A Babel már akkor híresen jó étterem volt, amikor még nem voltak híresen jó éttermek Budapesten. Nem tudom pontosan, hogy ez még az első Michelin-csillag megérkezése előtt, vagy után volt, de az biztos, hogy jó öt-hat évvel ezelőtt még egyáltalán nem volt annyira jellemző a minőségi vendéglátás Budapestre, mint most.

Úgyhogy először is vegyük észre a folyamatot, aminek a végén ma már egy ezresből is egy rakás jó helyen ehetünk fasza streetfoodot, és a négy Michelin-csillagot, amitől a város gasztronómiája az egyik legértékesebb lesz a régióban.

A tavaly újranyílt Babel csillagot ugyan nem kapott, de bekerült a kalauz ajánlott helyei közé, ami szintén nagy szó, és úgy általában véve is tök jó a híre, nemcsak azért, mert a csúcsgasztronómiára lő, hanem azért is, mert a menü nagyrészt klasszikus magyar fogások újraértelmezésével operál.

Gyorsan egy disclaimer: szinte mindenhova titokban, saját zsebből megyünk, a Babelbe viszont meghívtak minket egy munkavacsorára,

A Babelről tudni kell, hogy nemcsak az ételekben, hanem minden elemében próbál magyar lenni. Nincs szó magyarkodásról, egyszerűen csak nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a berendezést, amennyire csak lehet, hazai gyártóktól, mesterektől szerezzék be, illetve a borlap is csak magyar tételekből áll, méghozzá néhány egészen izgalmasból: alig értek a borokhoz, de a vacsora alatt a sommelier nemcsak egyszerűen olyan borokat kínált, amik újszerűnek hatottak, de olyanokat is, amik tökéletesen illettek a fogásokhoz: ritka az ennyire eltalált társítás.

Szóval az étel. Az első üdvözlőfalat, vagy inkább üdvözlőkorty málnaesszencia volt, ezt úgy képzeld el, mintha cseppfolyósítanák a tavaszt, aztán felrobbantanák a szádban:

Nagyvárosi harmincasként persze én is szívesen állok be a magyarok nem tudnak viselkedni-kánonba, ami szerint külföldön egy kilométerről ki lehet szúrni a tőlünk érkező turistacsoportokat, nem vagyunk udvariasak, nem hiszünk az egyéni felelősségben, és alapvetően mindig csak ügyeskedéssel próbálunk előrejutni.

Kár tagadni, hogy ezek létező problémák.

De.

Legalább ilyen felesleges lenne úgy tenni, mintha nem változunk volna nagyon-nagyon sokat az elmúlt évtizedben, jó irányba: most ezekből a változásokból szedünk össze egy toplistát. Lássuk, mi bizonyítja, hogy sokkal jobb fejek vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt.

1: Zebra

A cikk ötlete egy emlék felidézésével jutott az eszembe: valamikor a kilencvenes évek végén történt Vonyarcvashegyen, a Balaton mellett, hogy egy zebránál ácsorogva észrevettem egy svéd Volvót, ami megállt tőlem néhány méterre. Néztük egymást, másodpercekig fogalmam sem volt, hogy mit akar. Azt hittem, eltévedt, vagy el akar rabolni, mire rájöttem, hogy egyszerűen csak át akar engedni a zebrán. Akkoriban olyan idegen volt ez a fajta viselkedés Magyarországon, hogy képtelen voltam értelmezni a jelenséget. A napokban eszembe jutott ez az emlék, és az is, hogy milyen messzire jutottunk: ma már teljesen normális, hogy ha áll valaki a zebránál, az autók lassítanak és átengedik. Nem tesznek mindig így, de nagyon gyakran igen, hatalmas a változás ebben a műfajban.

2: Bicikli

Tíz éve még csak egy szubkultúra szórakozása volt a biciklis közlekedés, főleg Budapesten. Akkoriban a biciklisség többet jelentett közlekedési eszköznél, egy erős érdekvédelmi képességgel bíró, jól körülhatárolható csapatról beszéltünk. Ma szó sincs ilyesmiről: egyre több ismerősöm bringázik, tavasztól őszig én sem nagyon közlekedem máshogy a városban, miközben eszembe se jut bringásként definiálnom magam. A bicikliutak kiépülése, az autósok moráljának érezhető javulása, a BUBI felbukkanása, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma már tízezrek használják a jó időben első számú közlekedési eszközként a biciklit Budapesten.

3: Mozgólépcső

A kedvenc példám arra, hogy milyen könnyű jó irányba befolyásolni az embereket. Tíz éve ismeretlen jelenség volt Magyarországon a jobbra igazodás, mindenki össze-vissza állt. Látszólag semmiség, hogy ma már a legtöbbször a falhoz húzódnak az utasok, hogy el tudják engedni a mozgólépcsőzés közben is a mászást választó többieket, de olyan sok figyelmesség, odafigyelés van ebben a gesztusban, amit nem törvényi szabályozással kényszerítettek ki, hogy már önmagában ez a jelenség is hatalmas öröm.

4: Éttermi ételek minősége

Tíz éve annyira nem tudtuk, hogy mit jelent a minőségi gasztronómia, hogy hatalmas mennyiségben tudtak eladni nekünk mindenféle szemetet. Ma ez már nincs így. Tíz éve még elég volt, ha az étterem jól nézett ki, és akármennyit képesek voltunk kifizetni egy vacsoráért, mára viszont már edukálódtunk annyit, hogy ha valaki éttermet, vagy akár csak egy street food truckot akar nyitni, akkor előtte érdemes legyen komolyan elmerülnie a gasztronómiában. A vacak ma már nem elég, elkezdtünk érteni az ételekhez, és ez fontos. Tudjátok, azok vagyunk, amit megeszünk, és így tovább.

5: Bolti eladók

Egy évtizede még tökéletesen általános volt, hogy bementél egy boltba és csak vágták a pofákat, amiért ki kell szolgálni. Eltűnt ez a jelenség? Nem. De javult a helyzet? Nagyon-nagyon sokat: ma már észreveszed, ha valaki bunkó, emlékszel rá, kirívó esetnek tartod akár egy boltban történik az inzultus, akár egy étteremben. Kivételt erősítő szabály lett a paraszkodás, miközben a legtöbb helyen kedvesen odafigyelnek a vendégre. Pedig nem kezdtek el milliókat keresni az eladók, nem lett könnyebb az életük, egyszerűen csak elfogadottá vált az udvarias viselkedés.

6: Öltözködés

Nem is olyan régen úgy néztünk ki mi magyarok, mintha egy kamionsofőrök és kurvák parti állandó résztvevői lennénk, elsősorban a ruhákról lehetett megismerni a turistacsoportjainkat a világ bármelyik pontján, és bár még most is hmmm... merészebb az öltözködésünk, mint például Párizsban, sokkal normálisabb ruhákat tudunk előkotorni, mint pár éve. Ma már az átlag nagyvárosi német például nem öltözködik sokkal ízlésesebben, mint az átlag nagyvárosi magyar, legalábbis a trendek egyértelműen jó irányba mutatnak. 

7: Sportolás

Elkezdődött ez is. Látszólag nincs nagy jelentősége a viselkedésünk szempontjából, hogy rendszeresen járunk-e mozogni, vagy sem, de egy alapvetően életképes, jó egészségnek örvendő társadalom sokkal szimpatikusabb, mint egy elhízott, betegeskedő. A Margit-sziget futókörén lassan nem lehet elférni, a futóversenyek tele vannak indulókkal, az emberek munka után gyakran járnak edzeni, amivel a stressz egy részétől is megszabadulnak, és azt is biztosítják, hogy öregkorunkra ne beteges, morózus vénemberek közössége legyünk. A sportoló ember jobb kedvű, vidámabb.

8: Sávlezárás

Kicsit dicsértük már az autósokat, dicsérjük őket megint: tíz éve ELKÉPZELHETETLEN volt, hogy ha lezárnak egy sávot az autópályán, a lezárás előtt ne két tömött sorban harcoljanak a sofőrök egymással az egyetlen megmaradt sávért. Ma már nagyon sokszor belefutok olyanba, mint Németországban: kikerül a lezárást jelölő tábla, és az autók elkezdenek abba a sávba húzódni, amelyik megmarad, még bőven azelőtt, hogy elkezdene lassulni a tempó. Majd akkor is ott maradnak, amikor már csak lépésben lehet haladni. Elmegy persze félpercenként egy autó a szabad sávban, aki azt gondolja, az ő dolga fontosabb, de nem is olyan régen még két sáv állt egymás mellett, mert mindenki részt vett ebben a játékban. Ennek a sportnak a gyalogosokra átírt verziója az, amikor egy boltban ugyan több pénztár is van, de a vásárlók egyetlen sorba tömörülnek, és a sor elejéről mindig épp ahhoz az eladóhoz áll be a következő vevő, ahol üresedés van. Ritkán, de előfordul, hogy spontán módon is kialakul ez az igazságos és udvarias rendszer.

9: Cigi

Tíz éve boldog-boldogtalannak az arcába fújtuk a füstöt, ehhez képest a dohányzók többsége nemcsak szó nélkül fogadta el a teljes tilalmat a szórakozóhelyeken, de sokan még támogatták is azt. Ma már nemcsak a törvény tiltja, hogy rágyújtsunk egy étteremben, de alapvetően nem is tennénk ilyesmit, mert nem tartjuk elfogadhatónak, éppen ezért ma már egy magánlakásban sem kérdi meg senki, hogy rágyújthat-e, a többség csak elnézést kér, és kiáll az ajtó elé dohányozni.

10: Kutyaszar

Ismert és jellegzetes kép, ahogy ugróiskolát játszva próbálunk eljutni az utcán az egyik helyszínről a másikra, nehogy belelépjünk a kutyaszarba. Eltűntek ezek teljesen az utcáról? Nem. De óriásit változott a helyzet: tíz éve fogalmunk sem volt arról, mihez kéne kezdeni a kitolt kábelekkel és meglepetten néztünk a külföldiekre, akik összeszedték. Ma arra nézünk felháborodva, aki otthagyja: van még néhány harcos, aki védi a szabad kutyaszaratás alapjogát, de a többség zacskóval a zsebében viszi utcára az állatot, és összeszedi a mocskot az aszfaltról.

És biztos van még száz olyan jelenség, ami bizonyítja, hogy mi magyarok sokkal jobb fejek lettünk, mint voltunk. Ráadásul mindezt nem felsőbb kényszerre tettük, az udvarias viselkedés nagyrészt saját döntésünk volt, sőt, amekkora utat megtett a magyar társadalom, egész feltűnő lett, hogy a politika ugyanolyan bunkó maradt, mint volt, sőt, még bunkóbb lett. És ha a trendek folytatódnak, a különbség még feltűnőbb lesz pár éven belül. Akárhogy is, kommentben írjátok le, hogy ti mire figyeltetek fel, mitől lett jobb hely Magyarország, mint tíz éve volt!

Ez meg itt az Egy nap a városban blog facebookos oldala, ha valamilyen okból nem csatlakoztál még volna a város jobbik arcát bemutató öt éves közösséghez.

English version

Ott fejeztük be a Hold utcai piacot, hogy jelenlegi formájában piacként nem funkcionál, de gourmet kajaplázaként óriási potenciál van benne: ha valakit érdekel a vízió és a Séf utcájáról írt anyag, azt ide kattintva lehet elérni, Gianni nemrég nyílt étterméről meg itt olvashattok.

Szóval: a Séf utcája és az Italian Streat Food mellett van ám itt egy másik jó étterem is, amiért érdemes beugrani, sőt, ezek együtt adják a Hold utca gasztropiac jellegét: a három együtt rajzolja ki a vektort, ami egy irányba mutat, a még több menő kaját adó étterem érkezésének irányába.

A Vörös Homár rögtön két helyszínnel is jelen van, az étterem mellett ugyanis egy halbolt is üzemel az alsó szinten, aminél jobb nem is nagyon történhetett volna a pesti belváros északi részével: ha valaki friss tengeri izére vágyik ezen a környéken, kénytelen elutazni a Nagycsarnokig, ami kocsival megközelíthetetlen a parkolási problémák miatt, amúgy meg kábé másfél órás út például Újlipótvárosból oda-vissza tömegközlekedéssel, vagy mehet a Hegyvidék plázában található Vörös Homárba, ami autós célpont, de úgy is nagyon messze van. És persze a Lehel téri csarnokban néha ki lehet fogni ezt-azt (kifogni, hahaha), de inkább csak fagyasztott, elhasznált halakat, és azokból is nagyon kevés félét.

A Hold utcai csarnokban viszont minden van, lazacfilé 4900-ért, tintahalkarika 5300-ért, keszeg 850-ért, szürke harcsa 5600-ért, kardhal 9900-ért, vörös tonhal 13 ezerért, sprotni 3500-ért, tengeri sügér 5700-ért, fekete kagyló 2200-ért. Ezek nem alacsony árak, de nem is magasak, körülbelül ennyiért kapod meg a friss tengeri izéket a legtöbb helyen Magyarországon, ami persze a tengerpartközeli ár két-háromszorosa, de ezen a problémán még az se segítene, ha három tenger mosná a partjainkat: Budapest helye a politikai változások ellenére stabil maradt (bár az univerzummal együtt tágul).

Szóval van friss hal, amiből már csak normális ételt kell készíteni, a tapasztalataim szerint ehhez elég, ha nem cseszik el az alapanyagot, és a Vörös homárban képesek is erre. A déli fogások ára 1700-2200 közt mozog, ami figyelembe véve az alapanyag költségét, nem is sok, és ezért kaphatsz harcsapaprikást, meg aranydurbincsot, meg persze fish and chipst, aminek a létjogosultságát továbbra is kétségbe vonom (főleg, ha friss a felhasznált hal).

Harcsapaprikást kértem kapros túrós csuszatésztával, azért, mert sok-sok éve ettem valahol, már fogalmam sincs, hol, egy szenzációsan elkészített harcsapaprikást, és azóta keresem azt az ízvilágot, azt az izgalmat. És itt végre megtaláltam, mert ez a fogás minden elemében kiváló volt: remek alapanyagok jól elkészítve, a hal friss, mindenféle kellemetlen mellékíz nélküli, a túró krémes, nem valami morzsalékos vacak, a tejföl visszafogott, miközben az egész cucc fűszerezése izgalmas. A fogás 1790 forintba került, ami nem különösebben sok, hasonló minőséget a déli menü hatáskörén kívül 2500-2800 alatt nem nagyon kapsz meg Magyarországon sehol, bár azt érdemes figyelembe venni, hogy egy desszert még elfér mellé, mert délután hatig mondjuk nehéz kihúzni kizárólag ezzel az egy tállal.

Vörös Homár
Hold utcai piac

Hirdetőnk az OpenGastro, akik a gasztronómiai szektor számára fejlesztettek ki egy szinte önműködő, internetes megjelenést kezelő felületet.

Üdítő érzés, amikor egy olyan étteremre bukkanunk, ahol a kommunikáció, a weboldal és a facebookos tartalomkezelés is épp olyan friss, mint maguk az ételek. A valóság azonban az, hogy a helyek egy jelentős részénél a tulajdonosnak láthatóan nincs ideje, kedve vagy tehetsége a webes felületeket fejleszteni: sok esetben csak egy facebookos oldal - valamikor még az sem -, esetleg ilyen-olyan adatbázis-építő oldalakon megjelennek, és kábé ennyi.

Pedig a webes megjelenésnek már tényleg alapnak kell lennie 2015-ben. Az OpenGastro pont ezeknek a helyeknek kínál egy egyszerű, könnyen kezelhető és megfizethető alternatívát. Azoknak a szakácsoknak, konyhatulajdonosoknak, kocsmárosoknak, kávéházas arcoknak és büféseknek, akiknek - egyelőre - nincs pénzük marketingest megbízni, vagy nincs idejük arra, hogy dizájnerekkel, programozókkal több napig egyeztessenek, megpróbálják megválaszolni az új weboldallal kapcsolatos kérdéseket.

Őket teszik láthatóvá az interneten.

De nem csak olyanoknak megoldás ez, akiknek jelenleg nincs saját oldaluk, vagy akik nem látnak rá esélyt, hogy ezzel bármikor foglalkozni tudnának. Azoknak is segítő kezet nyújtanak, akiknek már van egy jól megszerkesztett, profi weboldala, viszont nincsen mobilra optimalizálva. Ami azért baj, mert a weboldalt felkereső látogatók nagy része már a mobiltelefonján keresztül nézi meg a kiszemelt vendéglátóegységet. Kár lenne egy használhatatlan mobilos weboldallal vagy - ilyet is tapasztalunk még néha - egy iOS-en meg sem jelenő flash-alapú oldallal elijeszteni őket.

Ahogy az alapítók fogalmaznak (akik korábban a Netpincért vezették 15 évig, tehát a szektor igényeit elég jól ismerik): “Ha belegondolunk, ma már sokan úgy választanak éttermet, pubot, sörözőt, hogy menet közben rákeresnek a telefonjukon azokra a helyekre, amikről már hallottak korábban vagy amelyik mellett elsétáltak már egyszer, és megragadt a fejükben. Itt egyértelműen azok lesznek a befutók, akiket meg fognak találni az interneten, hiszen, ami nincs fent az interneten, az olyan, mintha nem is létezne.”

A rendszerben egyébként pár kattintással akár minden csatornára (weboldal, Facebook oldal, Twitter, Foursquare) kiposztolhatja az üzletvezető a napi menüt, amit akár előre el is készíthet a rendszerben, amikor épp ideje van. Egy másik nagy előnye az összekötött rendszernek, hogy egy helyre gyűjti a vállalkozásról leadott véleményeket, amiket az interneten talál, így nem kell minden felületet egyesével végignézni. Sőt, innen lehet reagálni ezekre, és akár ki is rakható az értékelés a weboldalra egyetlen kattintással.

Egy másik nagy fegyvertény, hogy nem hagyják magára az ügyfelet, miután készítenek egy weboldalt, hanem rendelkezésre állnak hétköznap munkaidőben egy telefonon is elérhető ügyfélszolgálattal, ahol minden problémára és kérdésre választ adnak. Ha kell, akkor az ügyfélszolgálat feltölti és kiposztolja a heti menüt a közösségi oldalakra, vagy frissíti az étlapot a weboldalon és azt teszi ki a Facebookra - gyakorlatilag bármiben segítenek, hogy az interneten a legfrissebb és legpontosabb információk legyenek elérhetőek a vállalkozásról.

Az OpenGastro szolgáltatásaira itt lehet jelentkezni.

Folytatódik az ősidők óta nyitva tartó, divatgyilkos éttermek felkutatása. Olyan helyeket keresünk, ahol megállt az óra a falon, és amik annak ellenére vannak folyamatosan tele, hogy elrobogott a fejük felett egy komplett gasztroforradalom. Ennek megfelelően a tesztelt helyek között lesz mindenféle fura szerzet: megújuló konyhával büszkélkedő helyek, hatalmas adagokat kínáló külvárosi éttermek, és turistamágnesek, amik a lokáció vagy az épp mindig előttük parkoló turistabusz miatt vannak ellátva vendégekkel.

Megnézzük, mennyire érdemtelenül.

A sorozat korábbi részeit itt találjátok.

A Szeged Vendéglőt már vagy tíz éve kinéztem magamnak. Ott állt a Gellért térre nézve, az ablakában piros mintás függönyökkel, odabent nagymamáinknál látott terítőkkel, asztalra kitett bográcsokkal. Az egész látvány valahogy azt sejteti, a névvel (Szeged) és a díszítéssel (piros), hogy ide érdemes betérni egy jó halászlére. Megmagyarázhatatlan szinesztézia.

Aztán persze kiderül, hogy a szinesztézia becsapós.

Belépve a helyiségbe rögtön odalibben az egyik pincér, aki rámutat a cimbalom melletti asztalra a szinte tök üres étteremben. “Játszanak majd rajta?” - kérdezem. “Igen, hétkor azért el szokták kezdeni.” Ránéz az órájára, ami fél nyolcat mutat. “Vagyiiiis, nyolckor, nyolckor kezdik el.” A sarokban ül a zenekar, iszogatnak kedvetlenül.

Kedvetlenség, ez nagyon jellemző itt: mindenki csüggedt, nyúzott arccal vonszolja magát, és láthatóan nincs már kedve ahhoz, amit épp csinál. Rögtön eszembe jut a Tripadvisoron a legfelső értékelése a helynek: egy magyar srác írta, aki 25 év után tért vissza, és mint írta, semmi nem változott. Az ételek, a berendezés, minden ugyanaz, még a személyzet is.