Halfesztivál van a hétvégén a Millenárison, amit tegnap ugyan elmosott az eső, mégsem ez a legnagyobb baj vele, mert ma még szépíthetne, de nem fog.
Ugyanis miközben a IV. Budapesti Halfesztivál saját meghatározása szerint “ösztönözni szeretné a halfogyasztást és erősíteni a halkultúrát”, kevés kivételtől eltekintve pont azt mutatja meg a halfogyasztásból, amit titkolni kéne.
Igazság szerint már akkor gyanakodtam, amikor megnéztem, hogy kik lesznek a fellépők, mert világos volt, hogy ha az éttermek kiválasztásánál is olyan alapossággal járnak el, mint amikor meghívták mondjuk énekelni az Ámokfutókat, akkor igen komoly gasztronómiai dögkúttal kell szembenéznünk.
Mégis bizakodtam, hogy a csütörtöki elég rossz halas élményemre jut majd egy jó is hétvégén. Hét közepén néztem meg a Gozsdu mellett nyílt új halast, a Stéget, ami őrült ígéretesnek tűnt, látszott, hogy belsőépítészetben nagyot alkottak, hogy sikerült egy halsütőt felhozni a környék színvonalára megjelenésben:
Sajnos gasztronómiában is. Egyre általánosabb jelenség mostanában a Gozsduban, hogy nyitnak egy fasza dizájnú éttermet és ehetetlen kaját árulnak benne abból kiindulva, hogy a turista úgyis csak egyszer tér be, mire rájött, hogy átverték, már újra Liverpoolban van. A Gozsdu színvonala egy-másfél éve menthetetlenül zuhan, az új helyek semmit sem adnak hozzá a budapesti gasztronómiához, és a Stég ezt a trendet erősíti: amikor megkérdeztem, hogy fagyasztott-e az áru, azt a választ kaptam, hogy nem, náluk semmi, aztán amikor gyanakodva rákérdeztem a hekkre, elismerték, hogy na jó, az de. Kértem egy süllőt, ami “száz százalékban friss”, a pincér felvette a rendelést, átadta a szakácsnak, aki leszólt telefonon, hogy kér egy halat az “olvasztóból”.
Amíg érkezett, ettem egy tökéletesen közepes halászlevet, aztán megérkezett a süllő, ami jól volt ugyan kisütve, de a panír és a húsa érdektelen volt, a mellé adott fagyasztott sült krumpli meg a vendég magasról leszarásának a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka - mindezt együtt nyolcezerért.
És miközben egy halfesztiválnak pont az lenne a dolga, hogy az ilyen jelenségek ellen küzdjön, hogy megmutassa, mit érdemes készíteni a halból, a szervezők inkább feltűrték az ingujjukat és izomból nekigyürkőztek az olajos halsütésnek.
Akármerre jártunk, szinte csak gyanús eredetű halakat és olajban sütést láttunk, mintha ez a műfaj alfája és ómegája, nemcsak a meggyalázása lenne. Persze, nyáron, a Balatonon én is szeretem a hekket, tolom mellé az ipari majonézt, a kovászos uborkát, az olcsó sört, mert bizonyos helyzetekben jól tud az esni, de amikor egy Budapesti Halfesztivál összesen annyit gondol erről a fantasztikus és változatos alapanyagról, hogy kurvára meg kell sütni olajban akkor megérted, hogy a magyarok miért vannak a mezőny alján az európai halfogyasztásában, vagy hogy miért lesz működőképes a fenti specifikációkkal mégis a Stég a belvárosban.
Persze, volt halászlé is, ott volt például a bajai sátor, ahol nem derült ki pontosan, hogy ki készítette a halászlevet, de a keserű, hitvány paprikával gazdagon megszórt, kétezer forintért halhúst csak nyomokban, inkább csak halcsontot tartalmazó leves készítőjének a helyében én is titkoltam volna a kilétem. És akármerre nézel, azt látod, hogy a kétezer forintos belépőért cserébe nemcsak Balatonnyi pocsolyákat, de a régi Balatont megidéző halsütőket is kapsz, pedig ennél az igazi Balatonon már sokkal többet kínálnak évek óta, és a nézelődés ott legalább ingyen van.
Ha a halfesztivál szervezői tényleg komolyan gondolnák ezt a projektet, nem olyan kiállítókkal mentek volna neki a hétvégének, akik miatt a magyarok csak annyit tudnak a halról, hogy azt forró olajban kell kisütni, inkább összegyűjtötték volna a Vörös Homár-szintű küldetéstudatos őrülteket és megmutatták volna, mennyi minden van még ebben a műfajban. De a mostani kiállításon alig néhány ilyen résztvevő van, és azok is elvesztek a nagy igénytelenségben - mondjuk a Vörös Homár pont megjelent és néhány kevés társával együtt alaposan ki is emelkedett a mezőnyből. És hiába akadt néhány reményt keltő étterem, vagy olyan geg, mint a Kolbice lazacos kolbásza, az általános színvonal miatt egy idő után nem mersz tovább kísérletezni, inkább arra az egy-két helyre korlátozod a kóstolásodat, amiről tudod, hogy tényleg minőséget ad, hiszen ismered régről. Na így aztán nehéz lesz új éttermeket behozni a köztudatba.
És ha nincs annyi komoly szereplő az országban, hogy azzal meg lehessen tölteni egy Millenárist, akkor nem kell ekkora helyre rendezni a fesztivált - most hétvégén úgyis kiderült, hogy a terület, főleg ilyenkor, alkalmatlan a fesztiválozásra, akkora volt szombaton a sár, hogy mozdulni alig lehetett, de ha az ilyenkor tipikus száraz hideg lett volna, az sem túl ideális a fesztiválozásra: ki akar kézzel bontogatni egy halat mínusz két fokban?
Múlt héten volt a Belvárosi Piacon egy gasztrofesztivál, ami tényleg jól működött, ahol szinte kizárólag minőségi ételek voltak és belépőt sem kellett fizetni - az a jó irány. Ha a budapesti halfesztivál a piacon, vagy egy hasonló méretű, zárt helyen lenne, akkor legalább dugig meg lehetne tölteni a halakkal tényleg foglalkozó hazai szereplőkkel és nem kéne felhígítani az egészet másod-, és harmadvonalbeli sütödékkel.
Nyomulhatnának Vörös homárral és TheBigFish-sel, ott lehetne a Nemo és a Halkakas, a sarokban a Gerlóczy süthetné a fantasztikus makrélákat, szemben vele valamelyik jó ázsiai bizonyíthatná, hogy mi mindent ki lehet hozni a rákból, mellette meg dunabogdányi Pisztrángos mutathatná be, hogy milyen az, amikor nem eleve ártó szándékkal állsz neki a halnak, és így tovább.
Vannak az országban már bőven olyanok, akik tudják, és képesek is megmutatni, hogy mennyi minden van a halban: ez nem egy plusz alapanyag a marha és a sertés között, ez több, mint a marha, a sertés, a csirke, a pulyka és az összes szárazföldi izé együtt. Amíg viszont az ország egyik legfontosabb fesztiválján sokan csak annyit gondolnak róla, hogy jó alaposan ki kell sütni a szerencsétlen állatot olajban, míg a háttérben az Ámokfutók énekel, addig nem is lesz itt halkultúra és az emberek nem is akarnak majd több halat enni.
