Amikor megkérdeznek egy Michelin-csillagos séfet, mit vacsorázik a meló után, a válasz általában ugyanaz: valami egyszerűt. Egész nap a legkifinomultabb ételeket kóstolta, szagolta, keverte, és elege van. Valami egyszerű ízkombinációt keres, aminél nem kell gondolkozni, nem kell elemezni, sem megadni a tiszteletet. Lehet viszont két pofára zabálni.
Nekem is hasonló csömöröm lett nemrég, amikor több napon keresztül egymást érték a kifinomult ebédek, vacsorák, amiket akkor és ott nagyon élveztem, de észrevétlenül telítődtem is. Az egyik este, ahogy sétáltam a városban, ellenállhatatlan látomásként zúdult rám egy rég elfelejtett ingercsomag: a piros kockás terítő, a régi sótartó az asztalon, a konyhaszag terjengése a levegőben, a háziasszony archetípusát hozó felszolgáló és a pukkadásig teletömött has. Ezekre vágytam, így, együtt.
Az az érdekes, hogy - az utóbbi éveket leszámítva - én az esetek túlnyomó részében mindig az ilyen egyszerű helyekre jártam, főleg diákként (Csaba persze időközben nyilván valahol Franciaországban kérte ki a báránybordáját már hat évesen, de ezt majd inkább ő meséli el). Nem is olyan régen ráadásul még szinte csak ilyen éttermek voltak Magyarországon, esetleg a meg nem értett, kifinomult séfek, akik szintén kompromisszumokra kényszerültek. Sok helyen vidéken még mindig a rántott hús az étterem egyetlen definíciója, ez él a fejekben, ha egy vacsora kerül szóba. Ha mást kérsz, az csak variáció a rántott húsra.
Egyszóval: nosztalgikus érzések is elfogtak. Épp a Bécsi Szelet vendéglő mellett sétáltam el a Kálvin tér közelében, és éreztem, hogy pontosan ez kell nekem, még ha a terítők nem is voltak piros kockásak.
Nem tévedtem, minden volt, amire számítottam. Körülöttem az éhes, de jól szórakozó emberek a már-már hrabali karakterekkel vegyülve várták az ételüket, egyeseken látszott, hogy rendszeresen járnak ide. Szinte azonnal odalibbent hozzám a felszolgáló asszonyság, kértem egy kisméretű bécsi szeletet hasábburgonyával és káposztasalátával, valamint egy korsó sört. Határtalanul elégedett voltam a rendelésemmel.
Tíz percet sem vártam, már elém is hozták ezt:
Reklamáltam, hogy kicsit kértem, mondták, ez az. El sem merem képzelni a nagyot, válaszoltam. Viszont becsületemre legyen mondva, mindet felfaltam, pedig majdnem beledöglöttem a végére, utána pedig órákig nem éreztem jól magam. De azért én nyertem.
A hús íze unalmas volt, a hasábburgonyát túlsütötték nem túl friss olajban - pontosan azt kaptam, amit vártam. Megrohantak az emlékek az édeskés káposztasaláta ízére is, egyesültem a világmindenséggel, olyan volt, mint gyerekkorom legnagyobb gasztronómiai álma (ami sosem teljesült be akkor): az iskolai menza legjobb fogása XXL méretben.
Kábé 1500 forintot fizettem (a hús önmagában 1090 forint volt), vagyis nevetségesen olcsón vacsoráztam meg, nem is tudom, mikor láttam ennyit a számla alján az ebédmenüket leszámítva.
Egy fontos dologra jöttem rá: a kockás terítős helyekre nemcsak azoknak van szükségük, akik számára kizárólag ez jelenti az éttermet, az éttermi élményt. A kockás terítős éttermekre mindenkinek szüksége van, mert míg a csúcséttermekben a gasztronómia magaslatait, ezeken a helyeken az evés tiszta és egyszerű létét ünnepeljük.