Vasárnap éjjel, pontosabban inkább hétfő hajnalban fejeztem be Kepes András Tövispusztáját. Olyan izgalmas volt, hogy nem tudtam lerakni, így a megszokott este 11 helyett csak hajnal egy körül aludtam el, amikor már az utolsó betűt is kiolvastam belőle.

A könyv lassan négy éve jelent meg, egyből be is szereztem, aztán eltettem a könyvszekrénybe, ami veszélyesebb Bermuda háromszög, mint az igazi. Beraksz valamit, és eltűnik, aztán néhány év múlva újra előkerül. Most is így történt, múlt hétvégére elolvastam mindent, amit karácsonyra kaptam, és elkezdtem feltúrni a régi könyveket, hátha kidob valamit a Bermuda. És kidobta.

A könyv Magyarország jó száz évét meséli el, és a sztori lényege a kontinuitás.

Oké, alapozás: a nyolcvanas években születtem és a korosztályomhoz hasonlóan majdnem előzmény nélkülinek gondolom magam. A szüleim egy másik gazdasági-társadalmi-környezetben nőttek fel, a nagyszüleim más Magyarországon nevelkedtek, mint a szüleim, vagy én, és a rendszerváltás után születetteknek is egy teljesen más univerzum jutott: mit érthetnek azok az egészből, ha sosem voltak kisdobosok?

A könyv azért izgalmas, mert leszámol ezzel a téveszmével, és rámutat, hogy pont ugyanazokat a hibákat követjük el, mint a szüleink, meg a nagyszüleink, csak a díszletek változnak, de a lényeg sosem. És hogy ha mi nem vetünk véget ennek a vetésforgónak, ami sokkal inkább felelős a problémáinkért, mint bármilyen külső esemény, vagy körülmény, akkor a gyerekeink és unokáink is ugyanezt a táncot fogják járni.

Pedig nem olyan jó buli ez.

És a világ leghosszabb bevezetője után jöjjön a világ legrövidebb tárgyalása és befejezése: Kerényi Zoltán jó öt éve készít zseniális fotókat Budapestről. Olyan pontosan illeszti össze a régi várost az újjal, hogy egy pillanat alatt megértjük a helyünket a világban. Hogy minden mindennel összefügg, hogy a régiek sem voltak régiek, amikor éltek, csak tették a dolgukat, és hogy ami ma annyira korszerű, az néhány évtized múlva ugyanolyan atavisztikus lesz, mint a megsárgult eszmék. Szóval kevés idő van a töketlenkedésre, mert valójában nem a világ a díszlet, hanem mi vagyunk azok, akiket gyorsan lecserél az idő, ezért ha úgy érezzük, hogy van valami dolgunk, akkor annak érdemes azonnal nekilátni. Tágabb összefüggésekben nézve: csak egy fejezet vagyunk a Magyarország-sztoriban, jó lenne tenni azért, hogy egy izgalmas, jó fejezet legyen a miénk, ne az a pesszimista, facepalmos, mint a legutóbbi néhány, mert nemsokára belőlünk sem marad sok, csak néhány fotó.

Kerényi Zoltán képeit itt tudod megnézni.