Két hete a Deák környékén jártam, és egy egészen megdöbbentő állatfajtába botlottam. Egy viszonylag rövid, kisbuszra emlékeztető lila járműbe (lehet bordó is, ezt a kettőt keverem), aminek egy furcsa genetikai hiba miatt három tengelyes volt, magyarán hat keréken gurult. Egyszerre volt taszító és nagyon szórakoztató a jármű, ilyet mégsem lát minden nap az ember, de igazán akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor megláttam az ablakba akasztott táblát:

BKV tesztjármű.

Gyorsan előkaptam a mobilomat, hogy megörökítsem nektek, de már csak azt sikerült elkapnom, ahogy sietve távozott:

Mivel nagyon érdekelt, hogy ezt így hogy, megkerestem a BKV sajtóosztályát, ahonnan megtudtam, hogy egy Mercedes-Benz Sprinter 77-es alacsonypadlós városi midibuszt láttam, amit a gyártó másfél napra adott a közlekedési vállalatnak, próbálgatás céljából.

Ez nem jelenti azt, hogy holnaptól hatkerekű Mercedesek lepik el Budapestet, de sok más típussal együtt ezt is kipróbálta a BKV, szóval akármi is elképzelhető.

A busz egyébként majdnem 9 méter hosszú, az első két tengely közt négy, a második és a harmadik közt egy méter a távolság, és hátrafele a jármű méreteihez képest megdöbbentően nagy, 2,5 méteres a túlnyúlás. A 4,2 tonnás busz összesen negyven utast tud szállítani, ebből tíznek van ülőhelye, a motor alig 2,1 literes és 163 lóerős, de már elég alacsonyan, 1400 fordulattól leadja a csúcsnyomatékot.

Hát így.

"Hallom, reggelizős helyek után kutattok, na figyelj..." - ezt a mondatot egyre többször hallom az utóbbi hetekben ismerősöktől, barátoktól, meg természetesen tőletek, emailben és élőbeszédben is rengeteg tanáccsal láttok el, ami igen örömteli. Ez a sorozataink célja: hogy együtt keressük a helyeket, együtt alakítsuk a tartalmat.

A Dzsembe egy ismerősöm hívott el, azt állította, sírnivalóan jó ott a croissant, van reggeli menü, házi lekvár és hasonlók. Hát elmentünk.

Délelőtt tíz és tizenegy között értem a helyre, vagyis már eléggé éhes voltam, de arra, ami ott történt, még így sem számítottam. Kikértem egy Dzsem menüt, ami egy croissant-ból, kézműves lekvárból, vajból és kávéból áll.

A croissant kimondottan jófajta volt, a lekvár egyértelműen meggyőzött, de ez egy tipikus reggel 7-8 órai, ébresztő jellegű táplálékbevitel nekem - így ebédidő felé közeledve már keveselltem. Elkezdtem körülnézni. A végeredmény az asztalon látható:

Nemrég jártunk már a Szent István körúton, akkor azt mondtam, a második legszebb lépcsőházat mutatom be nektek a környéken. Itt pedig a legszebb következik.

A Szent István körút a Nagykörút legrövidebb szakasza, Lipótvárost (az V. kerület északi felét) és Újlipótvárost (a XIII. kerület déli része) választja el egymástól. Olyan, mint egy választóvonal a 19. és a 20. század között.

A páros és a páratlan oldal házai is egy időben, a Millenium éveiben épültek, egyforma beosztású és kinézetű lakásokkal. Ügyvédek, orvosok, tanárok és bankárok költöztek ide főleg.

Amikor megkérdeznek egy Michelin-csillagos séfet, mit vacsorázik a meló után, a válasz általában ugyanaz: valami egyszerűt. Egész nap a legkifinomultabb ételeket kóstolta, szagolta, keverte, és elege van. Valami egyszerű ízkombinációt keres, aminél nem kell gondolkozni, nem kell elemezni, sem megadni a tiszteletet. Lehet viszont két pofára zabálni.

Nekem is hasonló csömöröm lett nemrég, amikor több napon keresztül egymást érték a kifinomult ebédek, vacsorák, amiket akkor és ott nagyon élveztem, de észrevétlenül telítődtem is. Az egyik este, ahogy sétáltam a városban, ellenállhatatlan látomásként zúdult rám egy rég elfelejtett ingercsomag: a piros kockás terítő, a régi sótartó az asztalon, a konyhaszag terjengése a levegőben, a háziasszony archetípusát hozó felszolgáló és a pukkadásig teletömött has. Ezekre vágytam, így, együtt.

Az az érdekes, hogy - az utóbbi éveket leszámítva - én az esetek túlnyomó részében mindig az ilyen egyszerű helyekre jártam, főleg diákként (Csaba persze időközben nyilván valahol Franciaországban kérte ki a báránybordáját már hat évesen, de ezt majd inkább ő meséli el). Nem is olyan régen ráadásul még szinte csak ilyen éttermek voltak Magyarországon, esetleg a meg nem értett, kifinomult séfek, akik szintén kompromisszumokra kényszerültek. Sok helyen vidéken még mindig a rántott hús az étterem egyetlen definíciója, ez él a fejekben, ha egy vacsora kerül szóba. Ha mást kérsz, az csak variáció a rántott húsra.

Egyszóval: nosztalgikus érzések is elfogtak. Épp a Bécsi Szelet vendéglő mellett sétáltam el a Kálvin tér közelében, és éreztem, hogy pontosan ez kell nekem, még ha a terítők nem is voltak piros kockásak.

Nem tévedtem, minden volt, amire számítottam. Körülöttem az éhes, de jól szórakozó emberek a már-már hrabali karakterekkel vegyülve várták az ételüket, egyeseken látszott, hogy rendszeresen járnak ide. Szinte azonnal odalibbent hozzám a felszolgáló asszonyság, kértem egy kisméretű bécsi szeletet hasábburgonyával és káposztasalátával, valamint egy korsó sört. Határtalanul elégedett voltam a rendelésemmel.

Tíz percet sem vártam, már elém is hozták ezt:

Reklamáltam, hogy kicsit kértem, mondták, ez az. El sem merem képzelni a nagyot, válaszoltam. Viszont becsületemre legyen mondva, mindet felfaltam, pedig majdnem beledöglöttem a végére, utána pedig órákig nem éreztem jól magam. De azért én nyertem.

A hús íze unalmas volt, a hasábburgonyát túlsütötték nem túl friss olajban - pontosan azt kaptam, amit vártam. Megrohantak az emlékek az édeskés káposztasaláta ízére is, egyesültem a világmindenséggel, olyan volt, mint gyerekkorom legnagyobb gasztronómiai álma (ami sosem teljesült be akkor): az iskolai menza legjobb fogása XXL méretben.

Kábé 1500 forintot fizettem (a hús önmagában 1090 forint volt), vagyis nevetségesen olcsón vacsoráztam meg, nem is tudom, mikor láttam ennyit a számla alján az ebédmenüket leszámítva.

Egy fontos dologra jöttem rá: a kockás terítős helyekre nemcsak azoknak van szükségük, akik számára kizárólag ez jelenti az éttermet, az éttermi élményt. A kockás terítős éttermekre mindenkinek szüksége van, mert míg a csúcséttermekben a gasztronómia magaslatait, ezeken a helyeken az evés tiszta és egyszerű létét ünnepeljük.

A Bing a Microsoft keresője, ami az elmúlt években elég szépen rámászott a Google nyakára: világszerte már 13 százalék körül van a piaci részesedése, míg az Egyesült Államokban harminc százalék körül járnak.

Az egyik legszembetűnőbb különbség a két kereső közt a dizájn: a Google végletekig egyszerűsített kezelőfelületet ad, míg a Bing valamilyen fotóval várja a felhasználókat. Valamilyen szép fotóval. Ma épp Budapesttel: az a százmilliónyi tömeg, amelyik napi rendszerességgel használja a keresőt, a Parlamentet látja most a halászbástyáról fotózva.

A hivatalos közlemény szerint a Microsoft ezzel próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy most nyílik nálunk a Tom Lantos intézet Hillary Clinton jelenlétében.

Lényeg, hogy sokan látják, és a fotó alapján remélhetőleg elég sokan is kapnak kedvet a meglátogatásához, mert tényleg gyönyörű. Ráadásul az egeret a képre húzva érdekes infókat kapunk a környékről, például Pest és Buda egyesítéséről, valamint arról, hogy miként lehet feljutni a várba.