Igazán tudok rajongani a kis költségvetésű kamaradarabokért. Amikor pantomimmel játsszák el, hogy nyílik a szekrény, ami nincs, és a színésznek a szavaival kell lefestenie a színpad teljes díszletét. Amikor azt használják, ami van, a többit meg kitöltik valahogy. Megdolgoznak érte, a pénzt kreativitással pótolják ki.
Itt van például az Angéla Evangéliuma a Centrál Színházban. Van benne mennyország, negyvenkilenc csecsemő, egy égő művelődési ház, szülés, terhesség, elfolyt magzatvíz, inszeminálógép.
Mindezt mivel mutatják be? Egy kábé száz méteres, női nemi szerv formára csavart pamutvászonnal, egy köbméter gumilabdával, a színház saját vörös függönyével, meg egy pumpára szerelt légtechnikai vezetékkel. És annál szebb jelenetet, mint amikor Angéla a gyerekeire gondol, és a labdák a kifeszített vászonhoz ütődnek, aztán lehullanak a földre, elképzelni sem tudok.
A darabot egyébként Kiss Márton írta és rendezte. Angéláról szól, aki felnőtt korában tudja meg, hogy túlélt két abortuszt, vagyis olyan nagyon nem akarták, hogy a világra jöjjön. Cserébe kiderül, hogy kilenc naponta képes gyereket szülni, így aztán egy állami program keretében kezdi el előállítani az új középosztályt. Úgy tűnik, körülötte lassan mindenki megőrül, ő pedig a maga ártatlanságával próbálja megérteni, miért is kellene neki szeretni a saját életét.
Így leírva úgy tűnik, súlyos darab, és hát tulajdonképpen az is. De ami itt nem szerepel, pedig fontos: mindezt megpróbálják humorral kísérve tálalni. Az Isten (Papp János) káromkodik, a rendező (Papp János) szintén, Angéla anyja felháborító módon tetű, az állami tisztviselőnek meg az egész világ egy köpedelem.
Várjunk, ez még mindig nem vicces így leírva.
És tényleg, nevetni alig tudunk a darabon, noha tényleg átitatja a jeleneteket a humor. Szívesen hasonlítanám ezt a jelenséget Kurt Vonnegut írásaihoz, amiben szintén minden mondatból egyszerre ordít a fájdalom és a röhej, ezért aztán sem meghatódni, sem nevetni nem tudsz őszintén, legfeljebb csuklani tudsz rajta teljes szívből. De az Angéla Evangéliumában nem forr össze így ez a kettő, kicsit mindig elhatárolódnak egymástól, mint a vaníliafagylalttól a bors.
Mégis működik abból a szempontból, hogy hátsó ajtókon juttatja be a fejekbe a mondanivalót, és a színházból kijövet is egy nyomasztó érzés kerít hatalmába annak ellenére, hogy a színészek nem tépték ki a szívünket, és nem ették meg nyersen.
Apropó, Pokorny Lia zseniális, az Új Színházból érkezett, fiatal, de nagy átéléssel játszó Földes Eszter szintén, Papp János pedig betölti a teret a hangjával, és a jelenlétével. A díszlettervezőknek és a világítástervezőnek már gratuláltam, talán a rendezés és a dramaturg csiszolhatná még egy kicsit a darabot, közelíthetné egymáshoz a jelenleg széthúzó elemeket, mert tudna ez még nagyobbat is ütni.
Számtalan nyomozós sorozat fut a különböző csatornákon, de mindig érdekelt, hogy az azokban látott trükkökből és különleges eszközökből vajon mennyi az igaz. Ezért is örültem, amikor az AXN felajánlotta, hogy kerítenek egy magánnyomozót, aki elmeséli, hogyan is zajlik mindez Budapesten. Milyen egy eltűnt embert keresni, és mik a módszerek a nálunk, a nagyvárosban. Ők épp nyomozós lázban égnek, most indult a The Killing (Egy gyilkos ügy) című sorozatuk, engem meg mindig is érdekelt, hogy milyen egy IGAZI budapesti magánnyomozó. Aki ráadásul rendőrszázados volt korábban. És aki még ráadásabbul: nő!
A Nyugatinál találkoztunk Simon Erikával a Simon Magánnyomozó Irodától. Szerencse, hogy ő kiszúrt engem, mert én nem következtettem volna a külsejéből a foglalkozására. Előző nap átküldött nekem a tévécsatorna egy DVD-t a The Killing első részével, meg is néztem, és valami hasonlóan gondterhelt, az egész világot láthatóan vizsgálgató tekintetre számítottam.
Erikán semmi nem utalt a nyomozó létre, és ez szándékos. Nem látszódhat rajta, ha követ valakit, nem tűnhet ki a tömegből. Leültünk egy kávézóban beszélgetni, ő gyorsan elfoglalta magának az ajtóval szemközti helyet, átváltottunk tegezésbe, és elkezdett mesélni.
Például hogy mennyire más magánnyomozónak lenni, mint az állományban. Erika kábítószereseknél volt nyomozó, és nagyon szerette azt a munkát is. Megtanult néhány dolgot, aminek most hasznát veszi. Például tudja, hogyan kell az informátorokkal bánni. Hogy meg kell tartani a távolságot velük, mert különben kezdik nyeregben érezni magukat, és túl sokat megengednek maguknak. Tudni kell, melyik a valódi, és melyik a hamis információ, amivel csak félre akarnak vezetni. És persze hogy melyik információnak milyen magas az ára, ami persze függ az informátor személyétől is. "Ezekben az esetekben pont úgy működik minden, mint a tévéfilmekben" - mondta Erika. A rendőr nem kedveli a besúgókat, mert nekik is vaj van a fejükön, de kénytelen tartani a folyamatos kapcsolatot a bűnözőkkel, és a hasznukat veszi.
A nyomozói múltból következik az is, hogy Erika fejében ott van minden jogszabály, tudja, meddig mehet el, és mit nem engedhet már meg magának. És még egy igen hasznos dolgot örökölt: a hidegvért. Az Illatos úti lakóteleproncsban sem fél bekopogni bárkihez, mert tudja, hogy a fellépés jobban megvédi, mint egy fegyver. Fiatal rendőr korában egy ékszerboltba hívták lopás miatt, és a helyszínen lévőket nem kellő határozottsággal utasította, hogy maradjanak a helyükön. Az egyikük ki akart menni a boltból, és a ráfogott pisztolyt is ellökte, mert nem hitte el, hogy hajlandóak használni ellene. Akkor a helyszínre érkező többi rendőr oldotta meg határozott földre nyomással, hogy ne fajuljon el a helyzet.
Magánnyomozóként változatosabb a munka. Bár 80-90 százaléka megfigyelésből áll, az esetek többről szólnak, mint a kábítószer: keresni kell kutyát, macskát, ittas férfit, halottat, feleséget. De próbáljunk végigkövetni egy tipikus esetet, ezen keresztül rálátást kaphatunk, milyen egy budapesti magánnyomozó élete.
A magánnyomozó szótól nekem egy ilyen kép ugrik be: egy szivarozó alak ül egy rosszul megvilágított szobában, lehúzott reluxák előtt. Egyszer csak megjelenik egy titokzatos megrendelő, aki magáról nem sokat árul el, csak kiborít egy zacskónyi pénzt az asztalra. A nyomozó fogja magát, és bemegy egy bárba, ahol mindig megkapja az információkat, mindig ugyanattól az alvilági figurától. Ha kell, pofozkodik is egy keveset.
Ehhez képest a helyzet Budapesten: iroda a Podmaniczky utcában, egy gangos bérház legfelső emeletén. Reluxa van, le is húzták, ez a sztereotípia stimmel.
Bent ül Erika, akin ugye nem látszik a foglalkozása, mellette Horváth Simon, akin már inkább. Az iroda kicsi, tele papírokkal, mögötte egy megtermett, ravasz tekintetű volt titkosszolgálatos. Helyben vagyunk, bár egy szivar még elkelne.
Következő sztereotípia: a megrendelő. Ők mindenféle szociális rétegből kikerülhetnek, és általában nem titokzatosak. Bár volt olyan eset, hogy csak telefonon és futár útján érintkeztek a magát felfedni nem akaró férfivel (vagy nővel!), aki egy rokona feleségét akarta megtalálni. Nem tudta ugyanis, ki a törvény szerinti párja a családtagnak, ezt kellett kideríteni.
De vegyünk egy egyszerűbb esetet: eltűnt mondjuk egy fiatal lány a Teréz körúti otthonából, hogy indul a nyomozás? A magánnyomozó eleve hátrányból indul, hiszen egyrészt akkor keresik meg, amikor a rendőrség nem ért el eredményt már egy ideje. Másrészt nincs a kezükben a hivatásosok számára rendelkezésre álló eszközök, a telefonos lehallgatás, a cellainformációkból lehívható tartózkodási hely, a hivatalos szaktanácsadók és egyéb finomságok. Szerencsére ma már jó a kapcsolat a rendőrökkel, elhiszik, hogy a magánnyomozó segíthet, így az információk oda-vissza áramlanak a felek között.
A nyomozást a lakásban kell kezdeni. Megnézni a lány leveleit, a Facebook-oldalát, felhívni a barátaid, megtudni, tervezett-e valamit. Ha önakaratából ment el, az a könnyebbik eset. Meg lehet tudni a motivációkat, a deviáns magatartást, ami valamelyik irányba lökte a gyereket. Kábítószer, alkohol, rossz társaság, játékterem. Ha más keze van a dologban, az nehezebb, hiszen a motiváció valaki másé.
Nincs egy bár, ahol egy alak mindent tud, ami a városban történik. Vannak bejáratott informátorok, akik sok mindent hallanak, de ebben az esetben a lokális helyszíneket kell keresni. A kedvenceit az iskolából hazafelé, ahová egyébként is járni szokott. Egy nyomozó fejében van egy egyedi térkép, amiben a késdobálóktól kezdve a legmenőbb helyekig benne van egy csomó helyszín, ezekből sorolja ilyenkor a szóba jöhető ajtókat. De az internet ide is elért, azért ez a fejben tárolt adatbázist ilyenkor frissíteni kell az adott környék célpontjaival.
Az emberismeret is fontos. Erikával a Nyugati aluljáróján keresztül sétáltunk az irodáig, és megkértem, ha lát gyanús alakokat, mutassa meg őket nekem. Először egy azonnal gyanút keltő alakot vettünk észre, a nyomozónő egyből kizárta, hogy kábítószert vagy lányokat árulna. Valamit elad, de ránézésre nem derült ki, mit.
A másik alak inkább informátorként lenne használható, mert Erika szerint minden nap, szinte éjjel-nappal az aluljáróban áll, és beszélget az arra járó ismerőseivel. Ha valaki errefelé tűnt el, őt mindenképp meg kellene kérdezni.
Ha képet kaptunk az eltűnt személy szokásairól, megkezdődhet a tanúkeresés. Az ember azt gondolná, a tanúk önmaguktól jelentkeznek, pedig valójában fel kell kutatni őket. Egy idős bácsi, aki látta a lányt befutni a kapualjukba, nem fogja hívni a rendőrséget. Egészen addig, amíg be nem csengetnek hozzá, és meg nem kérdezik: látta-e ezt a lányt? Egy pékségben, ahol bevásárolt egy fiúval az oldalán, szintén nem sejtik, hogy esetleg ott látták utoljára. Persze ha az informátor mondjuk egész nap egy késdobálóban iszogat, célszerű erre alkalmas embert odaküldeni. Olyat, mint Horváth Simon titkosszolgálati múltjában a Janika fedőnevű munkatárs, aki mindig önként jelentkezett ilyen esetekben. Melós ruhában, a kocsmában iszogatva nagyon is otthon érezte magát, egymást itatták a célszeméllyel, és olyan információkat szedett ki az emberből, amiket egyébként csak a barátainak mondana el.
Következhet a magánnyomozók munkájának 80 százaléka: a megfigyelés. Barátokat, rokonokat, expasit, akik elvezethetnek hozzá. A lényeg, hogy a célszemély ne vegye észre, hogy követik. Ezért aztán többen erednek utána, és váltogatják egymást, Erika autójában, a csomagtartóban pedig van egy megtermett bőrönd, tele váltás ruhákkal. Fürdőruha strandra, farmer-póló párosok, elegánsabb ruha, magas sarkúval, és egy csomó sapka. Ez utóbbi kulcsfontosságú, egészen megváltoztatja a külsőnket - állítja a nyomozó. Ha a Korzóra megyünk, eljátszhatjuk a turistát, aki fotókat készít a városról, ilyenkor könnyebb is felvételeket készíteni az adott személyről. De Erika bárhol megoldja ezt feltűnés nélkül, de a titkot nem árulta el, hogyan.
Az autós követés három-négy autóval történik, autónként két emberrel, szóval ha huzamosabb ideig tart, drága mulatság is lehet a megrendelőnek (általában azért megpróbálják az ilyen megfigyeléseket pár órán belül lezavarni). A sofőröknek az egész várost majdnem úgy kell ismerniük, mint egy taxisnak, ha valamiért elveszítik a nyomát a másik autónak, fel tudják venni a fonalat. Tudni kell, hányfelé mehetett, ezekből kihúzni azokat az irányokat, amik nem logikusak a korábbi útvonalából (mert mondjuk mehetett volna arra egyszerűbben is), a maradék útvonalakra pedig elosztani a többi autót.
Volt olyan is, hogy sehogy sem találják meg a keresett személyt. Ha a célpont ügyes, és eltüntet minden nyomot maga mögött, lehetetlen nyomára bukkanni. Erika is járt így, ilyenkor jól jöhet a szerencse: hazafelé tartott, amikor a fénykép alapján felismerte a Nyugati előtt a villamosról leszálló férfit, akit éppen kerestek, de már-már feladták, hogy megtalálják. Egy belvárosi lakásig követte, így lett meg a címe, és így tudtak aztán egyre többet megtudni róla.
Vagyis nem lehetetlen egy Budapest nagyságú városban sem megtalálni valakit véletlenül, persze nem ez a leghatékonyabb módszer.
Végül tudni kell leállni, ha gyanússá válik az eset. Ha felmerül, hogy a megbízó ártani akar a célszemélynek, ügyesen el lehet varrni a szálakat. Átadni valamennyi információt, közben futni hagyni a keresett személyt.
Egy ideális budapesti magánnyomozó tehát elveszik a tömegben, és sosem szúrod ki. Lelkiismeretesen választja ki az ügyeit, és tud visszalépni vagy segítséget kérni másoktól. Ismeri a várost és az informátorokat, de használja az internet adta előnyöket, és a rendőrséggel is jó kapcsolatot ápol. Határozott, ami jól jön a lepukkant budapesti helyszíneken, tudja alkalmazni a jogszabályokat, és megbízható emberekkel veszi körül magát, akik hajlandóak egy kis lerészegedésre is, ha úgy hozza az élet.
Aki volt már Budapest Bár koncerten, az tudja majd értékelni a továbbiakat. Aki még nem, annak rövid alapozás: a zenekart 2007-ben alapította Farkas Róbert három társával azért, hogy friss lendületet adjon a kávéházi cigányzenének. Már az alapötlet is jó volt, igazi áttörést azonban akkor értek el, amikor meghívták szerepelni a legjobb és legismertebb hazai pop és rockénekeseket. A végeredmény egészen bizarr módon izgalmas lett: régi dalok tempósan, szórakoztatóan játszva, és a más műfajból érkező énekeseknek köszönhetően tökéletesen újraértelmezve. Igaz eklektika ez, amitől egyrészt ugye nagyon magyaros, budapesti, másrészt végtelenül izgalmas a Budapest Bár.
A zenekar azonban továbbra is négy, illetve Kisvári Ferenccel kiegészülve már öttagú, hozzájuk csatlakoznak a vendégelőadók, akiktől minden koncert más és más lesz.
Szóval vannak ezek az átkozottul tehetséges fickók, akik túl vannak már három platinán és megszámlálhatatlan telt házas koncerten, és akik most kaptak egy saját törzshelyet: a közelmúltig New Orleans Music Club néven futó helyet a Lovag utcában, ami mostantól nyilván Budapest Bár néven fut tovább.
A hely belseje kissé idejétmúlt, de attól még jópofa: egy amerikai bár szolgáltatta hozzá a mintát, amikor vagy egy évtizeddel ezelőtt létrehozták. A két körülmény együttes hatásától a helyen egyszerre érhető tetten a kissé ciki kilencvenes évek és a kortalan amerikai jazzclubhangulat. Sőt, a Budapest Bárnak bizonyára jót tesz majd, hogy a második világháborúig bordélyház működött a Lovag utca 5-ben, amit aztán lebombáztak és a club felépítéséig nem is volt ott évtizedeken át semmi. Ha egy földrajzi számnak is lehet lelke, akkor a Budapest Bár éjszakai hangulatára biztosan jó hatással lesznek a háború előtti évtizedek.
A lényeg persze nem a kialakítás, hanem a műsor. Márpedig az lesz bőven, méghozzá okosan átgondolt koncepciók mentén.
Lesznek például olyan Budapest Bár esték, amikor a zenekart alapító Farkas Róbert édesanyja, Rózsa néni útmutatása alapján készítik a cigányvacsorát a vendégeknek a konyhán. Egyelőre még csak a körözöttjüket és a pástétomukat kóstoltam, meg a házi kenyerüket, mindegyik remek volt, de amint vacsoráztam is ott egyet, mindenképp lesz poszt az élményeimről.
És a programok: lesz itt Budapest Bár vendégművészekkel, vacsorával. Már ezért megérte létrehozni a helyet. A hír bejelentésekor a zenekar eljátszott néhány dalt, az előadás persze szokás szerint kiváló volt. Főleg, amikor Farkas Róbert a korábban már többször is bemutatott trükköt nekünk is elhozta, és egyetlen lószőrrel kezdett el hegedülni (a felvétel a 2011-es Szigeten készült, 1:24-től az izgalmas rész):
De lesznek itt humoros színházi estek is. Tánczenekarok hétvégenként a hatvanas évek zenéjével, lesz szving, lesz tangóest, számtalan olyan színvonalas kulturális kikapcsolódás, amik a világháborúk előtt még annyira Budapest részei voltak és amik egy fejlett európai országban most is hozzátartoznak a mindennapokhoz. És amik csak alig-alig bukkannak fel nálunk (itt az események listája).
Éppen ezért jó, hogy megnyílt a hely, hamarosan alaposan le is teszteljük valamelyik estjüket.
Amikor elindultam Ritter Doron "Terek a korokban" című kiállításának megnyitójára, tudtam, hogy mire számítsak. Csak éppen rosszul. Arra készültem, hogy a Hollán Ernő utcai lakásgalériában néhány hozzám hasonlóan rosszul tájékozott blogger, esetleg műértő, vagy barát fog csak lézengeni, annál is inkább, mert ezeket a képeket Doron egyszer már kiállította 2004-ben, a Millenáris Parkban. Méghozzá nemtudomhányszor fogalmamsincshány méteres verziókban, szemben az itteni falikép-mérettel.
Ehhez képest az történt, hogy alig fértem be a lakásba.
Nem, nem túlzok: öt percig tanácstalanul ácsorogtam az előtérben, mert fizikailag nem voltam képes átjutni a köztem és a képek közt összegyűlt embertömegen.
No pasarán.
Aztán bekeményítettem és néhány bájos (bocs: szép) műértőlánnyal együtt behatoltunk a kiállítótérbe.
Addigra már nagyjából tudtam, hogy mire számítsak. Katona Klári nyitotta meg a kiállítást, aztán Doron is mesélt egy kicsit a képek hátteréről, amit takarásból, a falon túlról hallgattam. Kiderült, hogy Doron a nagymamája fotóit mosta össze a sajátjaival, így a műveken több évtizednyi és akár egymástól több ezer kilométerre található sorsok, hangulatok találkoznak, létrehozva egy új dimenziót. Igen, Photoshop, de nem abból a fajtából, amikor Bénike pinát rajzol Gillian Andersonra.
Doron ugyanis nemcsak olyat hoz létre, ami korábban nem volt, de olyat, amit érdemes is volt létrehozni (persze valahol a pinás Gillian is ez a kategória). És most nem arra gondolok, amikor a művész dögös csöcsös csajokat kopipésztel az ágyon ücsörgő nénik közé. Jó persze az is, de nem a csöcs, hanem a témák közti távolságból adódó feszültség hiánya miatt. Doron képein ugyanis olyan természetességgel fér meg egymás mellett a budai panelház, háttérben az alpesi hegyekkel, előtérben a tevehajcsárral, olyan magától értetődő a DJ a vidéki kocsmában, a dél-amerikai favelák a dunai rakparton, a gépágyús a strand előtt, az erőmű a medence mögött, hogy egy pillanatra az a tévképzetünk támad, hogy egy békés, harmonikus világban élünk.
Amiben tök jól megférnek egymással a generációk, a kultúrák, a kontinensek, a hitek. Nem beszélgettem sokat Doronnal, így fogalmam sincs, hogy a saját bevallása szerint is főleg terápiás célú alkotási folyamat végén szerinte valami békés vagy inkább robbanásszerű jött létre, hogy őt megnyugtatja-e, esetleg felkavarja a végeredmény, de az biztos, hogy engem feltétlenül szórakoztatott.
Tavalyelőtt a szaloncukor készítését mutattam meg nektek egy videóban karácsony előtt, amire nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Éppen ezért úgy gondoltam, készítek nektek egy hasonlót a ChocoMe üzemében, hogy lássátok, hogyan készülnek ezek a csokik, amikből egyébként én már hetekkel ezelőtt feltankoltam karácsonyi ajándékként vagy hatot, tartalékként. Már csak négy van belőle, gyorsan amortizálódik.
Mészáros Gábor, a ChocoMe alapítója és tulajdonosa pont a napokban kapott három díjat is az Ernst & Young "Év Üzletembere" versenyen, köztük a "Jövő Ígérete" különdíját, ehhez ezúton is gratulálunk. Gáborral utoljára akkor találkoztam, amikor a ChocoMe még csak néhány hónapos vállalkozás volt, nagy reményekkel. Akkoriban még saját maga kente a gránitlapon a csokoládét, a családból talán egy-két ember dolgozott a kis műhelyben - azóta hatmilliós temperálógépek dolgoznak a nemrég átköltöztetett üzemben, Gábor egy exportpiacra is dolgozó, dübörgő vállalkozást hozott létre, az egyik legmenőbb csokis brandet Magyarországon.
Most azt mutatta meg nekünk, hogyan készítik a csokikat. Nem is szaporítom a szót, itt a videó, utána a magyarázat:
