Egész más miatt jöttem a Vas utcába. Úgy hallottam, hogy valamiképp egy pici francia környékké vált az utca, mert megnyitott a L’Hexagone és a Voila bisztró is, mindkettő francia tulajdonossal. Mindkettőt próbáltam végül, de egyik sem ért meg egy posztot. Illetve a L’Hexagone tulajdonos-szakácsa igazán kedves fickó, sőt imádnivaló ahogy beszélget a vendégekkel, de az ebédmenü nem volt jó, amikor ott jártam. De erről majd bővebben, talán, egy második látogatás után.

Szóval a lelkesedésemet letörte, hogy a franciás utcácska nem hozta a hozzá fűzött reményeket, és épp kifelé bandukoltam, amikor megláttam, hogy Rétesbolt anno 1926. A Lehel utcában már hallottam róla, hogy van egy legendás, és lassan száz éves rétesező, de ez a Vas utcai meglepett. Bementem.

A rétes egy különös dolog: üzletben még nem ettem igazán jót. Nincs olyan, hogy gourmet rétes, pedig lehetne. Vannak viszont tutinak mondott helyek, ahol állítólag "megőrülsz olyan finom lesz", de nem. A legjobb példa erre a normafai rétesező, a parkoló melletti büfésor kínálata, amiről csillogó szemmel beszélnek a budapestiek. Na, az kifejezetten rossz rétes, ha már itt tartunk.

Szóval bementem a Rétesboltba, ahol megerősítették: ez a második bolt, ahová az eredeti helyről hozzák át a kézzel készült tésztát, de aminek a kínálata itt-ott eltérést mutat az eredetivel. Már hogy töltelék tekintetében, ugyanis a Vas utcában másra van igény.

A Lehel úton a túrós megy, itt meg inkább a körtés-csokis, meg a szilvás-mákos, hedonista kompozíciók. “A tejberizses a legjobb” - mondja az egyik törzsvendég, aki mellettem állva várja a csomagját.

Egyébként tényleg működik. A tészta papírvékony (a tetején egy kissé túlságosan kiszáradt), a túró kellemes, savas, a meggyes-mákos tömény, ízletes cucc. Tényleg elég jó rétes ez a budapesti tapasztalataim szerint, édes, jól megpakolt édességek, ahol azért egyensúlyban marad a töltelék és a tészta. Nem hatalmasok a rétesek, de a töltelék ennek megfelelően koncentrált, és igényes. Persze csak egy határig: itt nem lehet arra számítani, hogy a vaníliaízt valódi vaníliával juttatják a cuccba, egyáltalán nem feketéllik a túró. Szóval a gourmet rétest nem itt kapjuk, de szerintem olyan nem is létezik. Én legalábbis még nem találtam rá, viszont itt egy jót ettem.

Vagy ha van tippetek, ne hallgassátok el. Hol van a legjobb rétes szerintetek?

Rétesbolt anno 1926
Cím: 1088 Budapest Vas u. 1.

Disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül érkeztünk, a számlát pedig saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk!

Indul a Karcsikám-sorozatunk, amiben divatgyilkos éttermeket látogatunk. Olyan budapesti helyeket, amik már nagyon régóta nyitva vannak, és láthatóan örökre nyitva is maradnak. A titkot keressük, ami segített nekik, hogy megújulás és nagyobb változtatás nélkül éljék túl a gasztroforradalmat, az eleinte magas, aztán alacsony inflációt, az ÁFA-hullámokat, meg az elmúlt évtizedeket. Meglátogatva ezeket a helyeket feltesszük a kérdést: hogyan csinálják? Kik járnak oda? Mivégre és hovatovább?

Objektív mérőszám-rendszert dolgoztunk ki, ami kifejezettem a Karcsikám-sorozat túlélőinek értékelésére szolgál. Úgy gondoljuk, hogy ezekből talán lehet következtetni a Titokra. Éspedig.

Megszokott ízek - Kocsonya, halászlé, óriás bécsi. Keressük, hogy mennyire köszönnek vissza az anyai konyha ízei.

Ételadag - Sok helyen még mindig az étterem minőségi fokmérője, hogy hány deka húst adnak. Ezeknél az éttermeknél is fontos lehet megvizsgálni a éretet, hátha emiatt kiapadhatatlan a törzsvendég-gárda.

Minőség - ezt is kell nézni, na.

Ár - Fontos, hogy akik rendszeresen járnak vendéglőbe, azok ne hagyják ott a fizut egy hónap alatt.

Úri pincérek - Vannak, akiket a kedves kiszolgálás és a baráti hangulat visz ugyanoda, újra meg újra.

Otthonosság - Értékeljük, mennyire dőlünk hátra, és élvezzük, hogy ott vagyunk.

Extrák, specialitások, hungarikum! - Olyan jelenség, amit csak az adott helyen látni, ami miatt odaviszed a családtagokat is, hogy együtt nevessetek, szórakozzatok.

Ház bora, söre, pálinkája - A jó ital is vonzhatja az embereket. Lehet, hogy a ház bora fröccs csak 90 forint, és zseniális? Megvizsgáljuk.

És akkor lássuk az első helyszínt, a Százéves éttermet.

Ami rögtön 184 éves valójában, hiszen 1831-ben nyílt. Pest legöregebb étterme a hely weboldala szerint, Pest egyetlen eredeti formáját őrző világi barokk épületében, a Péterffy-palotában. Nagy rekorder tehát, és annyira fittyet hány a “Karcsikám, próbáljunk inkább ki egy új éttermet” trendre, hogy 84 éve rendíthetetlenül százévesnek hívja magát (előtte volt Buda Városához, Krist, Fehér Hajó is).

A bejáratnál egy sportsapkás, nagykabátos ember fagyoskodik, és invitál be minket. Ez picit mindig gyanús nekem, és rögtön eszembe is jutott a Kárpátia, ahol fél órával korábban jártam. Itt is az vár rám? A tökéletes üresség, a dohos szag, és templomi belső, aminek a közepén a pincérek úgy várnak ránk, mint valami isteni megnyilatkozásra? A Kárpátiában ezt látva keresztet vetettünk, és kijöttünk: nem úgy tűnik, hogy van titok, amit érdemes kifürkészni, ha nincs vendég.

A Százévesben azonban minden második asztalnál ültek. Rögtön rányitottam az ajtót egy cimbalmosra, előtte hegedűs, nagybőgős, brácsás húzta a nótákat. Kossuth rádió, vasárnap dél. Rögtön egy pont az “Extrák, specialitások, hungarikum!” skálán, ilyen gyorsan megy ez.

Az étlap a kacsamell-libacomb-harcsapaprikás vonalon mozog stabilan, vadételekkel is fűszerezve, néha ugyan beficcen egy kis “kapros túrógombóc”, “borjúpaprikás burgonyás palacsintában”, de általában minden a megszokott magyar konyhát idézi. A “mi a specialitásuk, amit feltétlenül ki kell próbálni?” kérdésemre a válasz egy fatál, amire mindenféle sült és köret van felhalmozva. Vagyis nincs specialitásuk.

Tesztelő társam, Franciska egy halászlére és libacombra, én egy fokhagymakrém-levesre és egy harcsapaprikásra neveztem be. Utóbbi remek tesztpéldány, hiszen nagyon sokféleképp lehet elrontani: a harcsa minősége, származása, a paprikás lé fűszerezése, a tészta (házi-bolti), a túró, a tejföl, mindennek tökéletesnek kell lennie, és akkor fantasztikus az élmény. itt szinte mindennel volt probléma: a hal zsíros, már erős ízű, a tészta pehelykönnyű bolti, a juhtúró kissé kellemetlen. Az adag pedig elég pici: egy ilyen étlappal dolgozó étteremben szinte mindig másfélszer ekkorát kap az ember. A többi fogás is közepes: a libacomb száraz, a levesek sem vettek le a lábamról. Az étterem erőssége tehát nem a konyha, ez már biztos.

Elkezdtem tovább nézelődni. Kiderült, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál mindenki idegen nyelven beszél. Még az is aki egyébként magyar: egy németet hozott le vacsorázni, vele beszélgetett, de magyarul rendelt. Az élő zene, a magyaros fogások és a helyszín együtt már elég ahhoz, hogy becsalogassa a kíváncsi turistákat. Akit nem, azt meg hozzák.

Persze vannak még felfedezni váró extrák itt. Például a söröskorsó-gyűjtemény az ablakpárkányokon. A falon itt-ott régi újságkivágások olvashatóak, a falakon pedig az egyre virágzóbb Budapestről készült festmények gyönyörködtetik a kedves vendégek szempárjait.

Itt például a korabeli Pókembert láthatjuk, amint elfelejtette levenni a jelmeze nadrágrészét, miközben felesége annyira túlhúzta a fűzőt, hogy nem kap rendesen levegőt. A lányának tetszik a fuldoklás, a fia meg tengerészkapitánynak öltözött, hiába mondta neki ezerszer az apja, hogy a Duna egy folyó.

Megyek tovább: a tányérokra nagy virtuozitással violinkulcsokat öntöttek, ami szintén jobb kedvre deríti a kedves vendégeket.

A nagybőgős hangszerén Apple-logós matrica van. Tervezték Kaliforniában, összeszerelték Kínában.

A pincérek profik, nem túl közvetlenek, de nem is távolságtartóak, a megszokott pörgős vonalat tolják, mint akik már túl vannak a tízezredik turistaszezonon is. A ház ajánlatának kínálatában azonban tanácstalanok: sem ételben, sem italban nem tudnak olyan mondani, amit ne kapnánk meg akárhol. Na jó, az Erdinger búzasört nem csapolják minden sarkon, igaz, de 890 forintért a korsó elég masszív árazás.

Megszokott ízek 4/5
Minőség 2/5
Ár 3/5
Adag 2/5
Úri pincérek 3/5
Otthonosság 3/5
Extrák, specialitások, hungarikum! 5/5
Ház bora, söre, pálinkája 2/5

A hely értékelése: 60%
A titok: Főként turizmus. Izgalmas helyszín, jó lokáció (Váci utca és a dunai kikötő is közel), élőzene.

Disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül érkeztünk, a számlát pedig saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk!

Talán emlékeztek még rá, milyen szomorú eredménnyel zárult a tavaly meghirdetett “legjobb vegetáriánus éttermek Budapesten” sorozatom. Szétfőtt, barna ízű zöldségek, fantáziátlan ételek sokasága, a tálalás pedig általában siralmas. A mezőnyből toronymagasan kiemelkedett a Napfényes étterem, ahol izgalmas, magyarosan fűszerezett, laktató fogásokat kapunk. Egy tökéletes világban azonban a Napfényes csak erős közepes lehetne, egy jó csárda a top éttermek között. Látható, érezhető, hogy a gasztroforradalom nem érintette a vega helyeket, ott még a régi standardok működnek, mind alapanyag, mind fantázia tekintetében.

Azóta is jártam új helyeken, kóstoltam például a Vega Cityt a Múzeum körúton, de nem született belőle poszt. Alapvetően ugyanazt kaptam, amit máshol is megszoktam, és már nem volt kedvem apró eltéréseket, értékelhető részleteket keresni. Átütő erejű változásra vártam.

Aztán az egyik ismerősöm, Salamon Adrienn belefogott egy vállalásba: havonta egyszer egy különleges vacsorát készít a Rice&More-ban (korábban Rizsa17), ahol bemutatja a kedvenc makrobiotikus fogásait, egy-egy borral kísérve. Engem is hívott, mert tudta, hogy rajta tartom az ujjam a zöldségütőéren. A S-H-E azonban nem egy étterem, egyelőre inkább csak egy esemény, amire be lehet nevezni. Gyorsan lelövöm a poént: a vacsora kiváló. Végre pont olyan érzékenységgel szereztek be hozzá alapanyagot, olyan fantáziával készítették el a fogásokat és úgy tálalták, ahogy kell.

Azt hiszem, ki kellene fejtenem a makrobiotikus szót. Már a vega sorozatomnál is beleütköztem abba a problémakörbe, hogy oké a vega, de most sima vega, esetleg vegán, nyers vegán, makrobiotikus vagy más táplálkozást követő helyet nézünk? Máshogy kell értékelni az ételt, ha tej vagy tojás sem lehet benne, esetleg a minél kevésbé feldolgozott gabonákra cuppannak rá. Végül úgy láttam, nincs annyi “alternatív” táplálkozást hirdető étterem a városban, hogy számomra megérné külön-külön foglalkozni velük.

Nem mennék bele a makrobiotikus know-how-ba, inkább csak a fogyasztói szemszögből mondok néhány állítást, amit saját magam tapasztaltam (az Oshawa diéta, amit egyszer kipróbáltam, szintén makrobiotikus elveken alapult). A legfontosabb, amit azonnal észrevesz mindenki, hogy nem nagyon használnak az ízek fokozására szolgáló anyagokat: sót nagyon módjával, cukrot egyáltalán nem. A másik, hogy a legkevésbé feldolgozott élelmiszerek felé mozdulnak, főtt, teljes értékű gabonafélék és hasonlók általában megtalálhatóak az ételekben. A harmadik észlelésem, hogy noha telenyomod a hasad étellel, nincs telítettség-érzet.

És kevés az íz. Persze ha a másik oldalról nézzük, akkor így fogalmazhatunk: nem harsányak az ízek.

Nem ilyen:

Inkább ilyen:

Volt egy tök jó komment két hete a blogon, ami felhívta a figyelmet piaci őstermelők paradoxonára:

Szóval vannak kin nénik, bácsik, akik árulják egész nap a terményeiket, de:

1: nehéz elképzelni, hogy tényleg ők dolgoznak a földeken, aztán adják el reggeltől estig a zöldséget a piacon, mert nincs annyi óra a napban

2: a legtöbb őstermelőnél annyiféle zöldség, gyümölcs van, amennyit csak nagyobb gazdaságban lehet megtermelni.

Nincs persze kizárva a szupernagyi effektus, de sokszor a termelőinek gondolt alapanyag is a nagybaniról jön.

Nem is ez a lényeg, hanem mekkora projekt már nyaranta egy normális ízű paradicsomot beszerezni, hogy a paprika csak árnyéka önmagának, és hogy az idényzöldségek teljesen eltűntek: egész évben ugyanazt esszük, egész évben rossz ízzel. Ebből lett elegem néhány hónapja, akkor kezdtem el túrni a netet, ami látszólag kidobott néhány választ a kérdésemre: a Zöldségkosár, a Neked terem és a Szatyorbolt is mintha ugyanazzal foglalkozna, csak kicsit más megközelítésben. A lényeg, hogy felkutatják az őstermelőket, beszerzik tőlük a bio, vagy legalább szezonális alapanyagokat és eljuttatják azokat a vásárlókhoz, akik hajlandóak többet, de nem szélsőségesen sokat fizetni valamiért, ami nem utazott 14 ezer kilométert, mielőtt az asztalunkra került. És az összes jó tulajdonsága nem merül ki annyiban, hogy úgy néz ki, mint egy termékfotó.

A fentiek közül bármelyiket választhattam volna, én a Zöldségkosarat kattintottam be, mert annak esik legjobban útba az egyik budapesti elosztó központja, a Szimpla háztáji boltocska (ami a szintén menő Szimpla vasárnapi piacból tölti fel magát), mondom a tapasztalataimat.

- A kosarak nem drágák. A kis kosár 2400-ba, a nagy 4300-ba, a prémium 9300-ba kerül. Én a kicsit szoktam választani, és többnyire az is bőven elég egy hétre három főnek, csak pár apróságot kell mellé venni a boltban. Szóval tízezer egy hónapra a zöldség, gyümölcs, meg az apró, teljesen vállalható.

- A zöldségek többnyire nem szépek. A Zöldségkosár nem arról szól, hogy addig házasították, módosították a zöldségeket, amíg elkezdtek jól kinézni, aztán más használható tulajdonságuk nem maradt.

- Ellenben mindig szezonálisak, és a poén, hogy a kosarat minden héten készen kapod: kérheted ugyan, hogy valami inkább ne kerüljön bele, kérhetsz valamiből többet, és tudsz pluszban is vásárolni a piactérről, de a menü készen érkezik abból, ami épp megtermett, és ha nem módosítasz, időnként olyan alapanyagok is kerülnek az asztalodra, amik máskor nem. Korábban viszonylag ritkán vettünk céklát (ismerek valakit, aki egyenesen fél ettől a zöldségtől), csírát, fürjtojást, most ezek rendszeresen megfordulnak az ételeinkben.

- Mindig tudod, hogy kitől származik az alapanyag, a termelő névvel, fotóval is megtalálható az oldalon.

- Nem minden jó. Kaptunk már olyan retket, ami konkrétan ehetetlen volt. De nagy általánosságban sokkal inkább rendben vannak ezek a zöldségek és gyümölcsök, mint amiket a boltokban lehet kapni. Sosem bántam meg egy kosarat se még.

És hát ennyi. Akit mélyebben érdekel a téma, a Tudatos Vásárló írt róla egyszer egy hosszabb cikket, azt érdemes nézegetni. Kommentben meg mindenki mondja el a saját tapasztalatát. És egyetek sok friss és szezonális zöldséget!

A KIOSK azóta kedvencünk, hogy kábé két éve (leellenőriztem: tavaly volt, elég fura az idő természete) kipróbáltuk az ebédmenüjüket: amikor azt hittük, hogy már nem tud meglepetést okozni a műfaj, kiderült, hogy a Duna parton még mindig képesek újat mutatni. Jó ötletek, jól kivitelezve, jó áron, tökéletesen jó adagban. Annyira kellemesek voltak a benyomások, hogy időnként azóta is odajárok hozzájuk ebédelni, pedig a munkánkból adódóan nagyon ritkán fordul elő, hogy többször is ugyanoda menjünk vissza, mert mindig új éttermeket kell tesztelnünk.

Két érdekesség történt az elmúlt napokban:

- a KIOSK-kal közös épületben, részben közös stábbal, ugyanazzal a tulajdonosi háttérrel működő Babel bekerült az ajánlott éttermek közé az új Michelin-kalauzban
- kitaláltak egy új ebédformát, a sharing conceptet, és elhívtak, hogy próbáljuk ki

Nem nagyon járunk nyilvános rendezvényekre, de most kivételt tettünk, mert nem akartunk lemaradni az újdonságról, bár őszintén szólva annyi év kihagyás után pont olyan furcsa volt egy rakás szakmabelivel együtt kajálni meghívott vendégként, és nem álruhás tesztelőként, amilyennek képzeltük.

Ettől elvonatkoztatva: a koncepció szuper. A tulajdonos, Hlatky-Schlichter Hubert elmesélte, hogy nagy családban nőtt fel sok testvérrel, rokonnal, és még mindig jó érzéssel gondol vissza azokra az élményekre, amikor az egész család hangoskodva ebédelt közösen. Valami hasonlót akartak megvalósítani a sharing concepttel is, ami nem annyira bonyolult, mint amennyire a nevéből gondolnád: az ételeket nem tányéron hozzák ki és nem egyesével, hanem fazékban, 2-3-4-5-6, vagy még több adagban.

Ha ketten mentek, és kétadagos verziót kértek, akkor nem sokat nyertek azon kívül, hogy olcsóbbra jöttök ki, mert csak 1,7-szeres a szorzó az egyszemélyes fogáshoz képest.

Viszont ha elmentek nyolcan és kikértek négy darab kétadagos fazekat, akkor már nemcsak spóroltatok, de fel is dobjátok a fogyasztásotokat azzal, hogy beleesztek egymás kajájába, közösen tunkoltok a lábosok aljában, szóval egy ahhoz hasonló családi zabálás kerekedik az ebédből, amire a tulajdonosok nosztalgiával gondolva létrehozták a sharing conceptet. Tegnap kipróbáltuk, és annak ellenére, hogy én például senkit, de tényleg senkit sem ismertem az asztalnál, egész jól működött.

Főleg persze azért is, mert az ételek valóban szenzációsak, hozzák azt a minőséget, amit délben annyira szoktam rajongani. Nézzétek az előételeket: