Van egy rakás jó hotel a fővárosban, amikben azonban én nem alszom. Itt a lakásom, itt élek, de néhány szállodát elnézve komolyan bánom, hogy sosem leszek turista a városban, sosem leszek benne vendég. A Gresham például ilyen: a Condé Nast Traveler 2005-ben és 2006-ban is beválasztotta a világ legjobbjai közé, és még 2009-ben is a száz legjobb szálloda közé sorolták, az egész régióból egyedüliként, sem Prágában, sem Bécsben nincs hasonlóan jó hotel. 

Na de: mennyibe kerül nálunk egy éjszaka? A Grashamben például baromi drága, annyira, hogy valószínűleg sosem fizetnék be egy körre, hiszen 230 és 3200 euró, azaz 65 ezer és 900 ezer forint között mozog egyetlen szoba ára. Ez azonban nem az átlagos minőség, ez a csúcskategória.

Ugyanakkor a Hotel.info felmérése szerint Budapest többi hotele sem a legolcsóbb a világon: az átlagos szobaár 72 euró (20 ezer forint) körül mozog, ehhez képest Bukarest és Prága is mögöttünk van. Bécs mondjuk nincs.

Itt a lista kivonata, nincs rajta minden város, de a három legdrágább, meg az érdekes szomszédok rákerültek. Jó mulatást.

Azért komoly fenntartásaink voltak, de az Üvegtigrissel már csak így vagyunk. Amikor az első rész plakátjait láttam a metróban, arra gondoltam, hogy itt egy újabb magyar félreértelmezése a filmnek, kínosan vicceskedő jelenetekkel, túljátszott szerepekkel, életszerűtlen helyzetekkel. Ezzel szemben a modern hazai vígjátékgyártás egyik legjobb darabjáról volt szó, a mindig zseniális Rudolf Péter köré olyan szerethető és ügyesen eljátszott karakterek kerültek, hogy senkit sem zavart például a sztori hiánya. Nem is volt rá szükség.

A második epizód előtt attól tartottam, hogy csak a pénz miatt hozták össze, hogy az első rész óriási sikere után eljátsszák annak becsületét, és egy nagy pénzhalom tetején röhögnek azon, hogyan csináltak hülyét Kakszi Lajosból, meg a többiekből. Nem lett igazam. Bár a második rész nem volt már olyan erős, a jelenetek szétestek, a mozi apró történetekből állt csak össze, a poénok még mindig jók és őszinték voltak, ráadásul a Ghymes zenéjével alátámasztott mélabús vonal is jót tett a filmnek.

Pár perce kaptam egy sajtóközleményt a Menhely alapítványtól, ők vették gondjaikba Andrást is. Nagyon tetszett, amit láttunk náluk, amikor körülbelül két hete meglátogattuk őket, de a mostani közlemény társadalmi hatásait tekintve még izgalmasabbnak tűnik: kiderült, hogy munkát adtak a hajléktalanoknak.

A központ a nyolcadik kerületben található, ennek egy részét takarították ki és tartották rendbe azzal a 22 hajléktalannak, akik jelentkeztek a munkára. A program négy hónapig tartott, a fizetés napi négyezer forint és némi meleg étel volt, meg ami ennél is több, a munka öröme, és az a tartás, amit a hasznosság érzete ad az embernek. A közlemény szerint sok hajléktalan ruhát vett magának a pénzből, de akadt olyan is, aki mobiltelefont: aki keresett már állást, tudja, hogy milyen fontos, hogy elérhető legyen.

Az alapítvány szerint a Dankó utca, Mátyás tér, Szerdahelyi utca és Teleki tér környékén dolgozó hajléktalanok munkájával elégedett volt a kerületi köztisztasági szolgáltató, noha a program indulása előtt voltak fenntartásaik. Négy hónap alatt azonban kiderült, hogy a korábbi dolgozóknál is jobban lehetett a hajléktalanokra számítani.

A Menhely Alapítvány szerint a munkának hála javult a hajléktalanok önértékelése, másképp látták a környezetüket és ahhoz való viszonyukat.

Szuper, még több ilyet, imádom az olyan programokat, amikkel szinte mindenki jól jár.

Én is kipróbáltam a Bónusz Brigád egyik kedvezményét: beszereztem a 3200 forintról szóló, 1500 forintba kerülő, ételre váltható kupont, amit a Balettcipőben lehet tápanyagra cserélni. Pontosabban kettőt vettem, hiszen el akartam hívni egy barátomat is, mert egyedül enni szomorú, a könny pedig lefelé csorog és sós. Az igénylés menete: a weboldalon vásárolhatunk kupont (az összeget csak zárolják), és amikor összejött a kellő igénylő, emailben elküldik a pdf-eket. Ezt ki kell nyomtatni, és a fizetéskor szólni, hogy ez alapján állítsák ki a számlát.

A Balettcipőt pedig már korábban ki akartam próbálni, a konyháról jókat hallottam, és az utóbbi időben megszállottan keresem ezeket a bár-bisztrós hangulatú helyeket, ahol a terített asztal hiánya ellenére meglepően jó minőségű dolgokat kapunk a tányérba. Mintha Conan, a barbár elkezdene francia verseket szavalni, szóval értitek.

Múlt vasárnap Budapesten sétálgatva pont délben értem a Belvárosi Ferences Templom elé. Épp véget ért a 11-es mise, a hívők egymás után léptek ki a kapun, én meg hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy vidéki kisvárosban: a koreográfiában, az emberek egymáshoz fűződő viszonyában, a búcsúzkodásban, a mise utáni mosolyokban pont ugyanazokat a gesztusokat, érzelmeket vettem észre, amikre a falvakban számítana az ember, csak hát épp egy kétmilliós nagyváros kellős közepén voltunk.

Mintha a Váci utcai turistaforgatag közepén disznóölésbe kezdene valaki.

Jópofa ilyesmivel szembesülni az arctalan Budapesten.