November közepén kaptam levelet Szentgyörgyvölgyi Tamástól, egy olvasónktól. Nem volt túlbonyolítva:

Van egy lakásom a Király utcában. Nem firtatnám azt, hogy szép, mert nem az. Inkább érdekes. Nem tudom, hogy milyen helye is lehetne nálatok, de ha szerintetek érdemes betenni, keressetek bátran!

Először nem tudtam mit kezdeni az ötlettel, hiszen nincsenek nálunk lakásbemutatók. Aztán néhány nappal később egy különösen meggyőző lánykommandónak is meséltem a levélről, a lakásról, meg arról, hogy ennek a témának aztán semmi keresnivalója a blogon, de ők pillanatok alatt megváltoztatták a véleményem: azt mondták, hogy szívesen olvasnának egy sorozatot izgalmas budapesti lakásokról, szóval szájhúzás helyett inkább vágjak bele.

És most itt tartunk, ez az első rész a lakásbemutatós sorozatunkból, ami felhívás is egyben: várjuk azoknak a jelentkezését, akiknek szép, érdekes, izgalmas, vagy valamilyen szempontból egyedi budapesti lakásuk van és szívesen bemutatnák azt az Egy nap a városban blogon. A leveleket a jobb hasáb tetején található emailcímre várjuk.

És akkor most térjünk rá Tamás lakására, ami tényleg nem különösebben szép, de mindenképp izgalmas. Közösen alakította ki az előző tulajdonossal ezt a 140 négyzetméternyi területet a Király utcában. Ő maga ugyan nem lakik az ingatlanban, de gyakran adja ki turistáknak vagy forgatásokra.

Bár elsőre minden nagyon drágának tűnik, egy rakás berendezési tárgy ismerős lehet az IKEA-ból. Tamás nem is tagadja, hogy amikor lehetett, spórolt. A legtöbb ötlet nem eredeti, de működik: a festék vagy tapéta helyett használt csemperagasztóval nem itt találkozunk először, a zuhanyzóban felbukkanó óriási sziluetteket is kitalálták már korábban, de attól még remekül működnek együtt a különböző forrásokból származó ötletek.

Ráadásul van néhány pro belsőépítész-szemmel mérve is értékes része a lakásnak, például a régi orgonából kialakított szobadísz.

A legtöbb helyiségből egy idő után aztán beleég valami az ember agyába, hol egy furcsa kép, hol egy meglepő burkolati elem, máshol meg a tekintetben találod meg azt, amit kimondatlanul kerestél, ahogy arra a legkevésbé sem számítottál. Meglepő, fura lakás ez, de jó, hogy van ilyen is:

Ha te is szeretnél átverések nélkül, a legmegbízhatóbb, tehetséges stáb segítségével menő lakást magadnak úgy, hogy nem merülnek fel felesleges költségek, nézd meg az Egy nap a városban blog új szolgáltatását, az Én menő lakásomat, ahol közvetlenül is elérheted a legmegbízhatóbb kivitelezőket és legötletesebb belsőépítészeket. 

Épp lépcsőháztúrán voltam Anitával, a Checkmybudapest bloggerével (hamarosan zseniális lépcsőházakat mutatunk be nektek), amikor elhaladtunk a Rumbach utcai zsinagóga mellett. Bennünk maradt a kapualjakba sandítás ösztöne, a nyitott ajtók keresése, ezért észrevettük, hogy az elhagyatottnak tűnő épület bejárata tárva-nyitva. Biztos mindig is így volt, de most tűnt fel először, eddig a deszkákkal keresztbe vert boltíves árkádoknál nem álltam meg nézelődni. Egy sebtében felállított bádogdobozban egy biztonsági őr mondta, hogy be lehet menni, 500 forintért.

Az ajtón túl csak a sötétség látszott, itt-ott derengő fények. "Van bent valami kiállítás?". "Az alsó szintet meg lehet nézni. Már ha ezt kiállításnak lehet nevezni". Nem hozta meg a kedvet. Már sétáltunk tovább, amikor visszafordultam. Missziómnak éreztem, hogy bemenjek, és megnézzem helyettetek, mit veszítenék, ha az eszemre hallgatnék.

Meg hát mégiscsak izgalmas gondolat bemenni egy tényleg magára hagyott, sötét épületbe, legálisan (a rossz képek tőlem, a jók Anitától vannak, a sötétség miatt persze mindegyik zajos).

Bent ahogy hozzászokott a szemünk, egyre több szép részlet látszott a falak színes sdíszeiből, az oszlopok aranyozásából, az üvegablakok kidolgozásából. A földön helyre nem állított régi darabok az épületből, tervrajzok nekidöntve az ottmaradt építési elemeknek. Igazi kis Hubauer Sándor emlékkiállítás ez, amikor sebtében összedobunk valamit abból, amit a zsebünkben találunk. Kivilágítani nem kell, mert úgysem érdekel senkit.

De nem bántam meg, mert láthattam belülről ezt az épületet is, ami - mint rövid kutatás után kiderült - 2005 óta látogatható hasonló módon, nyilván hasonló állapotban. Utoljára 1988-ban gondolták úgy, hogy az épület jobb sorsra érdemes, akkor az Alba Regia építőipari vállalat tulajdonába került a zsinagóga, ők vették meg a MaZsiHiSz-től. Ők rendezvénytermet és irodaházat akartak varázsolni az épületből, és neki is láttak: felújították a homlokzatot és a felső szinteket. Aztán csődbe mentek, és az alsó szint befejezetlen maradt. Ezt lehet most látogatni, már ha ti értitek a logikát. Én nem.

Aztán az épület a tartozások fejében az államhoz került, majd 2005-ben vissza a MaZsiHiSz-hoz. Ők, úgy tűnik, most újabb befektetőre várnak, akinek újra eladhatják az épületet, és akik remélhetőleg nem mennek újra csődbe. És akkor megmenekülne a kis zsinagóga, ami ugyan pompában nem ér a Dohány utcai nyomába, de van olyan fontos történelmi emlék.

Egyébként Anita remek Budapest-fotói meg is vásárolhatóak művészi nyomat formájában, részletek itt.

Hadd kezdjem azzal, hogy gyűlölöm a Louvre-t. Egyrészt nem lehet normálisan kimondani a nevét. Másrészt folyton hosszú sorok várakoznak előtte. Harmadrészt, és ez az igazi problémám: ezek a sorok be is jutnak.

A Louvre ezek után élvezhetetlen: a világ legnagyobb képtára, ahol annyi minden van egymásra dobálva, hogy a termek tizedének átnézése után csak a legelvetemültebb rajongók nem kerülnek katatón állapotba. Annyi a kép, az ember, a nyüzsgés, a terem, hogy képtelenség átfogó képet kapni bármiről, észrevenni a finom változásokat, a fejlődést. A Louvre nekem egy hatalmas IMAX-mozi tízezer wattos hangrendszerrel és egy kései Tony Scott-filmmel.

A felvezetésre azért volt szükség, hogy kontextusba helyezzem a mi Szépművészeti Múzeumunkat, aminek az állandó kiállításai is mindig emberléptékűek, és bár ennek a múzeum vezetősége biztos nem örül, de sosincs annyi ember bent egyszerre, hogy az az élmény rovására menjen.

És akkor térjünk rá az időszaki kiállításokra, amik ugyan rendszerint tele vannak látogatókkal, de még így sem taposnak agyon, ahogy a Louvre-ban a japán turistacsoportok, ráadásul többségük olyan okosan, érzékenyen van összeállítva, hogy tanul belőlük valamit az ember. Nemcsak bemész, aztán megállapítod, hogy te kurva jó fest ez a vengágh:

Ugyanez fokozottan igaz a mostani Cézanne kiállításra. A 19. századi festészetet radikálisan átalakító, a 20. századi irányzatoknak ihletet adó, élete majdnem egészében el nem ismert, de dúsgazdag családja miatt viszonylagos nyugalomban alkotó festő életművéről ugyanis olyan könnyen emészthető, átlátható, a tudást észrevétlenül becsempésző kiállítást kapunk, amit lényegében tilos kihagyni. A kiállítás kurátora, Geskó Judit, húsz éve találta ki az alapötletet és öt évig dolgozott a megvalósításon, ami az első képtől az utolsóig érezhető.

Mert látunk itt mindent: a korai próbálkozásokat, amikor Cézanne még a 19. század nagyjait másolta szó szerint. Látjuk, ahogy az eredeti műhöz képest változik az ecsetkezelés, vagy a kivágás, a beállítás. Egy őrületesen izgalmas folyamat kezdetét figyelhetjük a kiállítás szervezőinek köszönhetően: nemcsak azt, hogyan változott meg a festő stílusa, sokkal inkább, hogy miként változott meg az egész művészet. Ami Cézanne-nal történt, mondanám, hogy kicsiben, de az helytelen lenne, ugyanaz történt a világgal nagyban, csak sokkal hosszabb idő alatt.

Észrevesszük, ahogy átalakulnak Cézanne csendéletei. A formák, a térbeli elrendezések elszakadnak a valóságtól és átadják helyüket a művész érzéseinek. Ugyanez igaz a portrékra: a tökéletes pontossággal megrajzolt arcok helyét átveszik a látszólag elnagyolt, valójában hihetetlen aprólékossággal megrajzolt foltok. A kiállítások akad olyan kép, amihez több mint 115-ször ült modellt a türelmes barát.

Cézanne technikája ugyanis az aprólékosságban rejlett: a valóságot apró kis darabkákra bontotta, megrágta őket, majd az érzéseit reprodukálta. Nem azt tartotta feladatának, hogy a kép egésze adjon vissza valamit az valóságból, ő csak az apró részletekre koncentrált. A végeredmény meg hihetetlenül izgalmas: amit látunk, az jóval kevésbé emlékeztet bármi megfoghatóra, mint a realista művészek képei. Amit érzünk, az viszont ezerszer igazabb bármilyen pontosan megrajzolt festménynél vagy fotónál.

És a kiállítás erre döbbenti rá azokat is, akik szerint a festészet csúcsa a valóság fizikai megnyilvánulásainak szolgai reprodukciója: hogy az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus vagy a modern mennyi, korábban feltáratlan réteget szór elénk a valóságból, azzal, hogy "nesze, nézd, ez vagy te. Ez a te világod".

És mindezt olyan kulturált és emészthető formában kapjuk meg a Szépművészeti Múzeumtól, hogy vétek lenne kihagyni.

A kiállítás február 17-ig tekinthető meg.

Hölgyeim és uraim, a vacsora ideje alatt egy rejtélyt kell megoldaniuk. Az 1930-as években járunk, a Royal szállóban, ahol két aktatáska cserél gazdát, majd az egyik tulajdonosa nyom nélkül eltűnt. Kérem, fogyasszák élvezettel a sültet, a borokat, közben a szálloda különböző pontjain elhelyezett nyomokból találják ki a rejtélyt.

A Rejtély a Royalban nevű vacsorára már legutóbb is el akartam menni, így most másodikra csak sikerült. Egy élményvacsoráról van szó, ami csak részben szól a gasztronómiáról, ezzel egy időben, a fogások között nyomozói feladatokat is meg kell oldanunk.

A Corinthia Hotel (születési nevén Grand Hotel Royal) zegzugos tereit egyébként nagyon szeretem, korábbi rendezvényeken élvezettel vesztem el a különféle termek útvesztőjében. Már eleve mikor belépsz a szállodába, és meglátod a szemben lévő lépcső előtt találsz itt-ott elrejtve egy-egy bőrkanapét, ahol úgy lehet elvonulni, hogy közben rálátásod van a szálloda nyüzsgésére. Wes Andersonnak tökéletes helyszín lehetne a filmjéhez.

A vacsora mondjuk pont nem a kedvenc helyszíneim egyikén volt megtartva, a két épületszárnyat elválasztó átriumban, ahol a fölénk tornyosuló emeletek súlya, az aulaszerű hangzás kicsit végig rányomta a bélyegét a hangulatra, családias légkör például biztosan nem tud kialakulni ezen a helyen. De ez ízlés kérdése, biztosan van, akinek pont ez a Körúttól üvegfallal elválasztott hatalmas belső udvar jobban tetszik, mint a Royal zegzugjai.

Érkezésünkkor pezsgővel fogadtak, ezután leültünk az asztalhoz, és még az előétel előtt megjelent két nyomozónak öltözött játékvezető. Egyiküket azonnal megismertem: a Krimiestek.hu feladványainak kitalálója, Attila öltözött be erre az estére, így tudtam, hogy nem csak kamu lesz a nyomozás. Attila előszeretettel küldi körbe Budapesten az embereket feladványtól feladványig, szerencsére itt csak a szálloda két legtávolabbi pontja jöhet szóba, mint maximálisan legyalogolandó táv, így bátran láttam neki az előételnek. Ez céklával és pálinkával marinált lazac volt avokádó krémmel és Serrano sonka tekerccsel:

Darvas Orsolyától kaptuk a következő hírt. Majdnem teljesen elkerülte a figyelmünket, de végül csak sikerült rákattintanunk a linkre, amiből kiderül, hogy Budapest, ha szoros versenyben is, de legyőzte Dubajt a Booking.com online szavazásán.

Az ügymenet tök egyszerű volt: két-két képek közöltek mindkét városról és arra kérték az olvasóikat, hogy like-olják azt, amelyikbe szívesebben látogatnának el.

Dubaj nagyon jól szerepelt, a két kép összesen 442 like-ot kapott a felhasználóktól. Budapest ellenben még jobban jött ki a versenyből, 463 szavazattal.

Tolmács legyen a talpán, aki a kommentekből kihámozza, hogy mi volt a döntés hátterében, annyiféle nyelven fogalmazzák meg a véleményeiket a felhasználók. De a szívek például elég beszédesek:

És akad néhány egyszerűbben fordítható szöveg is. A többség lelkesedik a Parlamentért, van, aki az itt töltött napokra gondol nosztalgiával, más megjegyzi, hogy este, kivilágítva még szebb a város, egy magyar júzer meg valamiért azt tartotta fontosnak megemlíteni, hogy Budapest a pornó fővárosa.

Ennyi jutott eszébe.