Folytatódik az ősidők óta nyitva tartó, divatgyilkos éttermek felkutatása. Olyan helyeket keresünk, ahol megállt az óra a falon, és amik annak ellenére vannak folyamatosan tele, hogy elrobogott a fejük felett egy komplett gasztroforradalom. Ennek megfelelően a tesztelt helyek között lesz mindenféle fura szerzet: megújuló konyhával büszkélkedő helyek, hatalmas adagokat kínáló külvárosi éttermek, és turistamágnesek, amik a lokáció vagy az épp mindig előttük parkoló turistabusz miatt vannak ellátva vendégekkel.

Megnézzük, mennyire érdemtelenül.

A sorozat korábbi részeit itt találjátok.

A Szeged Vendéglőt már vagy tíz éve kinéztem magamnak. Ott állt a Gellért térre nézve, az ablakában piros mintás függönyökkel, odabent nagymamáinknál látott terítőkkel, asztalra kitett bográcsokkal. Az egész látvány valahogy azt sejteti, a névvel (Szeged) és a díszítéssel (piros), hogy ide érdemes betérni egy jó halászlére. Megmagyarázhatatlan szinesztézia.

Aztán persze kiderül, hogy a szinesztézia becsapós.

Belépve a helyiségbe rögtön odalibben az egyik pincér, aki rámutat a cimbalom melletti asztalra a szinte tök üres étteremben. “Játszanak majd rajta?” - kérdezem. “Igen, hétkor azért el szokták kezdeni.” Ránéz az órájára, ami fél nyolcat mutat. “Vagyiiiis, nyolckor, nyolckor kezdik el.” A sarokban ül a zenekar, iszogatnak kedvetlenül.

Kedvetlenség, ez nagyon jellemző itt: mindenki csüggedt, nyúzott arccal vonszolja magát, és láthatóan nincs már kedve ahhoz, amit épp csinál. Rögtön eszembe jut a Tripadvisoron a legfelső értékelése a helynek: egy magyar srác írta, aki 25 év után tért vissza, és mint írta, semmi nem változott. Az ételek, a berendezés, minden ugyanaz, még a személyzet is.

Egyébként a népiesnek tűnő díszítés mellett elég minimális berendezési tárgy csavarja el a fejünket, nem aprózták el a dolgot. A fehérre meszelt falakon itt-ott egy besárgult villanykapcsoló, sötétre pácolt gerendák és lambéria, pár kültéri lámpának tűnő beltéri lámpa, radiátor, függöny, színben passzoló, kényelmetlen székek, tulipánfestés a falon, és kész.

Az étlap hozza a magyaros fogásokat, olykor olyan meglepetéseket is felmutatva, mint a múltba visszarepítő “Csemege szalámi vajjal” elnevezésű előétel, 1400 forintért. Ilyen tényleg van, a lazackaviár és a hideg libamáj alatt rögtön találjátok. A harcsa halászlé 2000 forint egyébként, ami nem kevés, de természetesen bevállaltuk, kértünk pontyból és marhából is (utóbbi a gulyásleves).

Miközben rendeltünk, a zenekar kedvetlenül nekikezdett egy nótának, szerencsére tőlünk távol, így tudtunk tovább beszélgetni. A leves megrendelése után öt - de lehet, hogy csak három - perccel meg is érkeztek a tányérok.

A gulyásleves és a harcsa halászlé is eléggé híg volt, az utóbbiban úszkáló harcsadarabok pedig már elengedték magukat, nem voltak túl feszesek, az állaguk sem volt kimondottan kellemes. Ebben az állapotukban láthatóan nem bírják olyan tartósan a folyadékban úszkálást, mint életükben. A ponty egy fokkal jobb volt.

A főételek közül a pincér legjobb tippjét kértem, szűzérméket kaptam lecsóval leöntött sült burgonyaszirmokkal. Nem volt vele semmi gond, bár a köretet azért átgondoltam volna még egy kicsit, kár szottyosra áztatni azt, ami eredetileg ropog. Kértünk még bécsi szeletet is 3000 forintért, ami - az árát leszámítva - szintén rendben volt. Olyan jó középszerű. A borlapra jellemző, hogy a név nélküli borok (pl. Balatonboglári Muskotály) 3300 forintos palackáron mentek, míg ha a borászat neve feltűnt (pl. György-Villa), akkor már 4500 - 5500 forintos árral lehetett számolni. Folyóborból készült nagyfröccs pedig 1250 forintra jön ki, ami alapján Tibi atya kimondott antitörzsvendég lenne itt.

Mi viszont simán kikértünk hármat 3800-ért, mert már elszoktunk attól, hogy számolgassunk.

Megszoktuk, hogy nem akarnak megkopasztani minket asztali borral, de itt most visszaszoktunk egy estére.

Ház bora nincs, de bármelyik bort megbontjuk a kedves vendégeknek - tette hozzá a pincér. Aki egyébként viszonylag udvarias volt, és igyekezett minket a tőle telhető legjobb módon kiszolgálni. Például amikor a maradék levest kértem elvitelre, és bajba került, mert a konyhán nem tartottak levesnek való csomagolást, talált egy meggybefőttes üveget, és megoldotta:

Időközben megérkeztek a körülöttünk lévő asztalokra is az emberek. Gyalog érkeztek, láthatóan a Gellért szállodából sétáltak át a legközelebbi helyre, feltehetően a recepciósok útmutatásával. A zenekar felélénkült, járta körbe az újonnan érkező külföldieket, amikor magyar asztalhoz értek, egy hangos

hajrá, Magyarország

szófordulattal élve fordultak el, így vették tudomásul, hogy nem kérnek a zenéjükből az épp táplálkozó népségek. Nem is köszöntek vissza az elbúcsúzásnál azoknak, akiktől nem kaptak jattot.

Aztán befordult egy hatalmas turistabusz, a leszálló külföldiek megérkeztek a “város egyik legjobb étterméhez” - vagy nem tudom, hogy promózzák nekik -, és hirtelen megtelt a hely, aznapra fullra voltak már. Megjelentek a népi ruhába öltözött táncos hölgyek is, akik már melegítették a lábukat a zenéhez. Már nem vártuk meg a partihangulatot, mert ekkor már épp a kabátunkat vettük magunkra.

Szóval a Szeged Vendéglő sem volt a legjobb élmény, de már nagyon rég ki akartam próbálni a helyet, hátha találok odabent valami értéklehetőt. Ez most így sikerült. De ünnepélyesen megígérem, hogy mostantól feltekerjük az elvárható minimális minőséget a sorozatban, mert nagyon sok helyet kell még végigkóstolni, hála annak a cirka ötvenes listának, amit a segítségetekkel összeállítottunk.

Jövő héten megint jön a Karcsikám, továbbra is várjuk, hogy ajánljatok helyeket a sorozatba.

Megszokott ízek 3/5
Minőség 2/5
Ár 2/5
Adag 3/5
Úri pincérek 3/5
Otthonosság 2/5
Extrák, specialitások, hungarikum! 2/5
Ház bora, söre, pálinkája 1/5

A sorozat alapötletét itt olvashatjátok.
A pontozási rendszerről itt írtam bővebben.

A hely értékelése: 45%
A titok: Gellért hotel és egyéb turistabuszok

Disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül érkeztünk, a számlát pedig saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk!