Az újlipótvárosi zárványról, a belvárosi nyüzsgés polgáribb kiviteléről Csaba már többször is írt a blogon (például itt). A családias-falusias-tehetős környezetben adja magát, hogy a vendéglátóipar is

1. virágozzon (sőt virágozzék)
2. zárványként őrizze a kerület hangulatát.

És pontosan ilyen helyeket találni itt. Egy kevésbé jó konyhával büszkélkedő étterem is simán tele lehet, ha képes megőrizni valamit a száz évvel ezelőtti sétapálcás-kalapos hangulatból. És a Kiskakukk pontosan ilyen.

Mi pedig pontosan az ilyen helyeket keressük a Karcsikám-sorozatban.

Súlyos, a belmagassághoz igazodó, három méter magas függönyök, mint valami színházi kellékek választanak le minket az utca forgalmától. Kopottas, nehéz, de apró faasztalokhoz ültetnek minket, a falon régi Budapest-fotók sorakoznak, a polcokon egy kiszuperált bőrönd, egy sokat használt írógép és egy tangóharmonika porosodik, pont annyi fény világítja be a helyiséget, amennyi ide illik. De valahogy mégis biztosak vagyunk abban, hogy egyetlen mérnök sem mérte a luxokat, hogy hol legyenek a fényforrások. Itt hozzákoptak az izzók a helyhez.

A könyvespolcon sorakozó virágok a helyiség közepén pedig olyan otthonosságot varázsolnak, hogy szinte a cipőnket is levesszük. Aztán rájövünk, hogy akinek ilyen az otthona, az a nappaliban sem veszi le, úgyhogy magunkon hagyjuk.

A pincérünk az a fajta úr, amilyet alig látni már. Nem azért kedves vagy előzékeny, mert ez a dolga, hanem mert ez ő. Nyugalom, és derű sugárzik belőle, nem zavar senkit, de mindig ott van, készséges és türelmes. Akkor jöttünk rá, mennyire így van, amikor az egyik teát kihozva megbicsaklott az ujja, és a csuklójára löttyentette a forró vizet. Egy pisszenést nem adott ki magából, csak befejezte a tálalást, elnézést kért, és elsétált.

Szépen felcicomázott újlipótvárosi asszonyságok ülnek több asztalnál is, és sok órán keresztül tárgyalják a tárgyalnivalót. Néhány asztalnál fiatalabb koreaiakat láttam, máshol egy egyetemista csoportot, megint arrébb egy idős bácsi vacsorázott egyedül. Vegyes társaság.

Az étel egyébként egész jó, de semmi extra. A kacsamellet szépen rozéra sütik, a hagymás törtburgonya addiktív, de a desszertben éreztünk az olcsóbb alapanyagok hátrányait, és a tepsiben sült kacsa sajnos kissé száraz. Viszont vegyük észre, mekkora!

Ez egyébként egy slágerfogás itt, sokan kérik ezt az éhesebbek közül. A menü egyébként a sólet-baconbe göngyölt izé-bélszín lángos vonalon mozog, egy kis wokban sült-calvados mártással locsolt elhajlásokkal. A pultos hölgy szerint azért is nehéz étlapot változtatniuk, mert a törzsvendégek követelik, hogy megmaradjanak bizonyos ételek, és mivel ők adják a közönség jelentős részét, alapvető megújulásról szó sem lehet.

Nem mintha a hely tulajdonosa arra vágyna. A weboldalukon ilyen mondatokat olvashatunk:

• Időt szentelni. E kifejezés kihalóban van a modern nagyvárosokban.
• Fogynak az "igazi" éttermek is, ahol a vendég még megbecsült személy volt, és nem pusztán a bevételt biztosító pénztárca tulajdonosa.
• A Kiskakukk éttermet 1913-ban alapították, abban a korban, amikor az evésnek még becsülete volt.

Becsülete.

Ezt egyébként szépen hozzák is.

A borlapra az In Vino Veritas beszállító logója került, az itallapon pedig a ház fehér- és vörösbora is szerepel. A Kiskakukk Savignon Blanc a Mátra-Bacchus szőlőbirtokról jött (400 Ft/dl), de a borlapon a friss kategóriában is találunk nála jobbat, a vörös a Szabó Pince Turánja, amit viszont már csak palackkal lehet vásárolni (3490 Ft). Vagyis biztosan nem a ház italai adják a hely elsődleges vonzerejét. Hogy akkor mégis mitől működik a hely 102 éve az én véleményem szerint, lent olvashatjátok.

Megszokott ízek 4/5
Minőség 3/5
Ár 3/5
Adag 4/5
Úri pincérek 5/5
Otthonosság 5/5
Extrák, specialitások, hungarikum! 2/5
Ház bora, söre, pálinkája 2/5

A sorozat alapötletét itt olvashatjátok.

A pontozási rendszerről itt írtam bővebben.

A hely értékelése: 70%
A titok: hagyományőrzés Újlipótváros közepén. A berendezés, a hitvallás és az úri pincér intézményének összhangja.

Hónapok óta minden alkalommal, amikor elsétálok az Andrássyn a Miniversum előtt, lefotózom a bejáratot: a hét elején a fényképeket átnézve állítom össze a programomat, a tesztelendők listáját. De hiába készült a hétköznaponként egyébként sokszor üres Miniversumról sok fotó, csak múlt hétvégén néztük meg Annával, a hároméves lányommal, és akkor szembesültünk azzal is, hogy rajtunk kívül valószínűleg már mindenki volt itt: akkora tömeg van szombaton, hogy nehéz beférni, top látványosság a Miniversum, aminek nem kell a plusz promó, most mégis kap egyet.

Röviden: odabent egy terepasztalt találsz, vagyis nagyon sokat, maketteket, magyar, osztrák és német településeket kicsiben, ismerős épületeket, ezek közt 1,2 kilométernyi pályán közlekedő vonatokat és őrületes mennyiségű geget.

És hogy ez milyen jó!

Amikor belépsz, még csak az ismerős helyszíneknek örülsz meg, a Hősök terének, a Nyugati pályaudvarnak, ami az egész komplexum legnagyobb épülete, meg annak, hogy végre pont ugyanannyira köt le téged valami, mint a gyereked. Harminc év különbséggel is hasonló móka várni a vonatot, megismerni a településeket, vagy belesni egy bánya apró kis járatába.

Aztán jön az első löket, amikor rájössz, hogy ez a hely sokkal nagyobb, mint elsőre gondoltad. Aztán jön az, hogy elkezded nyomkodni a pálya szélére kirakott gombokat és keresed a hatást, ami szintén remek játék: van, hogy egy vonatot indítasz el, máskor tüzet oltasz Győr belvárosában, van, hogy az árnyékszéket nyitogatod, máskor a domb oldalában dolgozó kombájnt kezeled.

És miközben keresed a gombnyomás hatását, felfedezed, hogy micsoda szeretettel, aprólékos odafigyeléssel alakították ki ezt a világot: gyönyörű Magyarország a Miniversumban, de felismerhető és valóságos is, mert olyan mennyiségű kidolgozott apró részlettel találkozol, kezdve az itt-ott betört betonkerítéstől a kempingben sátrazó trabantosokig, hogy rájössz, akik ezt építették, azok nem munkát végeztek, azok imádják a terepasztalt.

És töprengés közben hirtelen észreveszed a gegeket. A tüntetőket az utcán:

A Pannonhalma előtti rétre leszálló űrhajót:

Az emberevő T-Rexet Sopron egyik belső udvarában:

És innentől kezdve már nemcsak egy kellemes gyönyörködés a program, hanem gegkeresés, gombnyomogatás, hihetetlenül szórakoztató az egész. Aztán a terem végére érve megállapítod, hogy az életkortól függően 1300-1900 forintos jegy az utolsó fillérig megérte az árát, mert ebbe a helybe annyi munkát fektettek, annyi örömöt okoz, olyan hosszan köt le, hogy nincs is több kérdés, akkor veszed észre, hogy még csak a Miniversum felénél vagy, mert van még jó három terem hátra Ausztriával, Németországgal, plusz egy játszóház tényleg színvonalas játékokkal és könyvekkel (olyan jó a válogatás, hogy kaptam is néhány tippet otthoni beszerzésre), plusz egy büfével, ahol teljesen normálisak az árak: hot-dog 350, palacsinta 250, mozzarellás-paradicsomos-rukkolás, sonkás-sajtos, kolbászos-sajtos melegszendvics 350, szóval ha egyszer beszabadulsz egy gyerekkel, úgy tudsz eltölteni bent 3-4 órát, hogy végig jól szórakozol, és még az ételre sem fizeted ki a gatyád.

Nagyon ajánlott program a Miniversum, a szerethetősége ugyanis abban van, hogy egyáltalán nem üzleti vállalkozásnak tűnik, hanem szerelemprojektnek, és ez mindenben visszaköszön: az elfogadható árakban, az alaposságban, abban, hogy mindenre jó ránézni és leginkább a mindent átható játékosságban. Három év fölött már biztosan nagyon élvezhető és legalább 33 éves korig az is marad.

Miniversum
Andrássy út 12.
V-Cs: 9-19
P-Sz: 9-21
2-14 éves korig: 1300 Ft
14 éves kor felett: 1900 forint
Két felnőtt, három 14 év alatti gyerek: 4900 Ft

A sztori úgy indult, hogy az Amerikában és Magyarországon is nevelkedő, amerikai-magyar Milaskey Tipton Zakariás épp Amerikában élt, és nagyon szeretett volna magának egy olyan izgalmas, keret nélküli szemüveget, amilyet például Steve Jobs is hordott haláláig, de nem volt rá pénze.

Érdekes kísérletbe kezd a Müpa, egyúttal én is. Nem tudom, melyikünk vállalása nehezebb. A Müpa azt tűzte ki célul, hogy a mester születésének 330. évfordulóján Bach összes orgonaművét lejátsszák. Egymás után. Az összeset.

A mutatvány 24 óráig tart.

Az én vállalásom pedig az, hogy megpróbálom ezt ép ésszel és figyelemmel végigkísérni.

Na jó, bevallom, igazából élvezem a dolgot, ugyanis Bach orgonaműveit egyébként is teli hangerőn szoktam bömböltetni az autóban, szóval megragadok minden alkalmat, ha az ő műveit hallgathatom. És nem is ismerem mind, tehát nekem kábé olyan lesz, mintha elmennék a kedvenc zenészem fellépésére, aki az új albumáról is játszana néhány slágert.

Viccet félretéve: este tízkor befészkelem magam a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe (éjjel a színpadon babzsákokon lehet heverészni!), és nekiveselkedek. A Müpa weboldala szerint:

Az éjszakai hangversenyeket különleges fényfestések kísérik majd. A Müpa Üvegtermében és Előcsarnokában is lesznek programok (Nyitott orgonaműhely, Bach-Café), sőt még orgonaleckét is vehetnek azok, akik szeretnék kipróbálni ezt a csodálatos hangszert.

Jegyárakat is itt csekkolhattok.

Ez a poszt frissül este tíztől, érdemes visszanézni, már csak a szocio-kísérlet miatt is. Vajon lehet-e ezt bírni? Holnap estére, mire az utolsó akkordot is kinyomják magukból a sípok, minden kiderül.

Dübörög a tavasz, 14 fokot is jósolnak szombatra, ami csak egyet jelenthet az édesszájúaknak.

Neki lehet menni a fagyizóknak végre!

Nekem pedig van is egy tuti tippem. A Corvin sétányon nyílt tavaly nyáron a Wiener Szalon, ami idén kezdi el igazán bontogatni a szárnyait, viszont a minőséget látva az a gyanúm, hogy hamarosan a város egyik alapintézményévé válhat.

A fagyiról két emlékem maradt a múlt heti ottjártam után. Az egyik, hogy nagyon ízletes, mármint töményen robban a szádba, akár diót, akár pisztáciát, akár gyümölcsfagyit kérsz. Mindennek a valódi ízét érzed tízszeresre erősítve, de ami még durvább, az az, hogy