Indul a Karcsikám-sorozatunk, amiben divatgyilkos éttermeket látogatunk. Olyan budapesti helyeket, amik már nagyon régóta nyitva vannak, és láthatóan örökre nyitva is maradnak. A titkot keressük, ami segített nekik, hogy megújulás és nagyobb változtatás nélkül éljék túl a gasztroforradalmat, az eleinte magas, aztán alacsony inflációt, az ÁFA-hullámokat, meg az elmúlt évtizedeket. Meglátogatva ezeket a helyeket feltesszük a kérdést: hogyan csinálják? Kik járnak oda? Mivégre és hovatovább?

Objektív mérőszám-rendszert dolgoztunk ki, ami kifejezettem a Karcsikám-sorozat túlélőinek értékelésére szolgál. Úgy gondoljuk, hogy ezekből talán lehet következtetni a Titokra. Éspedig.

Megszokott ízek - Kocsonya, halászlé, óriás bécsi. Keressük, hogy mennyire köszönnek vissza az anyai konyha ízei.

Ételadag - Sok helyen még mindig az étterem minőségi fokmérője, hogy hány deka húst adnak. Ezeknél az éttermeknél is fontos lehet megvizsgálni a éretet, hátha emiatt kiapadhatatlan a törzsvendég-gárda.

Minőség - ezt is kell nézni, na.

Ár - Fontos, hogy akik rendszeresen járnak vendéglőbe, azok ne hagyják ott a fizut egy hónap alatt.

Úri pincérek - Vannak, akiket a kedves kiszolgálás és a baráti hangulat visz ugyanoda, újra meg újra.

Otthonosság - Értékeljük, mennyire dőlünk hátra, és élvezzük, hogy ott vagyunk.

Extrák, specialitások, hungarikum! - Olyan jelenség, amit csak az adott helyen látni, ami miatt odaviszed a családtagokat is, hogy együtt nevessetek, szórakozzatok.

Ház bora, söre, pálinkája - A jó ital is vonzhatja az embereket. Lehet, hogy a ház bora fröccs csak 90 forint, és zseniális? Megvizsgáljuk.

És akkor lássuk az első helyszínt, a Százéves éttermet.

Ami rögtön 184 éves valójában, hiszen 1831-ben nyílt. Pest legöregebb étterme a hely weboldala szerint, Pest egyetlen eredeti formáját őrző világi barokk épületében, a Péterffy-palotában. Nagy rekorder tehát, és annyira fittyet hány a “Karcsikám, próbáljunk inkább ki egy új éttermet” trendre, hogy 84 éve rendíthetetlenül százévesnek hívja magát (előtte volt Buda Városához, Krist, Fehér Hajó is).

A bejáratnál egy sportsapkás, nagykabátos ember fagyoskodik, és invitál be minket. Ez picit mindig gyanús nekem, és rögtön eszembe is jutott a Kárpátia, ahol fél órával korábban jártam. Itt is az vár rám? A tökéletes üresség, a dohos szag, és templomi belső, aminek a közepén a pincérek úgy várnak ránk, mint valami isteni megnyilatkozásra? A Kárpátiában ezt látva keresztet vetettünk, és kijöttünk: nem úgy tűnik, hogy van titok, amit érdemes kifürkészni, ha nincs vendég.

A Százévesben azonban minden második asztalnál ültek. Rögtön rányitottam az ajtót egy cimbalmosra, előtte hegedűs, nagybőgős, brácsás húzta a nótákat. Kossuth rádió, vasárnap dél. Rögtön egy pont az “Extrák, specialitások, hungarikum!” skálán, ilyen gyorsan megy ez.

Az étlap a kacsamell-libacomb-harcsapaprikás vonalon mozog stabilan, vadételekkel is fűszerezve, néha ugyan beficcen egy kis “kapros túrógombóc”, “borjúpaprikás burgonyás palacsintában”, de általában minden a megszokott magyar konyhát idézi. A “mi a specialitásuk, amit feltétlenül ki kell próbálni?” kérdésemre a válasz egy fatál, amire mindenféle sült és köret van felhalmozva. Vagyis nincs specialitásuk.

Tesztelő társam, Franciska egy halászlére és libacombra, én egy fokhagymakrém-levesre és egy harcsapaprikásra neveztem be. Utóbbi remek tesztpéldány, hiszen nagyon sokféleképp lehet elrontani: a harcsa minősége, származása, a paprikás lé fűszerezése, a tészta (házi-bolti), a túró, a tejföl, mindennek tökéletesnek kell lennie, és akkor fantasztikus az élmény. itt szinte mindennel volt probléma: a hal zsíros, már erős ízű, a tészta pehelykönnyű bolti, a juhtúró kissé kellemetlen. Az adag pedig elég pici: egy ilyen étlappal dolgozó étteremben szinte mindig másfélszer ekkorát kap az ember. A többi fogás is közepes: a libacomb száraz, a levesek sem vettek le a lábamról. Az étterem erőssége tehát nem a konyha, ez már biztos.

Elkezdtem tovább nézelődni. Kiderült, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál mindenki idegen nyelven beszél. Még az is aki egyébként magyar: egy németet hozott le vacsorázni, vele beszélgetett, de magyarul rendelt. Az élő zene, a magyaros fogások és a helyszín együtt már elég ahhoz, hogy becsalogassa a kíváncsi turistákat. Akit nem, azt meg hozzák.

Persze vannak még felfedezni váró extrák itt. Például a söröskorsó-gyűjtemény az ablakpárkányokon. A falon itt-ott régi újságkivágások olvashatóak, a falakon pedig az egyre virágzóbb Budapestről készült festmények gyönyörködtetik a kedves vendégek szempárjait.

Itt például a korabeli Pókembert láthatjuk, amint elfelejtette levenni a jelmeze nadrágrészét, miközben felesége annyira túlhúzta a fűzőt, hogy nem kap rendesen levegőt. A lányának tetszik a fuldoklás, a fia meg tengerészkapitánynak öltözött, hiába mondta neki ezerszer az apja, hogy a Duna egy folyó.

Megyek tovább: a tányérokra nagy virtuozitással violinkulcsokat öntöttek, ami szintén jobb kedvre deríti a kedves vendégeket.

A nagybőgős hangszerén Apple-logós matrica van. Tervezték Kaliforniában, összeszerelték Kínában.

A pincérek profik, nem túl közvetlenek, de nem is távolságtartóak, a megszokott pörgős vonalat tolják, mint akik már túl vannak a tízezredik turistaszezonon is. A ház ajánlatának kínálatában azonban tanácstalanok: sem ételben, sem italban nem tudnak olyan mondani, amit ne kapnánk meg akárhol. Na jó, az Erdinger búzasört nem csapolják minden sarkon, igaz, de 890 forintért a korsó elég masszív árazás.

Megszokott ízek 4/5
Minőség 2/5
Ár 3/5
Adag 2/5
Úri pincérek 3/5
Otthonosság 3/5
Extrák, specialitások, hungarikum! 5/5
Ház bora, söre, pálinkája 2/5

A hely értékelése: 60%
A titok: Főként turizmus. Izgalmas helyszín, jó lokáció (Váci utca és a dunai kikötő is közel), élőzene.

Disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül érkeztünk, a számlát pedig saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk!