Akkora koncertexpert vagyok, hogy amikor tegnap Yann Tiersen helyett egy lány kezdett el fura dalokat énekelni az Akvárium színpadán, komolyan elkezdtem aggódni, hogy rossz terembe ültem be.

Aztán megismerkedtem az előzenekar fogalmával.

A performansz, amit előadtam, olyasmi volt, mintha valaki elkezdene idegeskedni, zavartan körbe-körbe nézne hasonlóan zavart arcok után kutatva egy moziban a filmbemutatók alatt, mert nem az van a vásznon, amire jegyet vett. Mentségemre szóljon, hogy ültem be már rossz filmre, és akkor meg pont a túlzott lazaság miatt néztem meg negyed órát egy romantikus vígjátékból egy akciófilm helyett, mire rájöttem, hogy itt senkit sem fognak felrobbantani.

Az ember nem lehet elég óvatos.

Lényeg, hogy bár nem nyolckor, de háromnegyed tízkor felbukkant a színpadon Yann Tiersen és csapata, hogy valamivel több mint másfél órán keresztül zenéljenek nekünk.

Yann Tiersenről a legtöbben nem hallottak semmit, az eggyel tájékozottabbak tudják, hogy ő szerezte az Amelie csodálatos életének a zenéjét, akadnak kevesen, akik több albumát is ismerik és vagyok én, aki 2012. októberétől 2014. nyaráig szinte kizárólag Yann Tiersen hallgattam a mobilomon. Valamiért bekattant, aztán nem bírtam abbahagyni, de az életmű méretére jellemző, hogy 9 óra 53 percnyi zeném van tőle, szóval napokig nem jön ugyanaz a dal, pedig nem vettem meg az összes élőzenei előadást, és mindjárt mondom, hogy ezt miért olyan fontos hangsúlyozni.

Mondom most: azért, mert Tiersen a koncertjein tök más dalokat ad elő, mint az albumain, még ha a címük és a szövegük ugyanaz is. Más a hangszerelés, más a dallam, minden annyira más, hogy volt olyan szám, amit csak egy-két perc után ismertem fel, pedig ugye meséltem már arról, hogy korábban kicsit túltoltam az életművet. Végül aztán mindig felbukkan egy szó, egy motívum, egy hangszer, amiről fel lehet ismeri a dalt, de attól még kár elvitatni a csapattól, hogy tulajdonképpen újraírják az albumokat a koncertekre, ami hatalmas meló. Szó sincs unott hakniról, ezredszerre ugyanúgy eljátszott dalokról, a csapat meghal minden alkalommal a színpadon.

És tényleg őrület, ami odafent zajlik, Tiersen úgy váltogatja a hangszereket, mint más az alsógatyáját, zongorán kezd, aztán egy pillanattal később gitározik, majd hegedül, jön a cimbalom, majd egy rakás olyan hangszer, amit fel sem ismerek (fújókás tangóharmonikaszerű minizongora, meg hasonló eszeveszett dolgok, érdemes megnézni a vonatkozó Wikipedia-szócikket, a Tiersen által ismert hangszerek listája több tucat tételből áll).

A dalok jó ritmusban követték egymást, volt néhány szám az új, Infinity-albumról, ami nem a kedvencem, de koncertre átírva tök jól működtek a dallamok, aztán jött a Palestine a Dust Lane-ről, arról az albumról, aminek a turnéja során Tiersen már járt Budapesten négy éve, az eleve pörgős dalt sikerült úgy dinamizálni, hogy ha nincs a szöveg, az életben rá nem jövök, hogy mit hallgatok, ráadásul ennél a pontnál a közönség is mozgásba jött és elkezdte élvezni a show-t.

A legnagyobb sikere persze egy olyan dalnak volt, ami szerepelt az Amelie csodálatos életében is, a Dispute már akkor hatalmas tapsot kapott, amikor megszólaltak az első hangok (ebben az esetben pont a hangszerelés is maradt), a végén meg olyan hosszan sikongatott a telt ház (aminek a közönsége nagy hasonlóságot mutatott a négy évvel ezelőtti koncert közönségével, több arcot felismertem a tömegből, például a Yann zenéjét fehér foltok nélkül ismerő Alinkát), mint sem előtte, sem utána többé: nem volt másik Amelie-s dal, amitől talán kicsit csalódott is volt a közönség egy része.

Volt viszont a kedvencem, a Crise, aminek megmaradt a vezérmotívuma, viszont olyan csodálatosan bontották ki, erősítették fel, olyan crescendót kaptunk, hogy szerintem mindenkinek borsózott a háta és állt a szőr a kezén, aki ismeri és szereti ezt a dalt.

A koncertnek aztán két vége is volt, egy szép és egy izgalmas. A visszatapsolás után már csak Tiersen zenélt egy szál hangszerrel, meghallgathattuk például izgalmasan, ihletetten előadva a Sur le Filt, egyetlen hegedűvel:

Aztán Tiersen felhívott a színpadra valami berlini fickót, akivel előadtak egy elég fura, de legalább ennyire izgalmas kísérleti zenét a hetvenes évek NDK-jából, ha jól értettem (ilyen állat nincs), ami a közönség harmadát inkább megviselte, mint lelkesítette, pedig tényleg tök jó volt, amit hallottunk, és abból a szempontból praktikus is, hogy a legtöbben könnyebben engedtél el így a koncertet. Ha valami az Amelie-ből szólt volna, még most is tapsolna a közönség és Tiersennek a hatvanadik rájátszásra kéne visszamennie a színpadra.