Ha azt mondjátok nekem, hogy a Budapesten kívüli kalandjaimról leginkább a magyar borvidékekkel összefüggésben írok, azt válaszolom, jó megfigyelők vagytok. Nem bennfentesként írok ezekről a túrákról, nem is a borokat csillagozom be nektek valamilyen objektívnek kinevezett skálán, úgy megyek oda, mint bárki más: próbálom jól érezni magamat, és megtalálni a jó helyeket, noha erre sokszor alig van időm.

Először Badacsonyban jártam, majd Tokajban csodálkoztam rá az ottani állapotokra. Most pedig a Villány-Siklósi borvidéken jártam Évivel.

Villány neve még mindig a legjelentősebb hazai – főleg vörös- – bortermelő vidéket jelöli, bár Eger és Szekszárd is kapaszkodik. Az biztos, hogy a nagy nevek, a nagy vörösborok, a cserzőanyag uralta, súlyos vörösborok, francia fajták itt a legismertebbek, és legkedveltebbek. Siklós már kevesebb szót kap, inkább fehérbort termelő vidékként ismerik, ez akkor dől meg, amikor oda utazunk: a mellettem elsuhanó tőkék jelentős része inkább fekete színű bogyókat terem. Nehéz azért itt jó fehérbort készíteni.

Egy napot szántam Siklósra, egy napot pedig Villányra, gyors átutazóként. Alapvetően nem a nagy pincészeteket szerettem volna meglátogatni, inkább vágyam volt felfedezni egy-két kisebb termelőt, akinek a palackjait sem a nagy áruházakban, sem a borkereskedésekben nem találni, mégis jó borokat készít. A titkos ajtók, a rejtett kincsek. Nehéz mutatvány, de szerencsém volt: duplán értem el sikert, majdnem teljesen véletlenül.

Első nap a Siklósi vár teraszáról benéztem az irányt, megkerestem tekintetemmel a szőlőket a dűlőkön, és a Tenkes kapitánya-túra után oda navigáltam az autót. Egy út mellett elhelyezett, jó borokat ígérő étterem akkor sem tántoríthatott volna el, ha történetesen találkozok ilyennel, de kihalt volt a környék. Felkanyarodtunk a földúton a szőlők felé. Fent bezárt pincékkel találkoztunk, az egyik előtt egy nő mosta az üvegeket. Már ültem volna le a padra, mikor mondta, hogy ők most nincsenek nyitva, menjek vissza, az út mellett keressem a Fontányi borászatot, talán. Úgy tűnik, csak ők voltak nyitva hétköznap késő délután.

Elindultunk, ilyen látvány fogadott minket az út mellett először:

Ennél a gazdánál nem szívesen álltam volna meg bort kóstolni. Aztán szerencsére megváltozott a kép:

A Fontányi borászat elég jelentősnek tűnt siklósi viszonylatban, az udvaron hatalmas tartályok, traktorok, egy rakás dolgozó ember. Ott is vakarták a fejüket, mikor kértem egy kis kóstolót, aztán csak előjött a borász, aki levitt a pincébe.

Rá bíztam a kóstolósort, természetesen fehérekkel kezdtünk, chardonnay-vel, szürkebaráttal, amik egész meggyőzőek voltak, de láttam a borászon, hogy ő nem ezekre a legbüszkébb. Aztán amikor már túl voltunk vagy öt poháron, elértünk a syrah-hoz, és ekkor már tudtam, hogy jó helyen járok. A cabernet-jük is remek volt, de a syrah volt nekem a csúcs. Kísérőm egyébként Fontányi Ottó volt, őt láthatjátok a képen, a két Fontányi-testvér közül az egyik, aki jópofa őszinteséggel beszélt a borászkodásról (jövő héten leszedem, minek tartsam rajta, semmi baja, satöbbi). Kifelé menet megkérdeztem, mennyivel tartozom, Ottó legyintett: örülök, hogy lejöhettem ebből a dög melegből a pincébe. 1000 forintért vettem egy üveg syrah-t, meg még pár palack bort (800-1000 forintos áron adták), és a remek üzlet mellett azzal a jóleső érzéssel távoztam, hogy valódi vendégszeretetetben volt részem. Pont erre vágytam.

Mattyra autóztunk át vacsorázni egy tanyára, Évi tanult lovagolni itt évekkel ezelőtt. Pár kilométerre voltunk csak a horvát határtól, a teljesen üres Lantos lovastanya miatt a tovább erősödött a különös hangulatom, hogy egyedüli utazókként járjuk a vidéket, mindenhol csodálkozva néznek ránk. Sokan ölni tudnának az ilyen élményekért, ránk meg csak úgy ránkszakadt. A tanyán is valószínűleg az egyetlen vendégek voltunk aznap, a pincér és az istállókban dolgozók is csodálkoztak, mikor megérkeztünk.

Az ételről annyi jót tudnék mondani, hogy tisztességes adag volt, és hogy remek bort adtak mellé, ami megint csak ritka élmény egy ilyen helyen, akár borvidék, akár nem.

Másnap Villány már egy egészen új arcot mutatott, bár valamiben mégis hasonlított Siklósra: alig találtunk embert, és nyitva tartó helyet. Persze nem este jöttünk, amikor állítólag megy a dínomdánom, dél körül érkeztünk a településre, ahol a borvidék nagy előnyeként emlegetett pincesort is megtaláltuk. Néhány ajtó nyitva is volt.

Na ez volt az, amihez nem volt kedvem.

A "bor városába" tartva láthattam az út mellett a Sauska mintagazdaságát, és noha nagyon szeretem a pincészet borait, ez sem az volt, amire vágytam. Évi tehát kijátszotta titkos ütőkártyáját: felhívta Preisendorf Gábort. Egy borászt, akinek a dédapja is itt töltötte a bort a hordóba, onnan a palackba, majd a pohárba és a szájba. "Most ébredt" - mondta Évi, miután letette a telefont. Lassan készülődtek az emberek a déli harangszóhoz.

Gábor ritkán kel fel délelőtt, hacsak nincs szüret vagy valami életbevágó. A zöldmunkára ott vannak munkások, mondja, hát miért fizetem őket. Álmosan betessékel minket a pincébe, ahol láthatóan nagyobb társaságoknak tart borkóstolót, kipattintja a dugót egy 2006-os cabernet sauvignonról, és beszél megállás nélkül kábé egy órán keresztül. Én meg folyamatosan nevetek, nagyon szórakoztató, ahogy előadja magát. Újra tölt, és így telik el vagy három óra. Végigbeszéltük a villányi borászokat, olyan információkat kaptam így, amiket máshonnan nem tudtam volna. Picit féltem felmenni a 39 fokba, de nem nagyon volt más választásom. És nem taglózott le az alkohol.

Itt is feltankoltunk borokból, ezt a 2006-os cabernet-t minősége alapján 6000-8000 forintosra becsültem volna (ha Gere vagy Bock neve van a címkén, még többre), ennek ellenére 3000 forintért kaptam egy palackot. Otthon visszakóstolva megállapítottam: ugyanolyan, mint amikor először kóstoltam, szóval nemsokára rendelek még egy-két kartonnal.

Sem Gábor, sem a Fontányi-testvérek borai nem egykönnyen kutathatóak fel Budapesten, viszont mindkét termelő igen magas minőségi színvonalat tart, és érdemes megkóstolni a boraikat. Ár-érték arányban mindkét pincészet verhetetlen, főleg így pinceáron, mint ahogy én jutottam hozzá a palackokhoz, sőt magyar cabernet sauvignonban nem igazán kóstoltam még jobbat Preisi 2006-osánál, jóval olcsóbban, mint amekkora a piaci ár egy ilyen bor esetében. Szóval a túra remekül sikerült, a tervet teljesítettem: számomra ismeretlen, de kitűnő borászatokat fedeztem fel, spontán, meglepetésszerűen. Mindenhol csak velünk foglalkoztak, mintha egyedüli mi látogattuk volna meg a borvidéket. És hát én imádom az ilyet, nektek is ajánlom a spontán villámtúrákat. Általában annak van szerencséje, aki így utazik.