszeríti a nézőit, más szóval azt várja, hogy fejtsd meg magad, amiért többnyire milliókat szokás kifizetni a pszichoterápiákon. Itt meg 1300-ért feszegetik a tudatalattidról a szocializációt.

A budapesti kiállításon nincs sok installáció, konkrétan öt műtárgyról beszélünk. A legegyszerűbben a Llaüt Light érthető meg, bár ez is sokkal messzebb vezet önmagánál. Plessi fogta az EU-szabályozás miatt betiltott mallorcai halászhajókat, azokat, amiket még nem sikerült kettévágni, és fejjel lefelé, hasukat kék fénnyel megvilágítva kiállította őket.

Egyszerre idézik meg a fejlődés és a hagyományok konfliktusát, miközben a lerakódásokkal teli csónakok elhozzák Budapestre a tenger és az évszázadokon át változatlan halászmesterség időtlenségét is. Ez azonban csak a felszín, ahogy szemlélődsz, távolról, közelről aztán megint távolról, már nem is a csónakokon töprengsz, hanem a saját állandóságodhoz és elmúlásodhoz fűződő viszonyodon.

És nagyjából ugyanezt tudja az összes többi műtárgy is. A villámló mennydörgéssel megerősített baltás installáció, a valódi lávakövek közt úszkáló katódsugárcsöves magma, vagy leginkább a fejjel lefelé fordított, pokol tüzével kitömött barokk gyóntatószék is ősi elemek és érzések felidézésével kényszerít rá, hogy magadba szállj. Persze nem, vagy nem sokkal több ez, mint amit a lobogó tűzbe bambulás, vagy a végtelen tenger hullámzásának szemlélése kivált az emberből, pontosabban ugyanaz, csak rafináltabb, kontrolláltabb módon, ezáltal valamivel talán kézzelfoghatóbbak a válaszok is, amiket adsz a saját kérdéseidre.

 Ettől persze még rendkívül nehéz kiállítás a Liquid Labyrinth, amire felesleges munka után, rohanva érkezni, mert csak egy rakás csónakot meg faépítményt fogsz látni. De ha kellően relaxáltan, elvonatkoztatásra képesen mész el a Ludwigba, biztosan nem fogod megbánni azt az 1300 forintot, amibe a jegy kerül. Vagy az is lehet, hogy megbánod, de semmiképp sem fogod kidobott pénznek érezni.

Liquid Labyrinth. Fabrizio Plessi kiállítása
Ludwig Múzeum
2014. január 31 - április 13.

Új sorozatunk második részében is a városban élő külföldieket mutatjuk be: miért nálunk, mit szeretnek itt, miért maradnak, miért jó Budapest egy külföldi szemével. A sorozat további érdekessége, hogy nem az Egy nap a városban blog két szerzője írja, hanem Böjtös Kinga, a Vizitkártya blog szerzője, régebben rajztanár, most dekoratőr - reklámgrafikus, amikor nem épp építészek, belsőépítészek, bútor-és tárgytervezők munkáiról tudósít. Itt van Kinga blogja, olvassátok, de előtte még ismerkedjetek meg egy budapesti szerb életével:

Elhatároztam, hogy boldogulok! – vallja most is a hihetetlen akaraterővel és optimizmussal megáldott, ortodox szerb anyától, katolikus horvát apától származó, nevelőszülőknél felnövő Buba, aki odaát, „előző életében" a képzőművészeti tanulmányai után kulturális újságíróként és designerként is dolgozott.

Egyedi alkalmi ruháit és ékszereit sokan ismerték már Újvidéken, mikor a délszláv háború az ő életét is derékba törte. A pokolból menekülve eredetileg Spanyolországba tartott, Magyarországon keresztül. A pesti rakparton ücsörögve intuitív módon döntötte el, hogy mégis csak nálunk marad és újrakezd: három bőrönddel, egy kutyával és nyelvtudás nélkül.

Az 1993-as év óta eltelt, sokszor teljesen kilátástalan időszak, azaz Buba második élete egy egész regényt megtöltene sztorikkal. Lényeg, hogy végül megállapodott: számos költözés után varázslatos otthont teremtett egy hatvan négyzetméteres, siralmas állapotú cselédlakból, amit egy idős apáca hagyott rá. És bár a formabontó lakberendezési elképzeléseit kevés mesteremberrel tudta megértetni, másfél év alatt mégiscsak elkészült a rendhagyó otthon, ami azóta is folyton változik.

Az ajtók és válaszfalak nélküli egyetlen térben rengeteg funkció zsúfolódik össze: fürdő, vécé, konyha, étkező, szalon, melyek határait antik bútorok, függönyzuhatagok és eltérő falszínek jelzik.

Gaudi és Hundertwasser nyomán Buba nem spórolt az organikus mintákkal, amik a fűtéscsöveken, csempézett gipszoszlopokon kanyarognak padlótól a plafonig. Közöttük az összes világvallás tárgyiasult szimbólumai, saját gyűjtésű, vagy ajándékba kapott kincsei láthatók, ipari mennyiségben.

Mert mára Buba barátainak és rajongóinak se szeri se száma, fél napig sincs egyedül. Komoly empatikus képességeinek és az átélt élettapasztalatának köszönhetően rengeteg embernek segített már az újrakezdésben, félelmeik és kétségeik legyőzésében. Nehezen érti, hogy mi, magyarok, miért hajlunk a pesszimizmusra, valódi tragédiák híján. Miért kevesebb bennünk a bizalom és az önbizalom, más népekhez képest. Hova tűnt a mosoly rólunk, mikor béke van és a gondjaink kisebb-nagyobb erőfeszítéssel, de megoldhatók.

De most vissza Buba piciny lakásába, ahol a legdurvább bravúr az a négy állandó albérlő-dakszli, akik egy nagy csíkos párnán heverésznek.

Imádnak öltözködni, megőrülnek a gazdájuk által tervezett kutya-esőkabátokért, cuki fejkendőkért vagy pamut kezeslábasokért. A lezser, de mindig naprakész városi dandy look-ban nyomják, amikor Dávid, a házigazda fia sétálni viszi őket. Ezalatt Buba, a kenyéradó gazdi a legújabb kutyakosztümök modellezésén dolgozik és ékszereket kreál, mégpedig egy - a száz éves étterem mögött található - Galamb utcai tarka boltban, ami az övé.

Egy éve saját álmait érte utol itt Budapesten, a remény városában, ahol meglátása szerint a terek és lehetőségek nyitottak, s az arányok is nagyjából rendben vannak. Építészet és humánum felől nézve, egyaránt.