Megnéztük a Ganz csarnok és a Moszkva tér bontását: a környék úgy néz ki, mint egy háborús övezet. A csarnok bontása váratlan és nem eléggé megmagyarázott projekt, a Moszkva/Széll Kálmán felújítása viszont mindenképp időszerű. Megnéztük a két helyszínt:

A film alatt szóló zenét a Tape készítette, innen tudod megvásárolni.

Akkora koncertexpert vagyok, hogy amikor tegnap Yann Tiersen helyett egy lány kezdett el fura dalokat énekelni az Akvárium színpadán, komolyan elkezdtem aggódni, hogy rossz terembe ültem be.

Aztán megismerkedtem az előzenekar fogalmával.

A performansz, amit előadtam, olyasmi volt, mintha valaki elkezdene idegeskedni, zavartan körbe-körbe nézne hasonlóan zavart arcok után kutatva egy moziban a filmbemutatók alatt, mert nem az van a vásznon, amire jegyet vett. Mentségemre szóljon, hogy ültem be már rossz filmre, és akkor meg pont a túlzott lazaság miatt néztem meg negyed órát egy romantikus vígjátékból egy akciófilm helyett, mire rájöttem, hogy itt senkit sem fognak felrobbantani.

Az ember nem lehet elég óvatos.

Lényeg, hogy bár nem nyolckor, de háromnegyed tízkor felbukkant a színpadon Yann Tiersen és csapata, hogy valamivel több mint másfél órán keresztül zenéljenek nekünk.

Yann Tiersenről a legtöbben nem hallottak semmit, az eggyel tájékozottabbak tudják, hogy ő szerezte az Amelie csodálatos életének a zenéjét, akadnak kevesen, akik több albumát is ismerik és vagyok én, aki 2012. októberétől 2014. nyaráig szinte kizárólag Yann Tiersen hallgattam a mobilomon. Valamiért bekattant, aztán nem bírtam abbahagyni, de az életmű méretére jellemző, hogy 9 óra 53 percnyi zeném van tőle, szóval napokig nem jön ugyanaz a dal, pedig nem vettem meg az összes élőzenei előadást, és mindjárt mondom, hogy ezt miért olyan fontos hangsúlyozni.

Mondom most: azért, mert Tiersen a koncertjein tök más dalokat ad elő, mint az albumain, még ha a címük és a szövegük ugyanaz is. Más a hangszerelés, más a dallam, minden annyira más, hogy volt olyan szám, amit csak egy-két perc után ismertem fel, pedig ugye meséltem már arról, hogy korábban kicsit túltoltam az életművet. Végül aztán mindig felbukkan egy szó, egy motívum, egy hangszer, amiről fel lehet ismeri a dalt, de attól még kár elvitatni a csapattól, hogy tulajdonképpen újraírják az albumokat a koncertekre, ami hatalmas meló. Szó sincs unott hakniról, ezredszerre ugyanúgy eljátszott dalokról, a csapat meghal minden alkalommal a színpadon.

És tényleg őrület, ami odafent zajlik, Tiersen úgy váltogatja a hangszereket, mint más az alsógatyáját, zongorán kezd, aztán egy pillanattal később gitározik, majd hegedül, jön a cimbalom, majd egy rakás olyan hangszer, amit fel sem ismerek (fújókás tangóharmonikaszerű minizongora, meg hasonló eszeveszett dolgok, érdemes megnézni a vonatkozó Wikipedia-szócikket, a Tiersen által ismert hangszerek listája több tucat tételből áll).

A dalok jó ritmusban követték egymást, volt néhány szám az új, Infinity-albumról, ami nem a kedvencem, de koncertre átírva tök jól működtek a dallamok, aztán jött a Palestine a Dust Lane-ről, arról az albumról, aminek a turnéja során Tiersen már járt Budapesten négy éve, az eleve pörgős dalt sikerült úgy dinamizálni, hogy ha nincs a szöveg, az életben rá nem jövök, hogy mit hallgatok, ráadásul ennél a pontnál a közönség is mozgásba jött és elkezdte élvezni a show-t.

A legnagyobb sikere persze egy olyan dalnak volt, ami szerepelt az Amelie csodálatos életében is, a Dispute már akkor hatalmas tapsot kapott, amikor megszólaltak az első hangok (ebben az esetben pont a hangszerelés is maradt), a végén meg olyan hosszan sikongatott a telt ház (aminek a közönsége nagy hasonlóságot mutatott a négy évvel ezelőtti koncert közönségével, több arcot felismertem a tömegből, például a Yann zenéjét fehér foltok nélkül ismerő Alinkát), mint sem előtte, sem utána többé: nem volt másik Amelie-s dal, amitől talán kicsit csalódott is volt a közönség egy része.

Volt viszont a kedvencem, a Crise, aminek megmaradt a vezérmotívuma, viszont olyan csodálatosan bontották ki, erősítették fel, olyan crescendót kaptunk, hogy szerintem mindenkinek borsózott a háta és állt a szőr a kezén, aki ismeri és szereti ezt a dalt.

A koncertnek aztán két vége is volt, egy szép és egy izgalmas. A visszatapsolás után már csak Tiersen zenélt egy szál hangszerrel, meghallgathattuk például izgalmasan, ihletetten előadva a Sur le Filt, egyetlen hegedűvel:

Aztán Tiersen felhívott a színpadra valami berlini fickót, akivel előadtak egy elég fura, de legalább ennyire izgalmas kísérleti zenét a hetvenes évek NDK-jából, ha jól értettem (ilyen állat nincs), ami a közönség harmadát inkább megviselte, mint lelkesítette, pedig tényleg tök jó volt, amit hallottunk, és abból a szempontból praktikus is, hogy a legtöbben könnyebben engedtél el így a koncertet. Ha valami az Amelie-ből szólt volna, még most is tapsolna a közönség és Tiersennek a hatvanadik rájátszásra kéne visszamennie a színpadra.

Kétszer is írtunk már a Hummus Barról, de még egyszer sem saját jogon:

- volt, amikor a gyrossorozatunkba rántottuk be, pedig igazából nem is árulnak gyrost
- máskor meg a legjobb vegetáriánus éttermek közt emlegettük, pedig sok éttermükben húst is adnak

Hihetetlen, de most először írunk a Hummus Bárról csak azért, mert van. Egyszerűen muszáj írni róla annak ellenére, hogy olyan sokan ismerik, mert nagyon sokan meg nem ismerik, pedig van néhány olyan jó tulajdonsága a láncnak, ami mellett nem ér szó nélkül elmenni.

Az első az, hogy rengeteg helyen megtalálható, összesen tíz helyszínen tudod tolni a hummust, szóval életmentő lehet, ha akárhol rád jön az éhség.

A másik az, hogy olcsó: egy hummustálat már 990-ért megkapsz, ha kérsz rá gombát is, ez a kedvenc konstellációm, 1090-et fizetsz, ami egyszerűen felfoghatatlanul kevés, figyelembe véve, hogy úgy jóllaksz, hogy az asztaltól is nehéz lesz felállnod.

Ráadásul a csicseriborsóból és szezámmagból készült étel tök egészséges, tele van mindenféle hasznos tápanyaggal, miközben a zsírtartalma alacsony, ráadásul ezek többsége is többszörösen telítetlen. A kalóriatartalom sem magas, szóval úgy eheted magad degeszre, hogy sem a belehalástól, sem az elhízástól nem kell félned.

Egy ezresért.

Ha e mellé odateszed, hogy akármelyik helyre mész be, kedvesen fogadnak és azonnal a kezedbe nyomnak egy mentateát, meg azt, hogy a kajáik nemcsak szenzációsan laktatóak, olcsók, de jók is, akkor már megérted, hogy miként nőtt tízre a láncban érdekelt helyek száma. Ráadásul házhoz szállítás is van, kétezer forinttól a kék területen ingyen:

Szóval, amit bent adnak, az nem meglepő módon főként a hummus köré szerveződik, bár kérhetsz pita szendvicseket is, például a belsőségekkel gazdagon megtömött Jeruzsálem Mixet, ami csodálatosan gusztustalan fogás szívvel, májjal, képtelenség lejönni róla.

A hummust meg mindeféle feltéttel gazdagíthatod gombától falafelen át egészen a shawarmáig, ami ipari mennyiségű grillezett csirkehúst jelent:

Ha e mellé kikérsz még pikáns marokkói répát 400-ért, akkor nemcsak azt kockáztatod, hogy aznap már nem fogsz többet enni, de konkrétan ez már a rosszulléthez is elég, ha ilyesmire vágynál. Alternatív javaslat: kikéritek ketten a fogást, és jól fogtok lakni, esküszöm, kétezerből.

Szóval a Hummus Bar akkor is megérdemli a figyelmet, ha valamiért még nem jártál ott sosem, és akkor is, ha a nagy gasztroforradalom elragadott és más irányba vitt, mert a fogásaik a mai napig versenyképesek, és mindezt annyi helyen, olyan áron tudják biztosítani, hogy teljesen természetes választás náluk betolni az ebédet.

Hummus Bar

Böngészgettem a régi képeim között, és megtaláltam egy csokornyi utcafotót 2011-ből. A Klauzál utcán sétáltam végig négy éve, egy szomorú, elhagyatott utcán, támfalazott, leszakadófélben lévő erkélyekkel, betört ablakokkal. Az egész közepére odadobtak egy felújított, modernebb társasházat, ami mellett egy rózsaszín óriásplakát hirdette, hogy megújul a hetedik kerület, és vegyenek lakást itt. Tökéletesen lehetetlen állításnak tűnt, főleg hogy a “Kultúra utcája”, a hetedik kerület sikervonata elég messze esik ide, és a rehabilitációs tervek sem nagyon érintették ezt a részt. Pedig a tervek mindent elbírnak.

Egy posztot írtam akkor “Budapest legvidámabb és legszomorúbb utcája” címmel. Április eleje volt, a tavasz első hetei, a nyolcadik kerületi Reviczky utca díszkörtefáinak virágba borulása a Klauzál utca sivárságával elég erős kontrasztot mutatott. Megmutattam nektek.

Aztán most, miután újra rábukkantam a fotókra, egyik délután arra sétáltam. Megnéztem, változott-e valami azóta. Nyilvánvaló volt, hogy sok különbséget nem fogok látni, mert azért be-bekukkantottam arrafelé korábban is, de gondoltam: hátha. És érdemes volt megvizsgálnom tüzetesebben: ha rehabilitációt és felújított épületeket nem is találtam, egy érdekes jelenséget mégis.

Kazinczyasodást.

2011-ben azt írtam a posztban, hogy az utcában található üzleteket nagyrészt zárva találtam, mintha még emberek sem járnának errefelé. Olyan volt, mint egy világégés utáni táj.

Most azonban eléggé megváltozott a helyzet.

Tavaly ősz környékén nyílt a Bruno & Bruno helyén, a Hegyvidék központ földszintjén a Tanti. A gyakorlott étteremlátogató azonban nem veszik el az elnevezések tengerében, lazán megkérdezi csak: ki a séf? Pesti István, aki egykor a Bábel konyháját vezette.

Ja, nincs több kérdés, megyünk kipróbálni.

Ha az utcán parkolsz, készülj fel, hogy itt van az egy négyzetméterre eső legtöbb parkolóövezet a városban. De ha ezen túlteszed magad, és beülsz a Tantiba, akkor már minden rendben. A hangulat az otthonos és az ipari keveréke, munkamegbeszélésre és laza vacsorára is remek célpont, meg fotózni is nagyon hálás. Sok a fény, az étterem egyik fala szinte teljesen elhúzható a terasz felé, tavasszal jó lesz odakint ücsörögni.

Ennek ellenére vendéggel egy darabbal sem találkoztam, ami simán betudható annak, hogy fél háromkor érkeztem ebédelni. De ugyanígy betudható az ebéd árának is.

Három fogás 3900 forint.

Annyiért már legyen is jó - mondta Csaba, amikor értesítettem az ebédsorozatunk következő állomásáról. Ez az ár lazán fölélő a jobb minőségű ebédmenük 2000-3000-es intervallumának (a Bruno & Brunóban is csak 2850 volt három fogás a gaultmillau.hu szerint), de azért nem közelíti meg az Onyx 8000+ forintos ebédmenü szintjét.

Mindenesetre elvárásokkal ülünk be. Élményt várunk el (annyi pénzért, tegyük gyorsan hozzá, amiért vacsorára egy közepesnél jobb étteremben csak egy fogást szolgálnak fel).

Kétféle előétel, négyféle főétel és két desszert közül lehet választani egyet-egyet a heti menüben, én currys karfiol velouté-t, burgundi marhapofát és krémest kértem. Nem sokkal később már előttem is volt ez: