Új sorozatunk második részében is a városban élő külföldieket mutatjuk be: miért nálunk, mit szeretnek itt, miért maradnak, miért jó Budapest egy külföldi szemével. A sorozat további érdekessége, hogy nem az Egy nap a városban blog két szerzője írja, hanem Böjtös Kinga, a Vizitkártya blog szerzője, régebben rajztanár, most dekoratőr - reklámgrafikus, amikor nem épp építészek, belsőépítészek, bútor-és tárgytervezők munkáiról tudósít. Itt van Kinga blogja, olvassátok, de előtte még ismerkedjetek meg egy budapesti szerb életével:

Elhatároztam, hogy boldogulok! – vallja most is a hihetetlen akaraterővel és optimizmussal megáldott, ortodox szerb anyától, katolikus horvát apától származó, nevelőszülőknél felnövő Buba, aki odaát, „előző életében" a képzőművészeti tanulmányai után kulturális újságíróként és designerként is dolgozott.

Egyedi alkalmi ruháit és ékszereit sokan ismerték már Újvidéken, mikor a délszláv háború az ő életét is derékba törte. A pokolból menekülve eredetileg Spanyolországba tartott, Magyarországon keresztül. A pesti rakparton ücsörögve intuitív módon döntötte el, hogy mégis csak nálunk marad és újrakezd: három bőrönddel, egy kutyával és nyelvtudás nélkül.

Az 1993-as év óta eltelt, sokszor teljesen kilátástalan időszak, azaz Buba második élete egy egész regényt megtöltene sztorikkal. Lényeg, hogy végül megállapodott: számos költözés után varázslatos otthont teremtett egy hatvan négyzetméteres, siralmas állapotú cselédlakból, amit egy idős apáca hagyott rá. És bár a formabontó lakberendezési elképzeléseit kevés mesteremberrel tudta megértetni, másfél év alatt mégiscsak elkészült a rendhagyó otthon, ami azóta is folyton változik.

Az ajtók és válaszfalak nélküli egyetlen térben rengeteg funkció zsúfolódik össze: fürdő, vécé, konyha, étkező, szalon, melyek határait antik bútorok, függönyzuhatagok és eltérő falszínek jelzik.

Gaudi és Hundertwasser nyomán Buba nem spórolt az organikus mintákkal, amik a fűtéscsöveken, csempézett gipszoszlopokon kanyarognak padlótól a plafonig. Közöttük az összes világvallás tárgyiasult szimbólumai, saját gyűjtésű, vagy ajándékba kapott kincsei láthatók, ipari mennyiségben.

Mert mára Buba barátainak és rajongóinak se szeri se száma, fél napig sincs egyedül. Komoly empatikus képességeinek és az átélt élettapasztalatának köszönhetően rengeteg embernek segített már az újrakezdésben, félelmeik és kétségeik legyőzésében. Nehezen érti, hogy mi, magyarok, miért hajlunk a pesszimizmusra, valódi tragédiák híján. Miért kevesebb bennünk a bizalom és az önbizalom, más népekhez képest. Hova tűnt a mosoly rólunk, mikor béke van és a gondjaink kisebb-nagyobb erőfeszítéssel, de megoldhatók.

De most vissza Buba piciny lakásába, ahol a legdurvább bravúr az a négy állandó albérlő-dakszli, akik egy nagy csíkos párnán heverésznek.

Imádnak öltözködni, megőrülnek a gazdájuk által tervezett kutya-esőkabátokért, cuki fejkendőkért vagy pamut kezeslábasokért. A lezser, de mindig naprakész városi dandy look-ban nyomják, amikor Dávid, a házigazda fia sétálni viszi őket. Ezalatt Buba, a kenyéradó gazdi a legújabb kutyakosztümök modellezésén dolgozik és ékszereket kreál, mégpedig egy - a száz éves étterem mögött található - Galamb utcai tarka boltban, ami az övé.

Egy éve saját álmait érte utol itt Budapesten, a remény városában, ahol meglátása szerint a terek és lehetőségek nyitottak, s az arányok is nagyjából rendben vannak. Építészet és humánum felől nézve, egyaránt.