A héten fotókiállításon voltam a Szépművészeti Múzeumban, ahol Lucien Hervé, képeit néztem meg. Hallottam már róla, tudtam, hogy épületeket fotózott, hogy a Francia Becsületrend lovagja volt, hogy Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen, meg néhány képe is rémlett valahonnan, de nem nagyon merültem el az életművében. Szerencsére a Szépművészeti kiállítása sem akkora, hogy agyonnyomja az embert, viszont arra kiválóan alkalmas, hogy megismerjük Hervé stílusát, hogy megfejtsük, mitől volt ő olyan népszerű művész.

A kiállítás legnagyobb része épületfotókat mutat be, méghozzá gyakran olyan unalmas, ezerszer megörökített modellekkel, mint Brazíliaváros, vagy az Eiffel torony. Utóbbival indul a kiállítás, és máris kap egy erős gyomrost, aki azt hitte, egy hatvanéves fotó csak elavult lehet, vagy hogy mindent látott már a toronyról, amit érdemes volt: Hervé látásmódja ma is eredeti, ma is modern, és a harmadik szintről készült kép annyira mozgalmas, hogy kedvet kapunk a többihez.

Hasonlót érezhetett Le Corbusier is, aki állandó fotósának fogadta Lucient. Ez a kapcsolat egyébként mindkét félnek gyümölcsöző lett: a híres építésznek hála nemcsak a kor meghatározó épületeit fotózhatta le a magyar származású francia, de a világ legkülönbözőbb pontjaira is eljutott.

Hervé összes művére jellemző az újragondolás, a részletek kiemelése. Képes egy statikus, mozdulatlan tájat úgy megörökíteni, hogy az majd szétrobban az energiától. Zseniális a Porte de saint-quen című fotója, amin két alak sétál egy fasor mellett, vagy a Párizsi lakásom ablakából című sorozata, amin pillanatokat csípett el az utcára kilesve. Olyan pillanatokat, amilyeneket bármelyikünk láthatna, mégis csak Hervé veszi őket észre:

A művész persze nemcsak épületeket, embereket is fotózott, ezeken a képeken megint visszaköszön az a látásmód, amitől a leghétköznapibb helyzetek is erősnek, mutatósnak tűnnek.

Ahogy nézegettem Hervé munkáit, egyre többször gondoltam arra, hogy megrendezett fotókat látok, mert a valóság nem lehet ennyire izgalmas, mozgalmas, szép. Nem egyszerűen arra gondoltam, hogy a művész az árnyékba zavarja modelljét a drámai hatás kedvéért, inkább, hogy egy egész világot építettek neki szabadon befolyásolható napjárással, fizikai törvényszerűségekkel, épületekkel, hegyekkel, folyókkal, mintha ebben a sajátos univerzumban minden Hervé igényeit szolgálná, csak hogy ő minél jobb képeket készíthessen.

Aztán elértem az öregkori fotóihoz, amiket már majdnem teljes bénultságban készített párizsi otthonába: nem tudott utcára menni, ezért a plafont, a redőnyt, a függönyt fotózta, és ezek a képek is szívmelengetően szerethetők voltak. Pedig Hervé csak azt örökítette meg, amit most is látunk, ha szétnézünk magunk körül. Vessetek egy pillantást az ablakra, a szekrényre, a székre, a lámpára, és meglátjátok, mit ábrázolt Hervé olyan szerethetően.

És itt a lényeg: nem a környezet hajlott, nem a világ volt szép, hanem Hervé, aki képes volt meglátni a legegyszerűbb, legunalmasabb tárgyban is azt a részletet, amit kiemelve jobban érzi magát az ember, amiben ott buzog a harmónia.

A kiállítás április harmincig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.