Nemrég már jártam itt, a Lucullus Baráti Társaság vacsoráján Rob Marley főzött nekünk jamaicai fogásokat. Akkor végigböngésztem az étlapot is, amin rögtön szemet szúrt nekem a nyugat-afrikai levesek szekció, aminek minden egyes tagját öt paprikajellel tüntettek ki. Ami azt jelenti, hogy rohadék erősek.
A nigériai származású tulajdonos Frankie szerint mi inkább a három paprikás ételek közül válasszunk, legfeljebb, aki nem szokott a hardcore afrikai csípős ételekhez, annak ezeket nem ajánlja.
Naná, hogy ki akartam próbálni.
Összehoztam egy kiváló tesztcsapatot: Chichi afrikai-tapolcai származású, inkább utóbbi, de azért nem mondhatjuk, hogy nem szokott volna az afrikai konyhához. Őt szántam beépített embernek. Mesi: róla első pillanatban nem mondanád meg, de nagy kapszaicin-bajnok, még versenyt is nyert a "ki bírja végigkóstolni a Scoville-skálát döngető csiliket" témakörben. Sebi kifinomult ízlelőbimbókkal megáldott borszakíró, de nem tartja el a kisujját, nem fél kockáztatni. Én szerepeltem kíváncsi érdeklődőként, Évi pedig kapszaicinérzékenyként, vagyis ő nem vett részt a tesztben.
A Savannah étterem egyébként a Dohány és a Nyár utca sarkán található, 2010 óta kínálgatják a fekete kontinenst részben a budapestieknek, még inkább az itt élő afrikai származásúaknak. Chichi elmondása szerint hatalmas partik szoktak lenni az étterem (pontosabban Restaurant, Cafe, Bar & Music Club) alagsorában, ahol általában inkább csak a lányok bőre fehér.
Amikor viszont mi mentünk, nyoma sem volt ennek a hangulatnak, alig láttam vendéget. Kikértük a csípős leveseket, én a hal pepper soupot választottam, és kezdődhetett a sírás.
A videón jól látható, hogy a kapszaicinbajnok Mesinek meg sem kottyan az ötpaprikás erő, Chichi nem látható módon már picit belepirult a levesbe, de ő sem csapkodta az asztalt. Sebi és én viszont könnyeztünk rendesen, nekem a hangom is eldarthvaderesedett. Olyan, mintha héliumot szívnál, csak pont az ellentéte. Amikor a számba toltam a kanalat, és hozzáért a nyelvemhez a leves, abban a pillanatban végigégette a nyelőcsövemet is, mintha a gőz is csípne. De tényleg nem volt húsmarcangoló élmény, nem is volt olyan homlokon csattanó, mint egy kiskanálnyi wasabi, inkább alattomosan csípett, alulról kúszott be a fájdalom.
Utána sült yam gyökeret kértem raguval, rizzsel és hallal. Sok fény nem volt az étteremben, ezért a ragu miatt érdemes volt vakuzni egyet:
Ez egy afrikai spenótból gyúrt, pálmaolajjal, füstölt rákkal és afrikai chili paprikával elkevert specialitás, különleges, tompa, kissé vad ízzel.
Miután a többiek ételét is megkóstoltam, arra jutottam, hogy egyszer mindenképpen érdemes megkóstolni az itteni ételeket, hogy kipróbáljuk valamelyik afrikai konyha jellegzetes ízeit, de törzsvendég nem lennék. Nem az ételek minősége miatt, inkább túl távoli, az én ízlésemnek túl idegen élmény volt, és ezt a távolságot ebben az esetben nem volt kedvem legyőzni. Egyébként nagyon jópofa, ahogy az ételek mellett egy kis Afrika-térkép mutatja, az adott fogással éppen hol járunk, ezzel is hangsúlyozva, hogy az "afrikai konyha" kifejezés pont úgy nem állja meg önmagában a helyét, mint ahogy az amerikai, ázsiai vagy európai sem.
Mindenesetre ez a kontinens van legkevésbé reprezentálva Budapesten (Ausztráliát most egy pillanatra felejtsük el), szóval örülök a Savannah-nak. Meg a sunyin csípős leveseinek.
