Az ebédmenüs sorozatunk legújabb szereplője igazi nehézsúlyú versenyző, annak ellenére, hogy az étteremben valójában minden a könnyedségről szól. Mert a MÁK-ban nem görcsölik túl a berendezést, ami inkább játékos és ipari, mint elegáns. Nem idegeskednek a kiszolgálás miatt, ami inkább közvetlen és kedves, mintsem tartózkodóan illedelmes. És az ételeknél sem a létező legbonyolultabb variációkat keresik, hanem a könnyed harmóniát.

Mégis nehézsúlyú, mert a fenti mixszel kivételes minőséget sikerült elérni, amit az ebédmenükben is el lehet csípni, gyorsan nézzük is meg, mire képesek dél körül.

A kínálat tök egyszerű: két fogás 2800, három fogás 3500.

A valóság ennél valamivel bonyolultabb. Egyrészt a kétfogásos verzión még elgondolkozni sem érdekes, a MÁK nem a csárdás adagokról szól, szóval a menü valójában 3500-tól indul. Viszont ehhez kérni fogsz még legalább egy POHÁR ásványvizet, ami pofátlanul drága, 800 forint, plusz a csomagra rájön még a 12 százalékos szervizdíj, szóval az ebéd valójában 4800 forint. Jó tudni.

Viszont amit kapsz cserébe, abban már nincs semmi átverés.

Előételnek mangós mangalica terrine-t kértem, nézzétek csak, milyen szép:

Fantasztikusan disznós szuperlöncshús, fogalmam sincs, hogy sikerült elérni, hogy egyszerre volt kiegyensúlyozott, miközben megidézett egy jó kis tanyasi disznóölést is, főleg a zsírok mentén. Szenzációs fogás.

Amíg vártam a főételre, tépkedtem és kentem a házi kenyeret vajjal, ezt ajándékba adják, és ennek is köszönhető, hogy az ebéd végén jóllakottan lépsz le. A cucc egyébkét a maga műfajában kivételesen jó.

A főétel lazac volt. Erről az ételről tudni kell, hogy szerintem a megfelelő elkészítési módja kábé ez:

A fotót a lisszaboni nyaralásunkon készítettem egy kis étteremben Bairro Alto városrészben, ahová az utolsó hónapban hetente többször is elmentünk, olyan jól készítette a halakat az idős tulajdonos és felesége, aki főként pincérnő volt. A titok: nem nagyon csinált vele semmit. Fogta a friss halat, sót szórt rá, kisütötte vaslapon és tálalta. Sírsz, olyan finom.

Ami viszont érdekes, hogy a MÁK-ban egészen más úton indultak el, a végeredmény viszont majdnem annyira tetszett, mint a lisszaboni verzió. Pedig látjátok a különbséget:

A budapesti étteremben mindent alárendeltek a harmóniának, a kiegyensúlyozott ízeknek, de ezt olyan ügyesen tették, hogy egyetlen hozzávaló sem vesztett az erejéből, izgalmából. Látom magam előtt, ahogy a séf kötéltáncosként játszik az ízekkel, egy kicsi ebből, kicsivel kevesebb abból, hogy az étel folyton a zen-közeli állapotban maradjon, és ott üssön nagyon. És üt.

Végül befutott a sós csokoládétorta, peche van, mert kifogytam a jelzőkből, de a kis kókuszhegyek és a gyümölcsdombok remek párost alkottak az elsőrangú tortával.

És hogy elviselhető legyen a végösszeg, az ebéd lezárásaként érkezett még egy kis ajándék desszert:

A MÁK tökéletes helyszín lenne munkaebédekre, ha nem tartanám hülyeségnek, hogy az ember teli szájjal beszéljen meg fontos dolgokat (bár múlt hét óta ismerek olyat, akinek ez megy), de ha ki akarsz próbálni egy igazán csúcsminőségű konyhát, viszont nem akarsz húszezret fizetni két főre, ami vacsoránál egy lehetséges végösszeg, akkor kábé ugyanazt a színvonalat megkapod féláron délben. Érdemes csekkolni.

MÁK
1051 Budapest, Vigyázó Ferenc utca 4.
kedd–szombat: 12:00–15:00, 18:00–0:00
+36 30 723 9383

Daniel Dreifuss zürichi órásmester, egyedi készítésű Maurice de Mauriac óráit négyezer franktól fölfele árulja. Finom ízlésű, egyébként nem különösebben görcsös fickó, aki szeret kísérletezni a színekkel és a formákkal. Amikor két éve nála jártunk egy Attraktor epizód forgatásán, egyre jobban belelendült a beszélgetésbe, megállás nélkül rohangált az üzletében és olyan tárgyakat kapott fel, amikből inspirációt merít. Szóba kerültek versenyautók, illatok, könyvek, aztán egy ponton felcsillant a szeme és azt mondta: maguk magyarok, akkor biztos ismerik Mr. Vasst is!

Zavartan néztünk egymásra Dáviddal.

Aztán előkapott egy könyvet, ami a világ legjobb cipészeiről szólt, elkezdett lapozgatni benne, majd átnyújtotta nekünk. Valahogy így:

A felvétel után nyilván kár is lenne tagadni, hogy akkor hallottam először Vass Lászlóról, ami persze Danielnek is feltűnt, jót nevetett rajtunk. Aztán elkezdtem kutakodni és kiderült, hogy alig van magyar nyelvű irodalma Vass Lászlónak, németül és angolul viszont annál több találat ugrott fel róla.

Ekkor döntöttem el, hogy indítok egy új sorozatot a blogon, ami a világszerte sikeres, de nálunk alig ismert budapesti mesterekről, szakemberekről szól, és hogy Vass lesz a sorozat első szereplője. Idén januárban kezdtünk el levelezni, eleinte nem akarta elvállalni a beszélgetést, mert már csak a munkára koncentrál, végül azonban némi győzködés után lánya közbenjárására igent mondott.

Az Abonyi utcában, abban az épületben találkoztunk, ahol a cipők is készülnek. Vass úr bemutatkozás után le is tett néhány különleges példányt az asztalra, aztán elkezdett mesélni. Kiderült, hogy a rendszerváltásig divatos, átlagos árú női cipőket készített, aztán a nyugati áruk dömpingjében profilt váltott és akkor állt át a kézzel készült minőségi férfi cipőkre.

“Nem mintha a kézi készítés önmagában érték lenne. Ha kényelmetlen, vagy pocsék a forma, kit érdekel, hogy ember vagy gép rontotta el? Máshogy nézve: a Crockett&Jones évente 250 ezer cipőt készít, annyit már képtelenség lenne kézzel előállítani, mégis imádni való, amit létrehoznak. Nézze meg ezt a gyönyörűséget, nézze a bőr minőségét, a kaptafa formáját” - mondja Vass László és a kezembe ad egy valóban lélegzetelállítóan szép cipőt, aminek az ára a 300 ezer forinthoz közelít.

“Én kézzel tudom előállítani ugyanazt, amint ők, feleannyiból, de a két cipő közt nem elsősorban minőségbeli különbség van, a kézi munka nem ezt a pluszt adja, hanem a lelket. Amit mi gyártunk, az nem gépi termék, hanem valami, ami fölötte áll, lelki értelemben, nézze csak!” - mondta, aztán átadta a saját cipőit. Amik valóban páratlanul szépek:

Minden évben nagyon várom a VinCE Budapestet, amikor egy egész hétvégére be lehet költözni a Corinthia Hotel Budapest termeibe, és nemzetközi szinten elismert borászoktól, borszakíróktól hallgathatjuk az okosságokat, velük együtt kóstolhatjuk a bort. Amikor meg nem előadáson ülünk, a rendezvény olyan, mint a szokásos borkóstolók: 160 kiállító locsol vagy ezer féle bort a poharakba. Idén már az etetés is hangsúlyosabb volt egyébként, a lépcsős nagyteremben szinte csak ételeket kínáltak, így tényleg fel lehetett verni a sátrat odabent napokra.

De a rendezvény tényleg az előadások, workshopok, közös kóstolás miatt érdekes. Ott zajlik az élet igazán. Főleg hogy a szombati A nagy kihívás című esemény pedig majdnem botrányba fulladt: az egiyk legnevesebb magyar borász felállt, és egyszemélyes műsorszámot adott, végül pedig elvitte a show-t. Érdemes végigvenni részletesen, mi történt.

Az előadás lényege az volt, hogy a színpadon négy Master of Wine és a Törley pincemester-főborász Romsics László (aki már évek óta Master of Wine-nak tanul) ült szembe a kábé 170 résztvevővel. Mindenki kapott egy iPadet, amin értékelni tudta az elé kihozott borokat 20-as pontrendszerben. A játék lényege az volt, hogy a kivetítőn a nézők és a bordzsedik pontszámai külön látszottak, tehát minden egyes tételnél láthattuk, mennyi a zsűri átlag pontszáma, mennyi a miénk, és mekkora a különbség. Majd ezután felfedték a bort, és megtudtuk, honnan származik, mennyibe kerül.

Játékos, laza műsor, egy csomó öniróniára, nevetésre ad lehetőséget, és persze jöhetnek a “jobb vagyok mint egy Master of Wine” feszítések is azoktól, akiknek ilyen ambíciói vannak. De azt hiszem, hogy senki nem vette véresen komolyan a dolgot, néha a zsűri is meglepődött a palackok felfedésén, néha mi tapsoltuk meg magunkat, ha századpontossággal eltaláltuk a profi pontozást, és persze örültünk, hogy a magyar borokat a nemzetközi hírű borszakértők is eléggé magasra értékelték. “Csak nyolc euró?” - kérdezték elkerekedett szemekkel, és elkérték a palackot.

Tudni kell, hogy a pontozás alapvetően objektív, mérhető, orrban és szájban érezhető információkból (sav, tannin, alkohol, cukor, test, íz stb.) indul ki, ezeket összehasonlítva megvizsgálják ezek egyensúlyát. Innen már bejön a képbe egy kis szubjektivitás is, főleg amikor a kóstoló megpróbálja kontextusba helyezni a bort (pl. ezt a szőlőt kár volt ennyi ideig hordóban tartani, vagy az időjárás kegyetlen volt ebben az évben). Esetleg azt próbálja meg kitalálni, hogy noha a tétel jelenlegi állapotában még nem megfelelő, lesz-e belőle nagy bor mondjuk öt év múlva, ha hagyják pihentetni a palackban? Ráadásul bármennyire is próbálunk elvonatkoztatni az ízléstől, ha olyan borral, technológiával, területtel találkozunk a pohárban, amit egyébként szeretünk, hajlamosak vagyunk feljebb pontozni.

Főleg az, aki nem profi. A közönség nagy része pedig nyilván nem volt az, tehát valahol félúton volt a “szeretem-nem szeretem” és a borkóstolók hűvös ténykutatása között.

Nagyjából mindenki így állhatott hozzá, szóval senki nem vette túl komolyan. Bock Józsefet leszámítva. Ő a harmadik (fehér)bor pontozása után nem bírta tovább, mikrofont kért a hátsó sorban, és megmutatta a magyar virtust. Feltette a kérdést:

Azok közül, akik az előző bornak nem adtak volna még ezüstérmet sem, hányan vannak, akik borászkodnak?

Amikor nemrég összeállítottam a legjobb budapesti kenyerek lelőhelyeit egy térképen, a pékségekkel és a viszonteladókkal együtt, feltűnt két különleges pont, ami szakított a többiek belvároshoz közeledésével, és büszkén feszített a város széle felé. Az egyik a Pipacs pékség műhelye, Óbudán, a másik az egyik viszonteladójuk boltja, a Wekerle telepen.

Ez “a másik bolt”.

Először egy gyors kitekintés, hol is járunk. Wekerle Sándor miniszterelnök 1908-ban léptette életbe az állami költségen építendő munkáslakásokról szóló törvényt, 1925-ig 1007 ház épült az itteni telepen. Vasutasok, postások, nyomdászok, rendőrök költöztek a ma csak Wekerlének nevezett városrészbe. Kizárólag nyugdíjas állással rendelkezők, akiknek biztosítva volt az anyagi helyzete öregkorára.

A Kós Károly térre pedig tényleg csak a beköltözők krémje került, a legzsírosabb hivatalokat megszerzők. Ennek megfelelően a tér körül, a gigantikus, fákkal szegélyezett körforgalom mentén még ma is érezni ennek az elit klubnak a hatását. Hiába vagyunk a Határ úton kívül (ami egykor Budapest szélét jelezte), hiába veszi körbe a városrészt a falusias Pesterzsébet és Kispest, kialakult itt egy olyan sziget, amit ennyire távol a városközponttól ritkán látunk.

Fábián, “a másik bolt” tulajdonosa pedig nem lőtt mellé, amikor borkereskedést nyitott itt még sok évvel ezelőtt. Noha itt egyáltalán nem lehet átutazó forgalomra számítani, vagyis csak a helyi törzsvendégekre építhet egy üzlettulajdonos, megtalálta a számításait. Bejöttek hozzá sokan borért.

Aztán észrevette azt is, hogy sokaknak a kezében Culinaris táskák vannak, meg olyan üzletek emblémái, ahol a minőség az elsődleges szempont. Rájött, hogy ha jó termékeket árulna a bor mellett ő is, az itt lakóknak nem kéne tíz kilométereket autózni egy-egy bevásárlásért.

Na jó, ez elég hatásvadász cím, de tényleg ez történt velem nemrég.

A helyszín: Kossuth Lajos utca. A hangulatát nem kell leírni senkinek, legyen elég annyi, hogy aki ott sétál, kicsit visszatartja a lélegzetét, és lehetőleg megpróbál minél előbb valami zajtól és szmogtól védettebb helyre menekülni. Itt üzleteknek nem sok esélye van a túlélésre, például ennek az Ajka kristály boltnak sem láttam sokszor nyílni az ajtaját.

Nem is fest valami jól. Rohad a lábazatnál a fémborítás. A kirakat tükröződik, és különben is egy csomó pohár zárja el a látványt előlünk, nem igazán látunk be a boltba. Úgyhogy ki kell nyitni az ajtót. És érdemes, mert ekkor ez a látvány fogad: