Még november végén írtam a Budapest Bár zenekarról, meg arról, hogy végre saját helyük lett, amit rafkós módon Budapest Bárnak neveztek el. A régi New Orleans Music Clubról van szó, ami elég jó helyen van, a Nagymező utcában, a belvárosban.
Akkor még csak egy sajtótájékoztatón voltam, december végén viszont megnéztem az egyik műsort is, a Capricciót. A koncepció hibátlan: a Budapest Bár négy cigányzenésze remek dalokat ad elő kiegészülve a zenekarvezető Farkas Róbert édesapjával, Farkas Istvánnal, aki a Száztagú Cigányzenekar brácsaszólam-vezetője volt. A dalok közt a dobos, Kisvári Ferenc anekdotázgat, az egész showt meg cigány falatok rendezik keretbe: azokkal indul és azokkal zárul az este.
És az a recept akkor is működik, ha néha egy kicsit sterilebb az összhatás, mint szeretnénk. Mert a zenék tényleg hibátlanok. A Budapest Bár órákon keresztül fenn tudja tartani az érdeklődést, mert folyton változtatnak a dalok receptjén, mindig más szólózik, mindig más van a középpontban, más zenei trükköket mutatnak be az egyetlen lószőrös hegedűjátéktól a vakon cimbalmozásig.
És jók a történetek is, amiket Kisvári mesél a dalok közt. A kedvenc sztorim, amikor korának egyik leghíresebb cigány hegedűművésze, Banyák Kálmán felkereste a Budapesten játszó Yehudi Menuhint, belépett a Zeneakadémiára a téli fagyból, és hideg kezekkel, irhabundában, kalapban lejátszotta neki a zeneművészet egyik legnehezebbjét, Paganini Molto Perpetuóját. Kétszer. Aztán szó nélkül távozott. Yehudi Menuhin arra kérte az ott lebzselő kulturális miniszterhelyettest, hogy azonnal vigye a hegedűshöz, mert újra hallani akarja játszani. Az autó Banyák lakásához hajtott, aki fogadta a vendégeket, és biztosította Yehudi Menuhint arról, hogy újra eljátssza neki a hegedűszólót - száz dollárért. Innentől kezdve remek barátok lettek.
A Budapest Bár produkciója ugyanilyen remekül összeállt, van ritmusa, dinamikája, amiben persze szerepe volt Ferenczi Györgynek is, aki pont úgy és annyit énekelt, hogy megmutassa mire képes, de ne halványítsa el a Budapest Bár produkcióját.
És akkor jöjjenek az ételek, mert azokról is kell írni néhány szót. Finomak voltak, de kissé sterilek. Előételnek bodag, cigány kenyér érkezett fokhagymás tejföllel és fűszeres paprikakrémmel, ami lényegében kőrözött. Utóbbi rendben volt, csak az adag volt egy kicsit sovány.
Kétféle főétel közül lehetett választani, sem a csirkehúsos gombóccal kínált lecsós nokedli, sem a szalonnás-savanyú káposztás töltött dagadó minőségével nem volt probléma, de egy ilyen műsor mellé izmosabb, szaftosabb, bátrabban fűszerezett fogások jártak volna, ezek meg inkább csak próbáltak megfelelni mindenkinek.
A menüt a Rigó Jancsi zárta, ami kellően csokis volt, de főleg azért örülök így utólag a desszertnek, mert az este után rákerestem a desszert eredetére. Remek sztorira akadtam Rigó Jancsiról, az élvhajhász pákozdi cigányzenészről, aki fiatalon házasodott, majd egy párizsi étteremben hegedülés közben megismerte egy belga herceg milliomos feleségét, akivel egymásba szerettek, így mindketten elváltak, összeházasodtak, néhány év alatt elvertek nyolcmillió dollárt, majd szétmentek, miután a nő egy pincér, aztán egy hotelportás oldalán kereste tovább a szerelmet, végül fotómodell lett, Rigó Jancsi meg szomorú zenéket játszva, elfeledve halt meg Amerikában. Vagy Fejér megyében.
Budapest Bár
Budapest
Lovag utca 5.