Tovább látogatom Magyarország borvidékeit, majdnem pontosan egy hónapja Siklóson tettem a tőlem megszokott villámlátogatást. Nagyon jól sikerült, azóta várom, hogy elmesélhessem nektek. Hát most belekezdek.

A módszert már korábban elmondtam: nem bennfentesként írok ezekről a túrákról, nem is a borokat csillagozom be nektek valamilyen objektívnek kinevezett skálán, úgy megyek oda, mint bárki más - próbálom jól érezni magamat, és megtalálni a jó helyeket, noha erre sokszor alig van időm. Így aztán nem is jelentkezek be előre, spontán kirándulásokat szervezek magamnak, váratlan vendégként kopogtatva. Érthető okokból sok borász van, aki az ilyen vendéget elzavarja, nekem azonban mindig szerencsém volt. Badacsony, Tokaj, Villány, Siklós után most Somlón is.

Somló egyébként különleges csücske a szívemnek. Egészen egyedi borok születnek itt, összetéveszthetetlen aromával, a somlói kövek ízével. Másrészt látványra is különleges ez az aprócska borvidék, mert a Somló-hegy tényleg úgy néz ki, mintha véletlenül odaejtették volna:

Nagyobb térképre váltás

Isabelle Legeron, Master of Wine, a bortudomány egyik Stephen Hawkingja ajánlotta nekem az "Ollova" pincét még nyáron, amit rövid tűnődés után Hollóvárnak azonosítottam be. Így aztán Évinek is ez alapján adtam elő a hevenyészett útitervemet az autóban odafelé menet: cél a kisebb, ígéretes pincészetek, köztük Hollóvár.

Fogalmam sem volt, merre keressünk a Hollóvárt. Az út mellett találtunk ugyan egy térképet, amin a borvidék főbb pincészetei vannak felsorolva, de Hollóvár sehol.

Nekimentünk hát a hegynek. Körbe vezet autóút a hegy körül, útközben megpillantottuk fejünk felett a várat, arra indultunk. Félúton megálltunk, és felgyalogoltunk a Somlói várba, amit még a tatárjárás után építhettek. Fantasztikus kilátás nyílt a falvakra.

Ahogy ott álltunk, a szakadék felől, a sűrű növényzetben valami elkezdett csörtetni felénk, a hangerő erősödése pedig nem sok jót ígért. Nem mondom, hogy nem tettem kikerekedett szemmel három lépést hátra, bámulva a bokrot, mi tör elő, azt számolgatva, mekkora az a valami, ami ekkora lármát csap. Egyszer csak egy termetes őz bukkant fel, ahogy meglátott, ordított egyet a szemeivel (én is rá), aztán elfutott az ellenkező irányba. Sajnos nem volt lélekjelenlétem, hogy fotózzak, de a mai hihetetlen fejlett technikával rekonstruálom, milyen volt a dolog:

Visszaautózva a sík részre besétáltunk egy borozóba. Nem itt reméltem a jó borokat inni, nem is ezért mentem be: információszerző ismerkedésbe kezdtem, miközben a 100 forintos deciáron kínált nem túl bársonyos juhfarkot próbáltam magamévá tenni.

"A Lajost? Hát hogyne ismerném, felhívom" - ajánlotta a kocsmáros a legnagyobb jóindulattal, miközben örök hálát rebegtem. "Nincs otthon, csak a felesége, de várja Önöket" - mondta a beszélgetés után. Útbaigazított a Hollóvár pincészet felé, kezet fogtunk, továbbmentünk.

Déli irányból közelítettük meg a hegyet ismét, és noha az út szépen rendbe volt rakva, és hatalmas kövekkel kirakva két oldalon, inkább kiszálltunk, és sétáltunk. Jó időnk volt, az utolsó melegebb napok egyike, október 22-e. Ehhez képest az egyik fa alatt ezt láttuk:

Nagyban ment a szüret, készült a kései szüretelésű furmint. Az egyik szüretelőt megkérdeztem, hol a Hollóvár pince, mire azt felelte: "hívom az öreget". Jött az "öreg", egy mosolygós, tiszta tekintetű férfi, aki már nyújtotta is a kezét: Györgykovács Imre. Lemerevedtem. "Komolyan? Tiszteletem…" - valamit még hebeghettem, de nem tudom, mit. Ő az egyik kedvenc somlói borászom, fantasztikus furmintot, juhfarkot készít. És így botlottam bele.

Most már biztos voltam benne, hogy meglepetésekre ugyanúgy lehet vadászni, mint bármilyen kézzel fogható dologra, kindertojássá változik a világ, ha úgy szereted.

Imre bácsi láthatóan boldog volt, hogy felismertem, később elmondta, hogy mikor elmentünk, odafordult a szüretelők felé: látjátok, ezért kell kiválogatni a fürtöket rendesen, meg jó bort készíteni, hogy ez legyen az eredménye. Megadta a telefonszámát, hogy hívjam fel, a szüret után szívesen megkínál a boraival. Örömmámorban úsztam.

Végül megtaláltuk a Hollóvár pincészetet, ahol Takács Lajos felesége jött ki gyermekeivel együtt, és nyitotta ki nekünk a pincét.

"A férjem nem nagyon szokott így vendégeket fogadni, általában be kell jelentkezni, de ha már itt vagytok, kóstoljatok néhány bort" - mondta, egyáltalán nem szemrehányóan, inkább mentegetőzve, miért nincs itthon a férje. Előző napról még meg volt bontva egy borsor, amit az erre járó lengyel újságíróknak mutattak be, ezt próbáltam végig én is. Különféle évjáratú furmintok, sauvignon blanc-ok és egy juhfark is volt a palettán, ez utóbbi felejthetetlen mézeskalács ízzel. Nagyon szép borok voltak, jó egyensúlyban, de amit leginkább észrevettem, az pont a hasonlóságuk volt. Sokszor nem nagyon tudtam megkülönböztetni, hogy melyiket kóstoltam, hiába igen eltérő fajták, a Somló-hegy jellegzetes, ásványos íze uralkodott mindben. Én mondjuk pont ezért szeretem a somlóit.

Aztán sétáltunk egyet a szőlőben, ahol megtaláltuk a tökéletes relaxációs széket is:

Kifizettük a kóstolót, elköszöntünk, és Évivel ebédeltünk egy felejthetőt a helyi étteremben, majd elmentünk Tüskevárra, és bevásároltunk Tóth Gergely fazekas boltjában, gyakorlatilag az össze karácsonyi ajándékot a család nőtagjainak. 1000-1500 forintért olyan hatalmas és szép kézműves edényeket árultak, hogy nem hittünk a szemünknek. Megtömtük a csomagtartót.

Megcsodáltuk visszafelé az épülő modern pálinkafőzdét:

Felhívtam Györgykovács Imrét, aki mondta, hogy épp gondolt rám, mikor hívja az a kedves úr. Egészen megható volt így beszélgetni vele, hogy ilyen közvetlenül fogad a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének birtokosa, nagyra becsült magyar borász. Lejött elénk autóval, felkísért a pincéjéig, ahol mesélni kezdett a borairól és a filozófiájáról, hihetetlen szerénységgel. "Egyébként nem szoktam beszélni, de maguk olyan kedvesek, olyan jó kapcsolatot érzek közöttünk, hogy könnyen jön a szó" - mondta. Traminit, furmintot és juhfarkot vettem otthonra, a bolti ár töredékéért.

Még egy mondat, ami jellemzi a szerénységét. Említettem neki, hogy Budapesten gyakran találkozom a boraival. Erre elmesélte, legutóbb meglepődve tapasztalta, hogy az egyik borát több mint ötezer forintért árulják a fővárosban. Gyorsan lefutott a pincébe, és visszakóstolt egy palackot abból az évjáratból, nehogy olyan bort áruljanak ekkora összegért a nevével, ami meg sem érdemelné ezt a figyelmet. "Végül is, nem volt baja, ha valaki ad érte ennyit, adjon" - mondta mosolyogva. De még sosem láttam, hogy egy borász őszintén megijed, amiért magas áron veszik a borait. És azt is láthattam, hogy az árképzés nem feltétlenül az ő hatásköre minden esetben.

Imre bácsinak megígértem, hogy visszajövünk tavasszal, és így is teszek. Nagyon jól éreztem magam a Somló-hegyen, végre megláthattam, honnan nő ki a szőlő, aminek a levét iszom, és milyen emberek gondozzák azt, hogy olyan ital legyen belőle, amit öröm kóstolgatni az ilyen hűvösebb időkben.