Amikor először hallottam az általános magyar munkaerőpiaci helyzetet, alig hittem a füleimnek. De aztán egyre több helyről érkezett felém az információ: a gyárak, műhelyek alig találnak maguknak olyan embert, akire az alábbi kritériumok közül mindhárom teljesülne:
- eljön az állásinterjúra
- bejön első nap dolgozni
- bejön második nap dolgozni
Ezen a három embert próbáló területen valahol mindig lemorzsolódnak a legtöbben. És sejthetjük, hogy egy cég azért akar felvenni valakit, mert a segítségével termelni szeretne. Ergó ha nincs ember, kevesebb a termelés, csökken a GDP, és hadd ne folytassam.
Azzal nyugtattam magam, hogy ez azért biztosan nem így van a szakma krémjénél. Vegyük a pékeket: azt gondoltam, hogy ha az országos bolthálózatokban és hatalmas kenyérgyárakban hiány is van, attól még a legjobb pékeknél nyilván egymást adják egymásnak a kilincset az emberek, hogy bejussanak, és megtanulhassák, hogyan lehet olyan kenyeret sütni, amit kilónként ezer forintos áron is el lehet adni.
Tévedtem. A magyar pékiskolában végzett pékek, legyenek újoncok vagy öreg rókák, nem mutatnak nagyobb érdeklődést az iránt, hogy az ország egyik legjobb vagy legrosszabb helyén dolgozhatnak. Itt van Misi, a Jacques Liszt alapítója, aki jogászi praxisát hagyta ott, hogy kenyeret süthessen, és már hetek óta nem talál embert a pékségébe. Olyan embert, aki korábban elvileg eldöntötte, hogy pék akar lenni. Micsoda ellentmondás!
Nem fogjátok elhinni, de az alábbi nehézségekkel szembesült, miután egy hónapig hirdette az állást, és jelentkezett összesen hat ember:
- nem jönnek el az állásinterjúra
- nem jönnek be az első nap dolgozni
- nem jönnek be a második nap dolgozni
A Pékműhely Józsija ugyanebben a cipőben jár folyamatosan. "Nincs meg a munka becsülete. Ha az iskolában egyáltalán semmit nem tanítanának meg a szakmáról a péktanulóknak csak azt, hogy hogyan kell dolgozni, akármit, tisztességesen, már sokkal jobb lenne a helyzet" - fejtette ki nekem épp tegnap. Egyébként is különös sajátosság nálunk, hogy a top pékek és a pékszakma egészen más csónakban eveznek. A Magyar Pékszövetség például látványosan elhatárolódik az ország kovásszal dolgozó, hagyományos kenyereket sütő, legjobb pékjeitől, tavaly például a Kenyér Lelke versenyen sem tették tiszteletüket. Pedig az a pékszakma olyan ünnepe volt, amit nagyon régen nem láttunk.
Nem értem.
Próbálok a pék fejével gondolkozni, aki elvileg kitanulta a mesterséget, és el akar helyezkedni. Misinél, Józsinál, és még sorolhatnék pár nevet Budapesten, nem lesz jobb alkalma megtanulni a szakma igazi fortélyait, fogásait, szépségét. Ha ügyes, és szereti, amit csinál, pár éven belül saját pékséget is nyithat, mert addigra tudja azt, amit az iskolában nem tanítottak neki: hogyan süssünk olyan kenyeret, amiért még mindig sorban állnak? Józsi el is mondta, hogy tényleg ez a helyzet: azok, akik tényleg jók, nem sokáig maradnak nála, hiszen miután a tudást megszerezték, vállalkozóként ők is boldogulhatnak. Ennyire kong ez a piac.
De ne menjünk ilyen sokáig, tegyük fel, hogy a szóban forgó péknek nincsenek ilyen ambíciói. Nem szeretne kemény munkával és kockázatokkal sok pénzt keresni, csak kenyeret szeretne sütni. Most őszintén, az Apáczai Csere János utcában jobb dolgozni, kilátással az Erzsébet-hídra, vagy egy hatalmas üzemben, valahol a város szélén? És nem jobb érzés egy ilyet sütni? Nem térünk ilyenkor nagyobb örömmel haza?
Fotó: Puskás Nóra, kenyér: Jacques Liszt
A bérezésről nem tudok nyilatkozni, az biztos, hogy nem alacsonyabb, mint a szakmában bárhol. Viszont dolgozni kell, pontosan. És hiába az alacsony magyar bérek: aki szó nélkül nem jelenik meg az első vagy a második munkanapon, az semekkora fizetés mellett sem lenne megbízható munakerő.
A legjobb pékjeink jelenleg is egyfolytában kulcsolnak a világ legjobb pékségeiben, hogy hadd dolgozzanak nekik egy-két hónapot ingyen, hadd lássák, hogyan mennek náluk a dolgok. Józsi San Franciscóba készül, Gergő megint Európában utazgat majd, hogy bekukkantson új helyekre, új módszereket ismerjen meg. És így, lelkesedéssel, munkabírással is alig kapnak bebocsáttatást.
A magyar pékeket azonban valamiért nem érdekli egy hasonló lehetőség Magyarországon belül. És nem bírok rájönni, hogy miért, de végül ez az, ahol a budapesti gasztroforradalom végül beveri a fejét. Kitermelt magából néhány tucatnyi elhivatott embert - és bőven van még hely mellettük is -, de a rossebnek sem akar alattuk összeállni az a munkaerőlánc, aminek az együttes munkája hozná el végül a minőséget.
Ehelyett a legtehetségesebbek energiája azzal megy el, hogy legalább egy közepes embert tudjanak alkalmazni. Micsoda pazarlás.