Hiába, bennragadtam a húsmentességbe, a néhány hónapja, épp a Dining Guide díjátadón megkezdett önkéntes böjtömet azóta is csak elvétve hagytam abba. Csaba persze szerintem komplett idiótának tart, ő továbbra sem mondana le a vérről és a különféle, izmokba töltött belsőségektől. Szerencsétekre gasztotémákról továbbra is főleg ő ír majd.

Én viszont tartozom egy indoklással, miért nem eszem húst. Így tudnám összefoglalni: megtetszett az új táplálkozást kísérő könnyűség érzése, ráadásul azt vettem észre, hogy kezdem a növényevő állatok viselkedését magamra venni: rágcsálgatok egész nap, ahelyett, hogy két-háromszor teletömjem magam, aztán kidőljek az álmosságtól, mint az oroszlánok vagy mik. Az új táplálkozási módszer mellett elkezdtem intenzíven edzőterembe is járni, ahonnan este kilenc felé indulok hazafelé. Természetesen ilyenkor mindig megéhezem, és ilyenkor a legfontosabb szempont, hogy a fent leírt könnyűséget nem akarom elveszíteni.

Van egy elmélet, amit eddig inkább csak mítosznak gondoltam, de most már utána kellett járnom: e szerint hús nélkül is lehet finom ételeket készíteni. Amit persze egy percre sem kérdőjeleztem meg mondjuk a Nobuban, ahol a sima zöldséges rizzsel is ellennék életem végéig, de hát a Nobu nem az a hely, ahová mindennap elugrunk vacsorázni.

Ebben a posztban leírom a három kedvenc ételemet, amit edzés után eszem, amik olcsón és hús nélkül is finomak, és megtartják a könnyű gyomor érzését.

Az Egy nap a városban blog küldetése, hogy felhívja a figyelmet a körülöttünk található szerethető dolgokra, ezért is örültem a legutóbbi idegenforgalmi világnapnak: egy rakás ingyenes turistajáratot szerveztek városszerte (akik nem is hallottak róla, azoknak itt egy újabb remek érv arra, hogy miért érdemes csatlakozni a facebookos csoportunkhoz, ahol erről is beszámoltunk). Részt lehetett venni gyalogos, hajós, biciklis és buszos városnézésen is, én ez utóbbira váltottam, pontosabban kértem jegyet: fizetni nem kellett, csak időben a helyszínen kellett lenni, mert nagy volt az érdeklődés, délután fél egy körül már csak az utolsó, 16 órás csoportba fértünk be.

Elég izgatott voltam, mert hát még sosem voltam Budapesten turista: itt élek, napról napra jobban ismerem a várost, a felújításokat, az új helyeket, de nyilván tompán hajtok el hetente tucatszor is ugyanazok a látványosságok mellett, fogalom nélkül. A mindennapos útvonalak egyszerűen kiölik az emberből az érdeklődést, és hát komolyan tudni szerettem volna, milyennek látja egy turista a várost. Felültem tehát a buszra, és másfél órán át fotóztam, méghozzá autentikus módon: arra voltam kíváncsi, milyen képekkel tér haza egy külföldi egy buszos városnézés után, milyennek látják az ismerősei, rokonai Budapestet az ablakon megcsillanó utastársakkal, a rossz expozíciós idővel megörökített képeken.Szóval dőljetek hátra és ismerjétek meg a várost 27 képen egy átlagos budapesti turista szemével. 

A héten fotókiállításon voltam a Szépművészeti Múzeumban, ahol Lucien Hervé, képeit néztem meg. Hallottam már róla, tudtam, hogy épületeket fotózott, hogy a Francia Becsületrend lovagja volt, hogy Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen, meg néhány képe is rémlett valahonnan, de nem nagyon merültem el az életművében. Szerencsére a Szépművészeti kiállítása sem akkora, hogy agyonnyomja az embert, viszont arra kiválóan alkalmas, hogy megismerjük Hervé stílusát, hogy megfejtsük, mitől volt ő olyan népszerű művész.

A kiállítás legnagyobb része épületfotókat mutat be, méghozzá gyakran olyan unalmas, ezerszer megörökített modellekkel, mint Brazíliaváros, vagy az Eiffel torony. Utóbbival indul a kiállítás, és máris kap egy erős gyomrost, aki azt hitte, egy hatvanéves fotó csak elavult lehet, vagy hogy mindent látott már a toronyról, amit érdemes volt: Hervé látásmódja ma is eredeti, ma is modern, és a harmadik szintről készült kép annyira mozgalmas, hogy kedvet kapunk a többihez.

Hasonlót érezhetett Le Corbusier is, aki állandó fotósának fogadta Lucient. Ez a kapcsolat egyébként mindkét félnek gyümölcsöző lett: a híres építésznek hála nemcsak a kor meghatározó épületeit fotózhatta le a magyar származású francia, de a világ legkülönbözőbb pontjaira is eljutott.

Hervé összes művére jellemző az újragondolás, a részletek kiemelése. Képes egy statikus, mozdulatlan tájat úgy megörökíteni, hogy az majd szétrobban az energiától. Zseniális a Porte de saint-quen című fotója, amin két alak sétál egy fasor mellett, vagy a Párizsi lakásom ablakából című sorozata, amin pillanatokat csípett el az utcára kilesve. Olyan pillanatokat, amilyeneket bármelyikünk láthatna, mégis csak Hervé veszi őket észre:

A művész persze nemcsak épületeket, embereket is fotózott, ezeken a képeken megint visszaköszön az a látásmód, amitől a leghétköznapibb helyzetek is erősnek, mutatósnak tűnnek.

Ahogy nézegettem Hervé munkáit, egyre többször gondoltam arra, hogy megrendezett fotókat látok, mert a valóság nem lehet ennyire izgalmas, mozgalmas, szép. Nem egyszerűen arra gondoltam, hogy a művész az árnyékba zavarja modelljét a drámai hatás kedvéért, inkább, hogy egy egész világot építettek neki szabadon befolyásolható napjárással, fizikai törvényszerűségekkel, épületekkel, hegyekkel, folyókkal, mintha ebben a sajátos univerzumban minden Hervé igényeit szolgálná, csak hogy ő minél jobb képeket készíthessen.

Aztán elértem az öregkori fotóihoz, amiket már majdnem teljes bénultságban készített párizsi otthonába: nem tudott utcára menni, ezért a plafont, a redőnyt, a függönyt fotózta, és ezek a képek is szívmelengetően szerethetők voltak. Pedig Hervé csak azt örökítette meg, amit most is látunk, ha szétnézünk magunk körül. Vessetek egy pillantást az ablakra, a szekrényre, a székre, a lámpára, és meglátjátok, mit ábrázolt Hervé olyan szerethetően.

És itt a lényeg: nem a környezet hajlott, nem a világ volt szép, hanem Hervé, aki képes volt meglátni a legegyszerűbb, legunalmasabb tárgyban is azt a részletet, amit kiemelve jobban érzi magát az ember, amiben ott buzog a harmónia.

A kiállítás április harmincig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban. 

Ez már csak egy ilyen hétfő, a panaszkodásról lesz szó, de hát az Egy nap a városban is lehet pesszimista néha, hogy érezzük az egyébként jellemzően pozitív írások erejét. 

A mai második posztot az egyik kedvenc anekdotámmal kezdem, ami egy félreértett közmondásról szól. Eszerint onnan lehet megismerni a magyart, hogy mögötted megy be a forgóajtón, de előtted jön ki. A legtöbben büszkén idézik ezt a megállapítást, pedig nem feltétlenül dicséretnek szánták. Jellemző, hogy amit az udvariasabb országokban kritikaként fogalmaztak meg velünk szemben, azért mi itthon boldogan hátba veregetjük egymást, és azt hisszük, hogy valami marha nagy dicsérettel tértünk haza.

Legutóbb a postán ácsorogva jutott ez az eszembe, miközben a soromra vártam. Számos nyugati fővárosban láttam már az igazságos várakozás titkos receptjét: hiába van öt ablak, az emberek egyetlen sorban állnak, és a legelső mindig ahhoz az ablakhoz megy, amelyik felszabadul. Így nincs versengés, sorok közti ugrálás, idegeskedés, abban a sorrendben kerülsz sorra, ahogy érkeztél, ahogy a sors osztotta a lapokat.

Időnként én is megpróbálkozom ezzel, és az a tapasztalat, hogy minden az utánam következőn múlik: ha beáll mögém, az összes ablaktól körülbelül egyenlő távolságra, akkor elkezd működni a nyugati rendszer. Az újonnan érkezők közül néhányan ugyan gyanakodva néznek körbe, nem értik, mibe csöppentek, milyen pogány szertartáson vesznek részt, de beállnak a sorba és türelmesen várnak, hogy sorra kerüljenek. Sőt, legtöbben a rendszer részesévé vállnak: ha valaki kihagyja az általunk létrehozott néhány négyzetméternyi nyugati kultúrát és egyenesen egy ablakra tart, rákiabálnak, és a sor végére parancsolják.

De ha az utánam érkező ügyfél nem áll be a sorba, elveszett minden. Ötből háromszor ez a forgatókönyv valósul meg, de a maradék kettő azért reményt ad.

Szerintem próbálkozzatok meg ti is a nyugati módszerrel, mert kábé ugyanolyan gyorsan kerültök sorra, mintha tolakodnátok, csak sokkal nyugodtabban telnek a percek. Ha elegen leszünk, talán sikerül meghonosítanunk a sorbanállás 2.0-t, éppen ezért like-oljátok a posztot, ha egyetértetek a mozgalommal!

A hétvégén Győrben voltunk és ebéd után sétáltunk egyet a belvárosban. Több mint tíz éve elköltöztem Budapestre, azóta inkább turistaként, és nem helyi lakosként vagyok jelen: rácsodálkozom olyan épületekre, cégérekre, díszburkolatokra, amik a győrieknek fel sem tűnnek, annyiszor látták már. A felújított Széchenyi térért meg egyenesen rajongok, hiszen korábban egy nagy aszfaltteknő volt az egész, és bár a felújítási munkálatokat elég nagy botrányok övezték (finomkodás helyett egyszerűen ledózerolták a középkori emlékeket), a végeredmény tagadhatatlanul szép lett:

Bár semmit sem tudok a téren található éttermekről, séta közben megláttam a következő táblát, és úgy gondoltam, ugorjunk be hármasban egy ilyen 590 forintos kávé-sütemény-kombóra:

Beültünk az étterembe, rövidesen meg is érkezett az udvarias pincér a három étlappal. Mielőtt átnyújtotta volna, rákérdeztem az akciós kínálatra. Először zavarba jött, majd amikor pontosítottam, hogy az étterem előtti táblán látható 590 forintos ajánlatra gondolok, amiben egy kávé meg egy sütemény van, azt mondta, létezik az akció, és "Megoldjuk, megoldjuk". Gyanús, nagyon gyanús.

Néhány perc alatt sikerült is választani, két panna cottát, egy somlóit, két eszpresszót és egy caffé latte-t kértünk, és bár a desszertek magukban is többe kerültek 590 forintnál, leadtuk a pincérünknek a megrendelést, bízva abban, hogy "megoldják, megoldják".

A Palla d'oro étterem egyébként kellemes hely, nem sajnálták a pénz a felújításra, és a somlói is rendben volt, a panna cottával azonban elkezdődött a mélyrepülés, ami bár jól nézett ki, a savanyún kívül nem sok íze volt:

A közepesnél kicsit rosszabb olasz desszert után megittuk a kávénkat, aztán kértem a számlát, amin egyáltalán nem meglepő módon 1770 forint helyett 3280 forint szerepelt. Hívtam a pincért, pedig valójában számítottam arra, hogy a vártnál többet kell majd fizetnem, csak egyszerűen nem hagyott nyugodni a dolog, végig akartam játszani a meccset, jelezni akartam, hogy hiba történt, hogy egy normális étteremben ennek nem szabadna előfordulnia.

"Ezek szerint mégsem sikerült megoldani" - mondtam, mire a pincér még mindig udvariasan azt válaszolta, hogy étlapról választottunk, az akció ezekre a süteményekre nem vonatkozik. Kérdeztem, hogy akkor melyikekre. Kiderült, hogy ugyanezekre, csak féladagokra. Próbáltam kideríteni, hogy ennek hol van írásos nyoma, vagy hogy ezt miért nem lehetett legalább szóban tudatni velünk, hogy ezt mégis honnan kéne tudnunk, de minden további próbálkozás hiábavaló volt.

Igazság szerint egy olyan esettel állunk szemben, amikor még épp nem csinálok botrányt, mert csak alulról súroljuk az átverés kategóriáját, de már világosan megmutatkozik a különbség a jó és a rossz étterem között. Nagy vonalakban persze mondhatnánk akár azt is, hogy igaza volt a pincérnek, de a folyamatábrát átnézve kiderül, hogy vagy képtelen volt észben tartani, mi történik annál a három asztalnál, ahol épp vendégek voltak, vagy a vendégek szívatása a kedvenc hobbija vasárnap délutánonként:

1: Az egy sütis, egy kávés akcióról érdeklődünk
2: Kiderül, hogy van ilyen, majd kapunk egy-egy étlapot
3: Rendelünk egy sütit, egy kávét
4: Szó nélkül megkapjuk
5: Teljes árat fizetünk
6: A pincér rácsodálkozik, hogy az egy sütis, egy kávés ajánlatot szerettük volna kérni.

A végeredmény: nincs botrány, nincs panaszkönyv, finom jelzése van annak, hogy az eljárás szerintünk nem volt korrekt, többet meg nem megyünk ebbe az étterembe.