Miért nem gondolt erre senki korábban? Oké, egy csomó helyen kapható már bagel, és zsidó gyorskajának ott van a Dafke Deli a Madách térnél, de egy foodtruck az mégiscsak olyan cool dolog. Egyszerre régi és új. A 20. század elején mindennapos voltak a kóser kajásautók New York zsidók lakta negyedében (Lower East Side), ahol egy pillanat alatt nyomták a kezébe a munkába sietőknek a langyos knish-t. És egyben modern jelenség is, hiszen a foodtruck-mozgalom nemcsak Budapesten divat, hanem az Egyesült Államokban is újra feljövőben van a 2000-es évek eleje óta. És most a Rácskert udvarában is látható egy ilyen, vagy legalábbis valami hasonló, kerekek nélkül, raklapok mögé bújtatva. A Ricsi’s.

Nem régi hely, egy hete nyílt konkrétan. Ricsi a hely mozgatórugója, egyébként szakács, az M. étteremben és a Pagonyban is dolgozott, korábban pedig Izraelben is eltöltött valamennyi időt egy argentin étterem konyhájában. Néha héberül kérdez, hátha tud rá válaszolni az illető, de ha nem, akkor folytatja magyarul. Egyébként már csak miatta is érdemes ide benézni, nagyon tudja adni a hangulatot.

“Egy hónapja néztem meg A séf című filmet, akkor határoztam el, hogy belevágok, lesz ami lesz. Na jó, a lehetőség adott volt már akkor, persze” - meséli Ricsi, miközben készíti a rendelésemet. Nem kell sietnie, egyelőre nem áll a hátam mögött senki, azt a koreai hölgyet, aki székelykáposztát szeretett volna enni a Dob utcában, sajnos már elküldtem anélkül, hogy segíteni tudtam volna rajta. Ricsi meg én is együtt álltunk szájtátva, hogy egy ilyen egyszerű helyzetben nem tudunk mit mondani a turistának. Foodtruckba a székelykáposztával!

Szóval mit árul Ricsi? Először is nagy szerénységgel a Világ Legjobb Szendvicsét, legalábbis a felirat szerint. Rozmaringos vörösborral szuvidált marhaszeletek vannak benne, meg mindenféle zöldség, egy kis csípős ecetes paprika, savanyú uborka, körülötte pedig egy spéci zsemle. “Mindent én készítek, legalábbis megpróbálom. A zsemle tésztáját is” - mondja Ricsi, aki szerint egy szendvics legyen szaftos, és lehetőleg csöpögjön mindenfelé.

Ehhez képest a szendvicse kissé szárazra sikerült, és noha a hús egész jó, az egész mégsem csigázott fel nagyon. “Még az elején vagyunk, még lesz ez jobb is” - mondja, amikor látja rajtam, hogy a világ legjobb szendvics címet kissé túlzónak tartom.

Ami viszont télen mindenkinek kötelező: a tabbouleh. Petrezselyembomba. Képzeld el, hogy egy étel többnyire petrezselyemből áll, ehhez adagolnak még egy kis bulgurt meg paradicsomot, de ami meghatározó, az a nagy csokor zöld: ez a tabbouleh. Ricsiébe mehetett volna sokkal több is a petrezselyemből, de így is jó cucc.

Nagy budapesti kenyértesztünk eddigi állomásain kivétel nélkül hagyományos pékségekbe látogattunk el. Értsd: a kenyér sütésének és eladásának helye egyazon helyiségben történt (kivéve a Marmorsteint, ami kizárólag viszonteladókon keresztül értékesít, de a város legjobb kenyereinek egyike készül ott). Ehhez képest mostani látogatásunk a Rózsakert Bevásárlóközpont alagsorában, egy “fagyasztva jön az áru, mi pedig készre sütjük” felfogású kis üzletben különösnek tűnhet.

Mégis fontos volt, hogy benézzek ide is, hiszen Budapest legdrágább kenyereit lehet kapni ezen a helyen. Két kenyérért, egy kis rozscipóért és egy kalácsért 3200 forint felett fizettem. Kíváncsi voltam, mit adnak ennyiért.

Oké, az á table-lel megosztott helyen vannak az 1400 forintos alap fehérkenyér kilóárral, csak míg az á table-ben a francia pék helyben készíti a kézzel készített, korlátozott mennyiségben előállítható kenyereket, addig a Petit Pain-ba külföldről - Franciaországból, Ausztriából - szállítják a minden bizonnyal ipari mennyiségben előállított, fagyasztott árukat, amiket egy kis sütőben, az üzlet hátsó falán durrantanak ropogósra. Itt nincs technológia vagy komoly szaktudás, ami jóság a kenyérben lehet, azt még külföldön pakolták bele.

Házi kenyér kovásszal, 750 g, 1050 Ft

Egy kicsit távolról kezdem ezt a színházi élménybeszámolót. Van ugye a Spotify.

A Spotify arra jó, hogy benyomod a zenét, ami az ízlésednek és a pillanatnyi hangulatodnak épp megfelelő, és az szól. Zenék futáshoz. Zenék alváshoz. Remek lehetőség, hogy felfedezz új kedvenceket, mert ha téged a nyolcvanas évek country nótái érdekelnek, simán meghallgathatsz belőle százezret. Akkor van a baj, amikor ennél egzaktabb a probléma. Amikor nem stílus, és nem is tevékenység a meghatározó, hanem mondjuk ez:

Olyan zene kell, ami mellett lehet dolgozni, elég egyhangú, álomszerű hangulatot ad, de közben inspirál is, van benne olyan motívum, amire néha lehet figyelni.

Menjek a fenébe, igaz?

Ugyanez filmeknél is megvan. Ha Évivel együtt nézünk valamit, akkor a legtöbbször

olyan romantikus és/vagy humoros filmet keresünk, ami nem nagyon kavarja fel az embert, de kellően intelligens és egyben szórakoztató ahhoz, hogy mégiscsak stimuláljon egy kellemes szintig.

Az élet ízei, Egy fiúról, Egyszer, pipa. A Lepattintva kevés, A forrás sok.

Ezen a vékony mezsgyén keresgélek, és találtam is már jó néhány filmet, de valamiért sokkal többen lőnek alá vagy fölé ennek a szuper közös halmaznak, mint amennyien eltalálják. Úgy értem, hogy alig találni valamit.

Na és akkor elérkeztünk az Illatszertár című darabhoz. Ami tökéletesen beletalál a keresett mezőbe, hiszen egy igazi klasszikus. A szerelemről szól, a szeretem-nem szeretem állapotról, egy kellemes, családias helyszínen, jól kidolgozott, de kissé eltúlzott karakterekkel, izgalmas cselekménnyel és remek színészi teljesítménnyel alátámasztva. Szórakoztató, lebilincselő, nem túl mély, nem is túl harsány. Olyan szép, langyos, kellemes, amilyen akkor kell nekünk, ha épp az életünk eseményei adnak elég drámai feszültséget, és este inkább lazítanánk.

Külön érdekesség, hogy a darabot 1937-ben, 78 éve mutatták be, pontosan a mostani Centrál Színház helyén (akkor ez volt a Pesti Színház). László Miklós műve aztán a szerzővel együtt az Egyesült Államokba távozott, Hollywoodban pedig filmet forgattak belőle (Saroküzlet, eredeti címen The Shop Around the Corner), aztán musicalt (A jó kis nyarak, In the Good Old Summertime), utóbbit már 1949-ben. De itt nem volt vége, 1978-ban újra leporolták a sztorit a She Loves Me című filmben, ami az 1963-as Broadway musical alapján készült, de a legtöbben az 1998-as Tom Hanks - Meg Ryan párossal készített A szerelem hálójában, az 1999-es Vénusz Szépségszalon vagy a 2002-es Két hét múlva örökké című filmekből ismerhetik a történetet.

A történet annyira jó volt, hogy legalább hat filmet ihletett meg, és a Broadway-n is sikerrel játszották.

Vasárnap éjjel, pontosabban inkább hétfő hajnalban fejeztem be Kepes András Tövispusztáját. Olyan izgalmas volt, hogy nem tudtam lerakni, így a megszokott este 11 helyett csak hajnal egy körül aludtam el, amikor már az utolsó betűt is kiolvastam belőle.

A könyv lassan négy éve jelent meg, egyből be is szereztem, aztán eltettem a könyvszekrénybe, ami veszélyesebb Bermuda háromszög, mint az igazi. Beraksz valamit, és eltűnik, aztán néhány év múlva újra előkerül. Most is így történt, múlt hétvégére elolvastam mindent, amit karácsonyra kaptam, és elkezdtem feltúrni a régi könyveket, hátha kidob valamit a Bermuda. És kidobta.

A könyv Magyarország jó száz évét meséli el, és a sztori lényege a kontinuitás.

Oké, alapozás: a nyolcvanas években születtem és a korosztályomhoz hasonlóan majdnem előzmény nélkülinek gondolom magam. A szüleim egy másik gazdasági-társadalmi-környezetben nőttek fel, a nagyszüleim más Magyarországon nevelkedtek, mint a szüleim, vagy én, és a rendszerváltás után születetteknek is egy teljesen más univerzum jutott: mit érthetnek azok az egészből, ha sosem voltak kisdobosok?

A könyv azért izgalmas, mert leszámol ezzel a téveszmével, és rámutat, hogy pont ugyanazokat a hibákat követjük el, mint a szüleink, meg a nagyszüleink, csak a díszletek változnak, de a lényeg sosem. És hogy ha mi nem vetünk véget ennek a vetésforgónak, ami sokkal inkább felelős a problémáinkért, mint bármilyen külső esemény, vagy körülmény, akkor a gyerekeink és unokáink is ugyanezt a táncot fogják járni.

Pedig nem olyan jó buli ez.

És a világ leghosszabb bevezetője után jöjjön a világ legrövidebb tárgyalása és befejezése: Kerényi Zoltán jó öt éve készít zseniális fotókat Budapestről. Olyan pontosan illeszti össze a régi várost az újjal, hogy egy pillanat alatt megértjük a helyünket a világban. Hogy minden mindennel összefügg, hogy a régiek sem voltak régiek, amikor éltek, csak tették a dolgukat, és hogy ami ma annyira korszerű, az néhány évtized múlva ugyanolyan atavisztikus lesz, mint a megsárgult eszmék. Szóval kevés idő van a töketlenkedésre, mert valójában nem a világ a díszlet, hanem mi vagyunk azok, akiket gyorsan lecserél az idő, ezért ha úgy érezzük, hogy van valami dolgunk, akkor annak érdemes azonnal nekilátni. Tágabb összefüggésekben nézve: csak egy fejezet vagyunk a Magyarország-sztoriban, jó lenne tenni azért, hogy egy izgalmas, jó fejezet legyen a miénk, ne az a pesszimista, facepalmos, mint a legutóbbi néhány, mert nemsokára belőlünk sem marad sok, csak néhány fotó.

Kerényi Zoltán képeit itt tudod megnézni.

Tovább folytatódik közkedvelt sorozatunk, a barátságos és mindig nyílt szívű Legjobb Ebédmenük! A most következő cikk bizonyítja, hogy tényleg:

Kétségbeesetten akartam enni valamit, amikor közbejött egy Food Boutique. A 13. kerületi étterem elé táblát raktak, arra írták krétával az ebédmenüt, ami aznap épp savanyú káposzta leves és burgonyás kéregben sült sertésszűz volt.

Leánykori nevén mátrai borzaska.

Gyorsan megnéztem a honlapjukat, hátha felraktak néhány képet az ételekről és tényleg:

Ezek után biztos voltam abban, hogy valami átverés következik, és kíváncsian vártam, hogy amit kihoznak, az mennyiben különbözik a fotózott ebédtől.

Várakozás közben volt időm szétnézni, az étterem mostanában nyílt, kellemes, rendben van a belső kialakítás, bár nem szélsőségesen ötletes. A mosdót viszont talán kicsit túltolták, a félhomálynál is kevesebb fényben a sötét berendezési tárgyak kicsit nehezen értelmezhetők, megkülönböztethetők, ami azért gond, mert így a célzás is problémás, de tény, hogy emlékezetes az étteremnek ez a blokkja.

Az étlapon kacsemell van, pecsenye kacsamáj, fekete kagyló, lazac, omlós marha, szóval eklektikus a kínálat, ami gyanús, viszont rövid a lista, és ez már reményt keltő: kevés alapanyaggal dolgoznak, ami a frissesség feltétele. Nem garanciája, de feltétele.

Rövid várakozás után aztán megjött a leves, és kiderült, hogy ezt benéztem: nem rosszabb, mint a képen, hanem  jobb: