Az újlipótvárosi zárványról, a belvárosi nyüzsgés polgáribb kiviteléről Csaba már többször is írt a blogon (például itt). A családias-falusias-tehetős környezetben adja magát, hogy a vendéglátóipar is

1. virágozzon (sőt virágozzék)
2. zárványként őrizze a kerület hangulatát.

És pontosan ilyen helyeket találni itt. Egy kevésbé jó konyhával büszkélkedő étterem is simán tele lehet, ha képes megőrizni valamit a száz évvel ezelőtti sétapálcás-kalapos hangulatból. És a Kiskakukk pontosan ilyen.

Mi pedig pontosan az ilyen helyeket keressük a Karcsikám-sorozatban.

Súlyos, a belmagassághoz igazodó, három méter magas függönyök, mint valami színházi kellékek választanak le minket az utca forgalmától. Kopottas, nehéz, de apró faasztalokhoz ültetnek minket, a falon régi Budapest-fotók sorakoznak, a polcokon egy kiszuperált bőrönd, egy sokat használt írógép és egy tangóharmonika porosodik, pont annyi fény világítja be a helyiséget, amennyi ide illik. De valahogy mégis biztosak vagyunk abban, hogy egyetlen mérnök sem mérte a luxokat, hogy hol legyenek a fényforrások. Itt hozzákoptak az izzók a helyhez.

A könyvespolcon sorakozó virágok a helyiség közepén pedig olyan otthonosságot varázsolnak, hogy szinte a cipőnket is levesszük. Aztán rájövünk, hogy akinek ilyen az otthona, az a nappaliban sem veszi le, úgyhogy magunkon hagyjuk.

A pincérünk az a fajta úr, amilyet alig látni már. Nem azért kedves vagy előzékeny, mert ez a dolga, hanem mert ez ő. Nyugalom, és derű sugárzik belőle, nem zavar senkit, de mindig ott van, készséges és türelmes. Akkor jöttünk rá, mennyire így van, amikor az egyik teát kihozva megbicsaklott az ujja, és a csuklójára löttyentette a forró vizet. Egy pisszenést nem adott ki magából, csak befejezte a tálalást, elnézést kért, és elsétált.

Szépen felcicomázott újlipótvárosi asszonyságok ülnek több asztalnál is, és sok órán keresztül tárgyalják a tárgyalnivalót. Néhány asztalnál fiatalabb koreaiakat láttam, máshol egy egyetemista csoportot, megint arrébb egy idős bácsi vacsorázott egyedül. Vegyes társaság.

Az étel egyébként egész jó, de semmi extra. A kacsamellet szépen rozéra sütik, a hagymás törtburgonya addiktív, de a desszertben éreztünk az olcsóbb alapanyagok hátrányait, és a tepsiben sült kacsa sajnos kissé száraz. Viszont vegyük észre, mekkora!

Ez egyébként egy slágerfogás itt, sokan kérik ezt az éhesebbek közül. A menü egyébként a sólet-baconbe göngyölt izé-bélszín lángos vonalon mozog, egy kis wokban sült-calvados mártással locsolt elhajlásokkal. A pultos hölgy szerint azért is nehéz étlapot változtatniuk, mert a törzsvendégek követelik, hogy megmaradjanak bizonyos ételek, és mivel ők adják a közönség jelentős részét, alapvető megújulásról szó sem lehet.

Nem mintha a hely tulajdonosa arra vágyna. A weboldalukon ilyen mondatokat olvashatunk:

• Időt szentelni. E kifejezés kihalóban van a modern nagyvárosokban.
• Fogynak az "igazi" éttermek is, ahol a vendég még megbecsült személy volt, és nem pusztán a bevételt biztosító pénztárca tulajdonosa.
• A Kiskakukk éttermet 1913-ban alapították, abban a korban, amikor az evésnek még becsülete volt.

Becsülete.

Ezt egyébként szépen hozzák is.

A borlapra az In Vino Veritas beszállító logója került, az itallapon pedig a ház fehér- és vörösbora is szerepel. A Kiskakukk Savignon Blanc a Mátra-Bacchus szőlőbirtokról jött (400 Ft/dl), de a borlapon a friss kategóriában is találunk nála jobbat, a vörös a Szabó Pince Turánja, amit viszont már csak palackkal lehet vásárolni (3490 Ft). Vagyis biztosan nem a ház italai adják a hely elsődleges vonzerejét. Hogy akkor mégis mitől működik a hely 102 éve az én véleményem szerint, lent olvashatjátok.

Megszokott ízek 4/5
Minőség 3/5
Ár 3/5
Adag 4/5
Úri pincérek 5/5
Otthonosság 5/5
Extrák, specialitások, hungarikum! 2/5
Ház bora, söre, pálinkája 2/5

A sorozat alapötletét itt olvashatjátok.

A pontozási rendszerről itt írtam bővebben.

A hely értékelése: 70%
A titok: hagyományőrzés Újlipótváros közepén. A berendezés, a hitvallás és az úri pincér intézményének összhangja.