Január végén az ember már egyre szívesebben maradna otthon. Egyre szimpatikusabbá válik az a lehetőség, hogy este egy forró fürdőt veszünk, készítünk egy teát, és beülünk a tévé elé filmet nézni. Mi pedig az utóbbi időben nem halmoztunk el titeket ajánlásokkal ezen a téren, így hát tessék.

Aki a posztjaimat olvasva már nagyjából megismerte a filmes ízlésemet, tudja, hogy most nem akció, kaland és rettentő izgalmak következnek. Én a rejtett kincseket keresem, a lassú, gondolkozásra késztető mozikat. Akik nem szeretik az ilyeneket, ne is olvassanak tovább.

Aki viszont igen, azok feltétlenül nézzék meg a L'illusionniste-et.

Sylvain Chomet 2010-es animációs filmjének ugyanis minden kockája egy műalkotás. Nézzétek csak meg:

A történet egy idősödő, egykor sikeres bűvészről szól, akit lassan kiszorítanak a színpadról a rockzenészek, aki már idejétmúlt, de aki mégsem adja fel, és egyre megalázóbb helyzetbe hozza magát emiatt. Egy alkalommal egy skót faluban lép fel egy kocsmában, ahol megismerkedik Alice-szal, az ártatlan, fiatal lánnyal, az egyetlen emberrel, aki még hisz a varázslatban. Élete ezentúl arról szól, hogy fenntartsa ezt a hitet, amíg feleslegessé nem válik a lánynak is.

Nagyon érdekes a film készítésének története. Aki ismerős a huszadik század filmtörténetében, annak feltűnhet, hogy a fő karaktert Jacques Tatiról, a híres orosz származású francia színész-rendezőről mintázták. Ez pedig nem véletlen. A Hulot úrként nevettető Tati írta ugyanis a forgatókönyvet, még az aktív pályafutása alatt, de ez végül soha nem került megfilmesítésre. Tati a lányának írta a szomorkás művet, amiben bemutatja, milyen elhagyatott tud lenni egy apa, miután a lánya más férfinél keresi a varázslatot.

Ha megfilmesítik, Tati életműve egész más irányba fordult volna. Az egyedi, mulatságos testtartásával, megjelenésével önmagában komikus színész egy ilyen filmmel zavarba hozta volna a közönségét. Ha eljátssza, valószínűleg bukással végződött volna a film, mert pont azt mutatja be, amit Hulot úr rajongói nem szerettek volna látni: az idejétmúlt emberek esendőségét. Ők tovább akartak nevetni Tatin, és Tati megadta ezt nekik.

A forgatókönyv aztán Sylvain Chomet-hez került, az animációs filmek francia mesteréhez, akit a Belleville randevú miatt már egyébként is sokan imádtak. Megtetszett neki az írás, megkereste Tati egyetlen életben lévő lányát, Sophie Tatischeffet, aki áldását adta a produkcióra. A film készítése közben aztán Sophie meghalt, de az örökösök is zöld utat engedtek Az Illuzionistának. Tati első igazán komoly üzenete aztán 2010-re került mozivászonra, 28 évvel a legendás színész halála után.

De azért ne gondoljuk, hogy az Illuzionista az a "könnyesre sírom a párnámat" film. Nem nyúl semmilyen mesterséges eszközhöz, nem mutat be heves érzelmeket a szereplők arcán, nem kegyetlenkedik velünk szívbemarkoló zenékkel és földön összegyűlő könnytócsákkal. Elmesél egy történetet.

Érdekes egybeesés, hogy pont akkor néznem meg a filmet, amikor a Cirkus Cirkör előadása miatt felkaptam a fejem a modern cirkuszra. Pont amikor elkezdtem dicsőíteni a hagyományos cirkusz leváltását valami újjal, amikor üdvözöltem, hogy eltűnik, ami elkopott, jött ez a film. Ami pont azt mutatja be, milyen annak, aki elkopott, aki idejétmúlt, akit leváltottak. Picit elszégyelltem magam, mert egyrészt fogyasztóként jogosan verem a mellem, hogy szolgáljanak ki azzal, amit én szeretnék, másrészt nem csak fogyasztóként kell mellet verni. Mert ott vannak azok, akiket elküldenek a modern, friss produkciók miatt, akik már nem tudnak megújulni, és ők is megérdemelnek egy kis figyelmet.

Az Illuzionista maga ez a figyelem. Kalaplengetés a távozók előtt.

Na, hogy most megcsináltam a kedvet hozzá (vagy nem), jogosan kérdezitek, hol nézhető meg ez a film? Nem könnyű a válasz, hiszen Magyarországon sosem mutatták be, tudtommal ki sem adták semmilyen formában. Nem kölcsönözhető, és online sem tudtam megvásárolni eddig sehol, legfeljebb eBay-en, DVD-n. A leggyorsabb módja az alternatív beszerzésnek, ha beírjuk a Google keresőbe, hogy "l illusionist watch online", és válogatunk a felkínált lehetőségek közül (sok beszéd nincs a filmben, a felirat nem fontos). Ha már nem vették a fáradságot, hogy eljuttassák hozzánk az alkotást, találjuk meg az egyéb módokat, mert a film megérdemli.

Aki tud beszerzési forrást, ahol megvásárolható a film, ne hallgassa el.

Aki tegnap este hat-hét körül az eget nézte, vagy a szabadban sétált, a csillagokat vizsgálta, esetleg függöny nélküli szobában csókolózott, biztos látta azokat a furcsa villanásokat, amik beborították Budapestet. Némi szünettel egymás után többször is felvillant az ég, de egy dologban biztosak lehettünk: nem villámlás volt, ugyanis a körülményekhez képest tiszta volt az ég, és nem követte dörgés a fényjátékot. (a kép csak illusztráció)

Aki esetleg égi jelre gyanakodott, azt is ki kell ábrándítsuk, vagy ha mégsem, az azt jelenti, hogy több száz, több ezer budapestinek akartak valamit üzenni fentről, ugyanis nagyon sokan látták a jelenséget, amire azonban jelenleg nincs semmiféle magyarázat.

Az időkép megpróbálta tisztázni a kérdést, de igazság szerint csak odáig jutott, hogy a villámokat kizárja, lokalizációs rendszerük ugyanis nem észlelt elektromos aktivitást a térségben. De ugyanez a helyzet a meteorokkal is, a szakértők szerint valami egészen mástól lett pillanatokra nappali világosság tegnap este.

Racionális válasz nincs, de izgalmas akad: néhány olvasó szerint a Google Mapsen is kitakart Országos Villamostávvezeték Zrt. udvarán kísérleteznek valami több méter magas Tesla-tekerccsel, de az Időkép is belátta, hogy ekkora villanásokhoz nagyon félre kellett volna sikerülnie valaminek. Fekete-lyukat kellett volna képezni, vagy időutazást, vagy megidézni a koala-hal-mutáns-madarat.

Ti láttátok a villanásokat?

update: az Index cikkéből közben kiderült, hogy a fényjelenségért a Veiki Villamosenergiaipari Kutató Intézet XV. kerületi kísérleti telephelye a felelős, ahol egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, akármit is jelentsen ez. Egyébként állítólag már több ezerszer csináltak ilyet, csak a tegnapi borús idő felerősítette a fényjelenséget.

Csaba tegnapi séfparádé-bemutatója után én is megosztom veletek egy Michelin-csillagos élményemet a közelmúltból. Csaba történetével ellentétben ez kevésbé oldott, laza esemény volt: az egyik budapesti csillagot próbáltam ki.

Végre úgy juthattam el a Costesbe, ahogy mindig is szerettem volna: vacsoravendégként. Nem ebédmenüt kóstolni (gyorsan tegyük hozzá, ez ugyanolyan Michelin-csillagos élményt jelent, mint egyébként a vacsora, ezt a próbát itt olvashatjátok egyébként), nem meghívott újságíróként a blog vagy más lap képviseletében, nem egy új menü bemutatójára érkezve. Csak úgy odamenni, jónapotkívánok, ezazasztaluk, jöhet az ötfogásos borvacsora köszönöm.

Ajándékba kaptunk ugyanis az esküvőnkre egy vouchert Évi egyik ügyfelétől (ezúton is köszi a Keményfém Kft.-nek), két személy, 5-5 fogás, felfedező menü, közben borokkal. _A_ _Costes_ _élmény_. Nincs benne annak a gyanúja, hogy nem a hely legjobb arcát láttuk, rosszul rendeltünk, vagy hogy az újságírók kedvéért odatették magukat. Ez a vacsora az étterem igazi arca, Michelin-csillagos áron, 40 ezer forintért két főre (borkíséret nélkül, borokkal 56 ezer forint körül), egy olyan élményre szóló ajándék, amit egyébként nem biztos, hogy egyébként kipróbálnál.

FELFEDEZŐ MENÜ

Borkíséret a Sommelier ajánlásával

Szent Jakab kagyló, kézzel fogva, csicsóka, fekete fokhagyma, lakkozott "Durok" császárhús

Sütőben sült burgonya leves, "Truffled" tanyasi tojássárgájával töltött ravioli

Bárány gerinc lassan sütve, cukkini, kecskesajt, „Taggiasca" olívabogyó, citromkakukkfű

Kókusz mousse, lime joghurt, passiógyümölcs krém, mangó sorbet

Klasszikus "Poire Belle Hélène", ahogy mi készítjük

Ez volt tehát a vacsoránk, a pincérek a megszokott profizmussal kísértek minket az asztalhoz, lesegítették a kabátokat, tájékoztattak a vacsoráról, és lesték minden kívánságunkat. Az asztalon az ezüst evőeszközök, alattuk vastag, súlyos textilek nyomják az asztallapot, minden egyes pontját áthatja az étteremnek a profizmus és a letisztult tökéletességre való törekvés.

A menüsor öt tételből áll, de ennél sokkal többször kóstolhatsz. Először is kihozták a szokásos vaj-pékáru kombókat, majd egy poharat, amiben - úgy emlékszem - jeges mangóra tettek vodkahabot. Jópofa cucc.

Az aperitif után jött a második meglepetés: édesköményhab heringkaviárral, és babcapuccino. Az édesköményhab az állaga miatt meglepetés, ilyen formában még nem találkozhattunk ezzel a fűszernövénnyel. Ő sem gondolta, hogy egyszer habként végzi. Most sem tudok mást mondani, mint hogy jópofa kísérletezés volt a tányérokon, a játékos kedv tisztán átjött, ezt értékeltük. Egyik fogás íze sem ringatott el bennünket egyébként. Laboratóriumi élmény volt.

Harmadik meglepetés: macaron tintahal tintájával, a lapok között kecskesajttal, a másik fogásra nem emlékszem. Kókusz ízű volt és ruganyos állagú.

Sok receptet szeretek elkészíteni, ezek közül akad néhány, amit tudok is. Ilyen például az elsőre szörnyen hangzó, valójában csodálatos ecetes csirke, amire négy-öt éve találtam rá a Bűvös Szakácson. A receptet egy francia nő, Eugènie, vagy ahogy azóta emlegetik, Mme Brazier hozta vissza a köztudatba, aki a húszas években nyitott lyoni kisvendéglőben tökéletesítette a francia konyha fogásait, és nem mellesleg útjára bocsátotta a nouvelle cuisine-t. Megágyazott neki.

A tökéletességre törekvő vasakaratból nemcsak Michelin-csillagos séfek és éttermek nőttek ki, de csodás új elgondolások, receptek is, egyebek közt az ecetes csirke, ami Eugènie kisvendéglőjének, a Mére Brazier-nek az egyik büszkesége volt, és amit időnként én is megpróbálok otthon elkészíteni. Persze nem a spéci, Magyarországon szinte beszerezhetetlen Bresse-i csirkéből, nem valami hibátlan, csak Lyonban megvásárolható borecetből, de azért próbálkozom. És időnként egészen jól sikerül az étel. De sosem tökéletes.

Szóval amikor a leveleim közt felbukkant egy meghívó egy kulináris eseményre, amire a a Rhone-Alpes régió, az Atout France és a néhány hónapja Budapest-Lyon járatot üzemeltető Air France egy rakás lyoni gasztronómiai hírességet hozott el, felkaptam a fejem.

De amikor kiderült, hogy a meghívottak közt ott lesz Mathieu Viannay is, a jelenleg épp két Michelin-csillagos La Mére Brazier séfje, aki ráadásul azt ígérte, hogy Bresse-i csirkét fog készíteni, hiába feküdtem már napok óta influenzásan, telenyomtam magam gyógyszerrel, és elmentem a Chefparade főzőiskolába. Mikor kóstoljam meg az ecetes csirkét, ha nem most, amikor a szülőhelyéről, Mme Brazier konyhájából érkezik eredeti alapanyagokkal, és a két Michelin-csillagos séf készíti majd el?

Hát nem most.

A helyszínen ugyanis kiderült, hogy a jókedvű gasztrosztárok aznap reggel kirándulást tettek a Nagyvásárcsarnokban, és olyan jó hangulatuk lett a sokféle hazai alapanyagtól, hogy változtattak a recepten és inkább improvizálnak. És nem hurkát, vagy libamájat találtak, hanem leginkább gyökereket, karalábékat, ezek ihlették meg Mathieu Viannay csapatát. Szuper.

Az esemény egyébként tényleg különleges volt: képzeljétek el, ahogy összecsődül mindenféle zseni egy régióból, ahol összesen 73 Michelin-csillagot osztottak ki. Ötöt hármasával, 18-at kettesével, 50-et meg szólóban. Szóval idejön egy elitcsapat, és ahelyett, hogy elájulnának a saját nagyságuktól, elkezdenek hülyéskedni, ökörködni, bajuszt rajzolni maguknak, itatni minket, közben persze zseniálisan sütnek-főznek. Mert mégiscsak ezért jöttek.

És ezért a hangulatért még azt is megbocsátom nekik, hogy Viannay például gyökereket rakott elém, nem az ecetes csirke tökéletes verzióját, amit ezek szerint mégiscsak Lyonban kell majd megkóstolnom.

De nézzük, mi az ami végül elkészült. Viannay ugye beleszeretett a gyökerekbe, bár nem előzmény nélkül, Harmath Csaba ugyanis a budapesti találkozó előtt kivitt Lyonba egy rakás magyar alapanyagot a Nagycsarnokból, arra gyanakszom, hogy ezek már Franciaországban összeesküdtek ellenünk. Viannay mentségére hadd hozzak fel két érvet: egyrészt életemben először gondoltam úgy a téli zöldségekre, mint létező izékre, és amikor a mesterszakács előszedte a sárga, csíkos és sima céklát, a fekete retket, a csicsókát, a zellert, elkezdett érdekelni, hogy mi sül ki ebből az egészből. A fickó az alapanyagok nagy részét papírvékonyságúra gyalulta, majd ráterítette ezeket a zellerből készült vajas-szarvasgombás pürére és az egészet megöntözte narancslével kevert vinaigrette öntettel (a középső képen Mautner Zsófi keze, ő egyébként azóta már reprodukálta is a receptet).

Végig bíztam abban, hogy én ezt utálni fogom, de végül nem sikerült kitartanom az elhatározásom mellett, mert - és itt jön a második mentség - Viannay tényleg remek tálat készített a szarvasgombát leszámítva olcsó alapanyagokból. Mondjuk ha nem lett volna ott a közepén a püré, eret vágtam volna magamon, de ez a finom krém a kemény gyökerekkel és a könnyű vinaigrette öntettel együtt ha csak pillanatokra is, de feledtetni tudta az ecetes csirkével kapcsolatos álmaimat.

Közben Bernard Mure Ravaud többek közt saját érlelt sajtjait kóstoltatta, pillanatok alatt hatalmas sor alakult ki a pultja előtt, ahonnan csak akkor szakadtunk el egy pillanatra, amikor a George V. borbár Lyon-szerte híres tulajdonosa, Georges Dos Santos töltögette a pohárba a remek borokat.

Ő volt egyébként az esemény mókamestere, miután Ravaud elhagyta a helyszínt, hogy elérje a lyoni gépét, bajuszt rajzolt magának és átvette a sajtmester szerepét. Szuper volt látni, ahogy ezek a gasztronómiai nagyságok mindenféle önteltség nélkül hülyéskednek egymással, meg velünk, persze Lyonban, ahol még a postás is jobb kaját tud összerakni, mint a hazai szakácsok nyolcvan százaléka, egészen mást jelentenek a Michelin-csillagok, meg az egyéb kitüntetések.

És hogy mindenki megnyugodjon: kaptunk húst is a fenti képben fehérben látható Joseph Violától, aki a Daniel et Denise nevű házias kisvendéglő, azaz bouchon séfje, és aki fokhagymás, francia burgonyával töltött gombás sült húst készített, és az egész tetejére egy leheletnyi mangalicaszalonnát kanyarított, amitől ellentmondásos, de végső soron hibátlan lett ez az egész elképzelés:

Végül persze Sebastien Bouillet, a Maison Bouillet cukrásza is megmutatta, hogy mire képes, bár engem az előttünk is elkészített sós-karamellás makaronja sokkal jobban meggyőzött, mint a másik desszertje, amire már nem is pontosan emlékszem, hogy mi volt. De elég fotogén kaja:

Az esemény tanulságai:

1: Igazi gyökerekből is lehet izgalmas kaját készíteni, csak előbb szerezned kell hozzá két Michelin-csillagot.

2: A mangalicaszalonna megdöbbentő dolgokat művel egy francia étellel.

3: A makaron jobb, mint a nemtommi.

4: Ki kell mennem Lyonba.

Ennél az épületnél az utcaszinten nem is gondolnánk, hogy ilyen szépséget látunk fent. Annak, aki még nem nézett fel itt, a címben található segítség. Hol járunk?

Nehézség: 4/5

A poszt este frissül a válasszal.

A képet Anita készítette, a checkmybudapest.blogspot.hu oldal készítője, köszönjük.

Megfejtés: Ez a ház a Kossuth Lajos utca egyik szépsége, a 13-as szám alatt található négyemeletes, belsőudvaros, modern bérház. 1926-ban épült Horváth Antal tervei alapján, az építtető Magyar Bertalan és Ungár Albert volt. Az utcaszinten található egykori neonfényes feliratról, és az ezzel kontrasztban álló homlokzatról itt láthattok egy fotót, a linket köszönjük Ildikónak.