Múlt héten szólt Ildikó, hogy rövidesen nyílik egy kiállítás, az első, amit ő szervez, és amire éppen ezért érdemes lenne ellátogatnom. Egy street art művész képeit mutatják be, mondta, Anakin Wasok elsősorban a fiú-lány-barátságra koncentrál, erősen pornográf beütésekkel. Kíváncsi voltam, főleg, hogy Ildikóval annak idején éveken át nyomtuk ezt a fiú-lány-barátság témát, már a hagyományos, és nem a kiállításon bemutatott értelemben, amiből aztán körülbelül egy évtizede rövid ideig tartó kapcsolat lett, elvileg tehát a Krimóban bemutatott képek valamilyen módon reflektálnak a közös múltunkra. Elvileg, de aztán kiderült, hogy itt azért másról van szó.

És akkor a konzervatívabb olvasóknak megadom az utolsó lehetőséget a távozásra. Akik viszont mégis maradnak, azok ne kezdjenek el levegő után kapkodni például ezért:

Sokan ajánlottátok már a Rubent, ahová már hetekkel ezelőtt el szerettem volna menni, de a napi menü

A: olyan étel volt, amit pont egy nappal korábban készítettünk el itthon
B: olyan étel volt, amit egyszerűen ki nem állhatok.

Múlt hétfőn viszont elmúlt minden akadály, így lerohantam a helyet, mint Attila, a hun Európát. A Ruben két okból is érdekes: egyfelől sokan dicsérik a konyháját, másfelől fokozhatatlanul olcsó, a három fogás ugyanis csak 690 forintba kerül, bár ebben az árban azért van egy kis trükk. Ezzel együtt is Budapesten, a belvárosban, tisztességes ebéd ennyiért szinte hihetetlennek, de legalábbis kihagyhatatlannak tűnik, úgyhogy nem volt kérdés: útba ejtem az éttermet.

Az ár miatt a hely persze tele van délidőben, úgyhogy érdemes némi várakozásra számítani. A kiszolgálás közepesen gyors és kedves, az egyik, még láthatóan fiatal pincér például kissé ügyetlenül, de nagyon rokonszenvesen dolgozott, a tapasztaltabbak pontosan, bár kissé fásultan.

Na de nem is ez a lényeg: a kimondottan kellemes hangulatú étteremben egyetlen perc várakozás után már meg is érkezett a zöldségleves. Az első fogás semmilyen értelemben nem volt kiemelkedő, de nem is lehet rá sok rosszat mondani: a zöldségek fagyasztottnak tűntek, és kicsit sok bors is került bele, viszont az ügyes fűszerezésnek hála teljesen ehető levesről beszélünk (bocs, a szar képekért, kölcsönadtam Ádámnak a fényképezőmet, nekem meg csak Dóra gépe maradt, az meg nem alkalmas az ilyesmire):

Másodiknak sült csirkecomb jött párolt rizzsel és tejszínes mártással. A szósz karakteres volt, bár hogy őszinte legyek, a színvonalasabb zacskós porokból is hasonlót lehet készíteni némi fűszer hozzáadásával. Ettől függetlenül nekem kimondottan ízlett, ügyesen tolták bele a gombát, ráadásul a kicsit fanyar, karakteres íz szépen ellensúlyozta az egyébként jól elkészített csirke csirkeségét. A rizs jól sikerült, nem zavart, miután a szószban elkeverve lenyeltem.

A desszert viszont telitalálat volt: nem mintha a szilvás gombóc olyan kivételesen sikerült volna, na de hát értitek! Szilvás gombóc! Magamtól eszembe nem jutott volna ilyesmit rendelni, de a magokkal meg gyerekkorral gazdagon megtöltött desszert nemcsak a nosztalgiát hozta elő, de még jól is esett lezárásként.

És akkor az elmaradhatatlan számolás: a menü ugye elképesztő módon 690 forintba kerül, de mégsem. Van ugyanis szervizdíj is, amit nem is tudom, miért nem építenek az árba, olyan ez, mint a reptéri illeték meg az áfa: kár nélküle mondani az árat, ha nem lehet nélküle kérni a terméket.

De ezzel együtt is csak 760 forintnál járunk, ami az egyik legalacsonyabb ár az városban. És bár elsőre nem akarták megérteni, mi az a pohár víz, végül csak sikerült megúsznom egy ingyenes csapvízzel az ebédet, ami bár nem volt kiemelkedő, de az erő jó oldalán harcol, az biztos.

Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.

Számos nagyváros van Európában és a világon, amiknek meghatározó eleme a víz. A folyó, ami átszeli őket, a tenger vagy az óceán, ami nemcsak az éghajlatukat, de a városképet, az ott élők hangulatát is befolyásolja. Persze a vízpart önmagában kevés, olyan fejlesztésekre van szükség, ami a városban élő embert összeköti ezzel.

A Fugában egy ingyenes kiállítás nyílt, ami pont arról szól, hogyan lehet ezt jól csinálni. A Szeretem Budapestet Mozgalom szervezésében 16 európai várost mutatnak be, hol mit próbálnak kezdeni azzal az adottsággal, ami több, mint egy hidakkal kényszerűségből átívelendő akadály. Fotókat láthatunk, és leírást olvashatunk Belgrád, Malmö, Berlin, Maribor, Bécs, Dundee, Edinburgh, Gdansk, Hamburg, Oslo, Koppenhága, Lisszabon, Stockholm, Liverpool, Varsó és London terveiről vagy épp megvalósult projektjeiről.

Most olvasom az Indexen, hogy lezárult a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi világai című fotópályázat, amire összesen 1700 kép érkezett be. A feladat az "Én Lánchidam" megörökítése volt, szóval hogy Budapest egyik legismertebb jelképét valamilyen személyes módon dolgozzák fel a pályázók. Nem képeslapokat, meg photoshop-bajnokokat kerestek, hanem meghitt vallomásokat a Lánchídhoz.

A zsűri értékelése itt olvasható, az egész oldalas képeket itt tudjátok megnézni (lapozni a J és K billentyűkkel tudtok), és három fotót (Patkós Tamásét, csigabét és sababa fababáét) ide is berakok azoknak, akik lusták kattintani. 

Tényleg jó ez a híd!

Folytatódik Budapest legszebb lépcsőházait felvonultató sorozatunk, a mostani túránkon az V. kerületben sétáltunk egy napfényes vasárnap. Csaba hamar lemorzsolódott, mondván, hogy vasárnap délben senkihez nincs pofája becsöngetni (és persze nekem sem), viszont én szilárd elhatározásból odaálltam a kapuk elé, amik legfeljebb négy perc múlva megnyíltak.

Ezúttal egy különleges helyzetet élvező, mégis pusztulófélben lévő lépcsőházat látogatunk meg. A Kossuth Lajos utca 14-ben az alsó szintet üzletek foglalják el, bár - az udvar állapotából ítélve - nyilván azok sem túl sikeresek. A sötét folyosón a lépcső felé haladva lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé, amire sem a fotó, sem a videó nem megfelelő platform igazán, de talán utóbbi mégis jobb: