Még november végén írtam a Budapest Bár zenekarról, meg arról, hogy végre saját helyük lett, amit rafkós módon Budapest Bárnak neveztek el. A régi New Orleans Music Clubról van szó, ami elég jó helyen van, a Nagymező utcában, a belvárosban.

Akkor még csak egy sajtótájékoztatón voltam, december végén viszont megnéztem az egyik műsort is, a Capricciót. A koncepció hibátlan: a Budapest Bár négy cigányzenésze remek dalokat ad elő kiegészülve a zenekarvezető Farkas Róbert édesapjával, Farkas Istvánnal, aki a Száztagú Cigányzenekar brácsaszólam-vezetője volt. A dalok közt a dobos, Kisvári Ferenc anekdotázgat, az egész showt meg cigány falatok rendezik keretbe: azokkal indul és azokkal zárul az este.

És az a recept akkor is működik, ha néha egy kicsit sterilebb az összhatás, mint szeretnénk. Mert a zenék tényleg hibátlanok. A Budapest Bár órákon keresztül fenn tudja tartani az érdeklődést, mert folyton változtatnak a dalok receptjén, mindig más szólózik, mindig más van a középpontban, más zenei trükköket mutatnak be az egyetlen lószőrös hegedűjátéktól a vakon cimbalmozásig.

És jók a történetek is, amiket Kisvári mesél a dalok közt. A kedvenc sztorim, amikor korának egyik leghíresebb cigány hegedűművésze, Banyák Kálmán felkereste a Budapesten játszó Yehudi Menuhint, belépett a Zeneakadémiára a téli fagyból, és hideg kezekkel, irhabundában, kalapban lejátszotta neki a zeneművészet egyik legnehezebbjét, Paganini Molto Perpetuóját. Kétszer. Aztán szó nélkül távozott. Yehudi Menuhin arra kérte az ott lebzselő kulturális miniszterhelyettest, hogy azonnal vigye a hegedűshöz, mert újra hallani akarja játszani. Az autó Banyák lakásához hajtott, aki fogadta a vendégeket, és biztosította Yehudi Menuhint arról, hogy újra eljátssza neki a hegedűszólót - száz dollárért. Innentől kezdve remek barátok lettek.

A Budapest Bár produkciója ugyanilyen remekül összeállt, van ritmusa, dinamikája, amiben persze szerepe volt Ferenczi Györgynek is, aki pont úgy és annyit énekelt, hogy megmutassa mire képes, de ne halványítsa el a Budapest Bár produkcióját.

És akkor jöjjenek az ételek, mert azokról is kell írni néhány szót. Finomak voltak, de kissé sterilek. Előételnek bodag, cigány kenyér érkezett fokhagymás tejföllel és fűszeres paprikakrémmel, ami lényegében kőrözött. Utóbbi rendben volt, csak az adag volt egy kicsit sovány.

Kétféle főétel közül lehetett választani, sem a csirkehúsos gombóccal kínált lecsós nokedli, sem a szalonnás-savanyú káposztás töltött dagadó minőségével nem volt probléma, de egy ilyen műsor mellé izmosabb, szaftosabb, bátrabban fűszerezett fogások jártak volna, ezek meg inkább csak próbáltak megfelelni mindenkinek.

A menüt a Rigó Jancsi zárta, ami kellően csokis volt, de főleg azért örülök így utólag a desszertnek, mert az este után rákerestem a desszert eredetére. Remek sztorira akadtam Rigó Jancsiról, az élvhajhász pákozdi cigányzenészről, aki fiatalon házasodott, majd egy párizsi étteremben hegedülés közben megismerte egy belga herceg milliomos feleségét, akivel egymásba szerettek, így mindketten elváltak, összeházasodtak, néhány év alatt elvertek nyolcmillió dollárt, majd szétmentek, miután a nő egy pincér, aztán egy hotelportás oldalán kereste tovább a szerelmet, végül fotómodell lett, Rigó Jancsi meg szomorú zenéket játszva, elfeledve halt meg Amerikában. Vagy Fejér megyében.

Budapest Bár
Budapest
Lovag utca 5.

Eléggé érzékeny vagyok, ha kakaós csigáról van szó. Képes vagyok kilométerekkel messzebb menni bevásárolni, ha találok egy jó lelőhelyet. Aztán megszűnik, vagy leromlik a minőség. Utóbbi rendszeres, elkezdenek spórolni, a vevők eltűnnek. Én legalábbis biztosan.

Sok csalódás után elsajátítottam a "ránézésre megmondom, milyen az íze" játékot, nyilván közületek is sokan kényszerültek rá erre. Nem olyan nehéz, amitől jó egy csiga:

- a tészta összefüggő, nem száraz papírlapok lazán álló körgyűrűi, nem is egy felfújt léggömbre hasonlít
- a tészta nem agyonégetett, nem is falfehér
- a csokiréteg vastag, ébenfekete és csillog

Ami gyanús:

- porcukorréteggel álcázás
- világosbarna csokiréteggel álcázás
- túl nagy méret
- a "panelház" és a "Bábel tornya" formájú csiga (mennyiséggel csábítás)
- ha nem tudod megállapítani 10 méterről, hogy kakaós vagy fahéjas csigáról van szó

Aztán tavaly valamikor nyáron olvastam a Travellinán a Pékműhely csigájáról, ami állítólag tökéletes. A Pékműhely terméke, és kis üzletekbe szórják szét az árut. A weboldalukon ki is kerestem egy viszonteladót, és eltekertem a 13. kerületi üzletekbe.

Az egyik helyen nem volt, a másikban pedig egy darabot kaptam, ami már picit kiszáradt. De még így is nagyon jó volt. Gondoltam, megkóstolom majd frissen, és írok róla nektek. De aztán elfeledkeztem a dologról.

Pár napja tök véletlenül rossz irányba kanyarodtunk Évivel, és odaértünk a Szegedi úti pékség elé. Bementem, kérdeztem, van-e kakaós csiga. Elfogyott - jött a válasz. Aztán észrevettem a pulton néhányat a Pékműhely csigáiból, amit kerestem. "És azok?" - kérdeztem. "Ja, ezek a kicsik? Ebből lehet kérni." Mondtam, hogy kár rejtegetni, mert nagyon jók. Még nem kóstoltam - mondta az eladó.

Nehéz lehet, ha nem magad árulod a termékeidet.

Viszont a kakaós csiga most frissebb volt. És zseniális. És nem hallgatom el tovább ezt a tényt!

Intenzív vaj és jó minőségű kakaó íze versenyzett az elsőségért, a harcot egy masszív, tömör, hideg, de vajpuha tészta támasztotta meg. Nem nagy méret (egy szaloncukorpapír hossza az átmérő, lemértem), de annál tömörebb, és úgy eltelsz ízekkel, ahogy az XXL-es csigákkal például soha. És ne feledjük, hogy legalább egy éve változatlan a minőség, de gondolom inkább 2010 óta, amióta a Pékműhely létrejött. A leírás szerint:

Rengeteg vajjal készítjük ezt a mi kis finomságunkat is. Összetevői a tésztának: Frissen őrölt magyar gabona, vaj, tej, cukor, élesztő, tojás, só. A töltelék pedig cukor és holland kakaópor keveréke.

Az új kedvencem lett. És miután látom, hogy a Printa kávézóban is árulják a csigát, már tudom a tökéletes reggeli tippet. Egy csésze Has Bean kávé (a Tamp&Pull mellett itt is árulják), és a Pékműhely édessége.

Ja, az ár. Nyilván mindenhol más, az angyalföldi CukiPéknél 120 forint volt egy darab.

update: időközben megnyitott a Pékműhely saját üzlete, ahol a kakaós csiga mellett más remek péktermékeket árulnak

A filmeket többször is megnézed. Nekem főleg a nyolcvanas évekbeli klasszikusok vannak meg szó szerint, Vissza a jövőbe 1-2-3 nadokimegsemmisült, Marslakó a mostohám azönökpéniszefegyver, annyi szemét gyűlt össze a fejemben, hogy az egész évtizedet újra lehetne forgatni belőle.

Színházba viszont másképp jár az ember. Egy színdarab, egy alkalom. Aztán új évad, új darabok, ez a ritmus.

Ehhez képest az Örkény színház Azt meséld el Pistáját most láttam negyedszer, vagy ötödször, és nem azért, mert egy nyolcvanas években forgatott B-film (tudom, a Vissza a jövőbe sem az). Hanem mert megunhatatlan. Tökéletes.

Legalább 15 éve, hogy először láttam. A pontos évet csak tippelni tudom (ha lett volna email, most visszakereshetném a meghívót, nem is értem, hogyan éltünk nélküle), az biztos, hogy még gimnáziumba jártam, méghozzá Győrbe, az Apor Vilmosba, amiről akkor derült ki számomra végérvényesen, hogy remek hely, amikor meghívták Mácsait, hogy a tetőtérben adja elő nekünk a darabot.

El tudjátok ezt képzelni? Mácsai sztárdarabot ad elő egy vidéki gimnázium födémszerkezete közt!

Mivel 2000. körül érettségiztem, ez szükségképpen előtte történt, talán 1999-ben, annak is már vagy 14 éve. Lényeg, hogy fogalmam sincs, hogyan kerültem vagy száz iskolatársammal együtt a darabra, de ott ültem, és engem lepett meg a legjobban, hogy nem dumáltam végig az előadást a hátsó sorban, hanem néma, döbbent csöndben néztem a darabot. A végén még tapsolni is elfelejtettem.

Most, másfél évtizeddel később ugyanez történt velem az Örkény színházban. Néma csöndben figyeltem, és a végén elfelejtettem tapsolni. És amikor mások tapsolni kezdtek, nem értettem, miért teszik. Mácsai ugyanis olyan tökéletesen adja elő Örkény István életét egyes szám első személyben, hogy pillanatok alatt úgy érzed: kettesben ülsz az íróval a szobájában, és ő a karosszékéből mesél magáról. Ketten vagytok, márpedig kettesben nem tapsol az ember.

A darab egyébként ennyi: Mácsai belép kordbársony nadrágjában és zakójában, és onnantól kezdve ő Örkény, annyi sármmal és letisztultsággal, amennyit csak Mácsai tud belerakni egy karakterbe. Igazán árulhatná kapszulában, vagy valami.

Nincs díszlet, csak a szék. Nincsenek zenei aláfestések, nincs semmi, csak Mácsai-Örkény, Örkény írásaival, amiket Mácsai és Bereményi Géza rendezett darabbá, tökéletes darabbá. Amit végignevetsz, de közben azért a munkaszolgálatnál, meg Aczél elvtársnál, az öregedésnél és a halálnál elszomorodsz kicsit. Aztán megint nevetsz. És nem unatkozol, egy másodpercig sem.

Ennél eszköztelenebb nem is lehetne a színház, és pont ettől jó: Mácsai lenyesett mindent, amire nem volt szükség, és csak a lényeget hagyta meg, ettől olyan meztelen és őszinte ez az előadás, akár hányadszor nézed meg. És ezért kapsz mindig más útravalót tőle, attól függően, hogy a tízes, a húszas éveidben ülsz be rá, vagy már felnőttként, esetleg öregként.

És a fene se érti hogyan, de Mácsai nem fásul bele. Több századszor adja elő ugyanazt a sztorit, mégis olyan, mintha életében először mesélné el, mintha ott szülné előtted, mintha akkor rendezné össze mondatokká az életét. Jó ezt látni és bízni abban, hogy még évtizedeken keresztül színpadon lesz a mű.

Örkény István 67 évesen halt meg, Mácsai Pál még csak 51, szóval jó 16 évig úgy játszhatja a darabot, hogy hiteles, sőt, egyre hitelesebb: az idős Örkény meséli el fiatalkorát. Persze Mácsai a harmincas évei végén is hibátlanul hozta az öreg Örkényt, szóval nem érdemes az évekkel vacakolni.

Beszéljünk inkább arról, hogy a lányom most lesz egy éves, és nagyon szeretném, ha 14-16 évesen még látná az előadást. Szóval legalább még másfél évtizedig maradjon műsoron az Azt meséld el, Pista, ha kérhetem.

Az egész tavalyi év egyik legjobban várt eseménye volt számomra a Cirkus Cirkör december végi előadássorozata a Trafóban. Hónapokkal korábban az utolsó jegyeket vettem meg, ami, tekintve hogy végül négyszer tömte meg a csapat a nézőteret, bámulatosnak mondható. Mintha mindenki rájuk szomjazna.

Aki nem tudja, kik ők és mivel foglalkoznak, itt egy érzékekre ható videó:

Itt pedig egy, ami az érzelmekre utazik, a most látott előadás előzetese:

A poszt további olvasása alatt ajánlott a fenti zene (Riddles in the Dark) folyamatos hallgatása, erre a legegyszerűbb mód, ha ide kattintotok. Vagy letöltitek az iTunes Store-ból itt.

Kortárs cirkusz. Kísérleti cirkusz. Újcirkusz. Mindegy, minek hívjuk, valami, ami leváltotta - leváltja - a hagyományos, artista-bohóc-állatmutavány egymásutánját, friss produkciókkal. Ez lehet akár a legmodernebb technológiára épülő látványelőadás, egy Cirque du Soleil show, de lehet egy dramaturgiai rendszerbe fogott, mondanivalóval bíró mutatványsorozat, egy olyan szerethető dolog, mint az Undermän.

Tudom én, hogy minél nagyobb a város, annál veszélyesebb, ehhez képest Győrben vagy tizenötször keveredtem életem második évtizedében utcai verekedésbe, míg a legutóbbi tíz évben semmi hasonló nem történt velem Budapesten.

Ez persze nem általános statisztikai igazság, csak szubjektív megfigyelés. 

Ennek ellenére Budapest nem tűnik rosszabbnak, mint bármelyik átlagos nyugat-európai nagyváros, sőt, London külvárosában vagy Párizsban sokkal kényelmetlenebbül tudja érezni magát az ember. És ezt a jelenséget statisztikákkal is alá lehet támasztani.

A bevezetőre azért volt szükség, hogy kontextusba helyezzem azt a térképet, amire most akadtam, és ami igazi csemege a statisztikai lovereknek: ez a térkép ugyanis megmutatja, hogy hol-milyen bűncselekmények történtek az országban.

De elképesztő nagyításokat tudunk végezni, így utcaszintre nagyítva ellenőrizhetjük, hogy merre voltak kocsilopások, személy elleni erőszakos bűncselekmények vagy lakásbetörések a környékünkön az elmúlt 30-365 napban.

Ha sok az ikon, érdemes lehet lecserélni a zárat az ajtón, vagy megtenni az egyéb szükséges óvintézkedéseket.

A rendőrség térképe itt érhető el.