Csaba tegnapi séfparádé-bemutatója után én is megosztom veletek egy Michelin-csillagos élményemet a közelmúltból. Csaba történetével ellentétben ez kevésbé oldott, laza esemény volt: az egyik budapesti csillagot próbáltam ki.

Végre úgy juthattam el a Costesbe, ahogy mindig is szerettem volna: vacsoravendégként. Nem ebédmenüt kóstolni (gyorsan tegyük hozzá, ez ugyanolyan Michelin-csillagos élményt jelent, mint egyébként a vacsora, ezt a próbát itt olvashatjátok egyébként), nem meghívott újságíróként a blog vagy más lap képviseletében, nem egy új menü bemutatójára érkezve. Csak úgy odamenni, jónapotkívánok, ezazasztaluk, jöhet az ötfogásos borvacsora köszönöm.

Ajándékba kaptunk ugyanis az esküvőnkre egy vouchert Évi egyik ügyfelétől (ezúton is köszi a Keményfém Kft.-nek), két személy, 5-5 fogás, felfedező menü, közben borokkal. _A_ _Costes_ _élmény_. Nincs benne annak a gyanúja, hogy nem a hely legjobb arcát láttuk, rosszul rendeltünk, vagy hogy az újságírók kedvéért odatették magukat. Ez a vacsora az étterem igazi arca, Michelin-csillagos áron, 40 ezer forintért két főre (borkíséret nélkül, borokkal 56 ezer forint körül), egy olyan élményre szóló ajándék, amit egyébként nem biztos, hogy egyébként kipróbálnál.

FELFEDEZŐ MENÜ

Borkíséret a Sommelier ajánlásával

Szent Jakab kagyló, kézzel fogva, csicsóka, fekete fokhagyma, lakkozott "Durok" császárhús

Sütőben sült burgonya leves, "Truffled" tanyasi tojássárgájával töltött ravioli

Bárány gerinc lassan sütve, cukkini, kecskesajt, „Taggiasca" olívabogyó, citromkakukkfű

Kókusz mousse, lime joghurt, passiógyümölcs krém, mangó sorbet

Klasszikus "Poire Belle Hélène", ahogy mi készítjük

Ez volt tehát a vacsoránk, a pincérek a megszokott profizmussal kísértek minket az asztalhoz, lesegítették a kabátokat, tájékoztattak a vacsoráról, és lesték minden kívánságunkat. Az asztalon az ezüst evőeszközök, alattuk vastag, súlyos textilek nyomják az asztallapot, minden egyes pontját áthatja az étteremnek a profizmus és a letisztult tökéletességre való törekvés.

A menüsor öt tételből áll, de ennél sokkal többször kóstolhatsz. Először is kihozták a szokásos vaj-pékáru kombókat, majd egy poharat, amiben - úgy emlékszem - jeges mangóra tettek vodkahabot. Jópofa cucc.

Az aperitif után jött a második meglepetés: édesköményhab heringkaviárral, és babcapuccino. Az édesköményhab az állaga miatt meglepetés, ilyen formában még nem találkozhattunk ezzel a fűszernövénnyel. Ő sem gondolta, hogy egyszer habként végzi. Most sem tudok mást mondani, mint hogy jópofa kísérletezés volt a tányérokon, a játékos kedv tisztán átjött, ezt értékeltük. Egyik fogás íze sem ringatott el bennünket egyébként. Laboratóriumi élmény volt.

Harmadik meglepetés: macaron tintahal tintájával, a lapok között kecskesajttal, a másik fogásra nem emlékszem. Kókusz ízű volt és ruganyos állagú.

Közben kitöltötték a borokat. Fontos tudni, hogy mivel ez egy borvacsora, nemcsak a vizet, üdítőt, kávét, hanem a bort is korlátlan mennyiségben öntik a poharunkba, ezt az ár tartalmazza. Elsőként Mandolás Furmintot hoztak, 2003-asat, az Oremustól (kábé 4000 forintos kiskereskedelmi árú borokat kínáltak). Különös, hogy a viszonylag idős bornak milyen intenzív, élénk savai voltak, nem mondhatnám, hogy visszafogta magát kezdésnek. Ettől függetlenül jó bor, de egy borvacsoránál az ételhez párosítást is figyelni kell, sőt most csak ezt értékelem.

Az első előétel fotózásáról lemaradtam, ugorjunk a levesre, amire a felszolgáló csak annyit mondott az elején, "burgonyaleves... a többit meglátják". Amit a tányér közepén láttok, az nagyjából egy kisebb tükörtojás méretű ravioli, ami egy három perces tojást rejt, ezt kettévágva folyik ki az egyébként remek, sűrű levesbe a tojássárgája. Egy picit játszadozol vele, aztán bekanalazod. Kifogástalan ravioli, tökéletes tojás, krémes, ízgazdag leves.

A menüsor egyetlen főételt tartalmazott, és ez következett most. Amikor kihozták, csak arra tudtam gondolni, mekkora pechem van. Tavalyelőtt a Costes ebédmenüjében majdnem ugyanezt kaptam főételnek, csak a húst félbevágva, mondván hogy az olcsóbb ebédmenühöz csak fél adag hús jár (értsd: tíz centis helyett öt). Akkor is, most is cukkinit párosítottak a hús mellé. Úgy éreztem magam, mint a paparazzo, aki kétszer fotózza le életében Penélope Cruzt, mindkétszer ugyanabban a ruhában.

És a ruha sajnos nem egy szexi fehérnemű. A hús rágós volt. Pont. Michelin-csillag ide, mélyenszántó tiszteletem oda, nem volt megfelelő az állaga. A pincér, miután elvitte Évi alig megkotorászott adagját, amiről az összesen kábé két köbcentméter térfogatú, egyébként roppanós és friss zöldségköret hiányzott, megkérdezte, mi volt a baj, a válaszunkat hallva nem szabadkozott. Nem jelentette a konyhában, legalábbis mi nem kaptunk erről értesítést, mert nem hozta vissza a séf sajnálkozását. Úgy éreztük, hogy az a hús de facto úgy jó ahogy van, a vendég szája van elkalibrálva. Nem tudhatták, hogy egészen véletlenül volt már szerencsém a Costes báránygerincéhez. Az állagbeli különbség abból adódhat, hogy akkor "sült", most pedig "lassan sült" jelzővel írták le a készítési metódust. Itt egy fotó az ebédemről 2011-ben:

Ha a lassan sütés a rágós hús szinonimája, akkor szerintem maradjunk a korábbi metódusnál.

A kókuszos desszert ízletes volt, különféle állagok és ízek csaptak össze, mondjuk a harctér lehetett volna nagyobb pár négyzetkilométerrel. De nem tudtam teljesen odafigyelni, mert még mindig a húson gondolkoztam.

A második desszerttel, az aranyspray-vel befújt csokis mutatványon azért meglepődtem:

Ekkor érkezett meg a harmadik bor. A főételhez 2010-es Etyeki Kúria Pinot noir-t adtak, ami megint inkább különlegesség, noha annak tökéletes minőségű, a csokis Halálcsillaghoz úgy emlékszem egy chilei Errazuriz Cabernet Sauvignon jött. A tömény, édes tejcsokoládéhoz ez egyáltalán nem passzolt, sokan már a szőlőfajtából mernének erre következtetni, és a próba őket igazolja. Még a sommelier is szabadkozott előtte, hogy korábban étcsokiból készítették ezt a desszertet, és nem volt ennyire édes. Ami fura, mert ha megváltoztatják a fogást, akkor a sommelier-nek ebben az esetben egy másik bort kellene választania, szerintem. Nem egy multi ez, hogy jóvá kelljen hagyatni a döntést a vezetők hadával, mást kell adni és kész.

Jöttek még plusz desszert falatkák, nekem mondjuk bejött a cukordömping, de tagadhatatlan, hogy ebbe az irányba csúszott el a hangsúly a vacsorán. A hólyagcseresznye még mindig rohadt jó.

Szóval voltak kisebb hibák. Amiket tényleg el lehetne nézni, ha nem az ország két legjobb éttermének egyikében lennénk. Mert a - sajnos - legfontosabb főétel összetevőt leszámítva tökéletesen elkészített, különleges alapanyagokból, eszméletlen friss fogásokat hoztak elénk. Mert játékos, amit az étellel művel Miguel, csak hát szerintem nem izgalmas. Egy kicsit túlságosan kiszámított, irányított, steril az élmény, tervezett a meglepetés, a profin szervezett érzékszervi kiállítás. Én személy szerint más izgalmakra vágyom, nekem tetszik, amikor az evés ünnepség, nem ünnepély. Ünnepség, festa, mint az olasz Castel Toblino étteremben, ahol nevetve hozták be a tálat, amikor a társaságnak ízlett a tökéletes szarvasgombás ravioli, és szórták mindenki tányérjára számolatlanul az adagokat. Nem ünnepély, Ball, ahol vonalzóval állítják be, hogy minden pontosan a helyén legyen. Ez ízlés kérdése, én inkább fiesztás vagyok. Meg szeretem a kalandokat.

A végére maradt az ár, 40 ezer forint két főre (borkíséret nélkül, borokkal 56 ezer forint körül). Ez ennyi, ezen nincs mit szépíteni. Ki kell fizetni a fáradtsággal beszerzett, tökéletes alapanyagok, a modern konyhatechnológia, a neves séf, a profi és sok fős személyzet, na meg a Michelin-ajánlás árát. Alapesetben én nem is engedhetnék meg magamnak ilyen vacsorákat.

Egyébként az árban benne van a víz, üdítő, kávé, csak a különlegesebb kívánságokért számolnak fel plusz pénzt, például ha valaki egy különleges whiskey-t inna. Szóval ennél jobban nem száll el, de ennyire feltétlenül.

Costes Étterem
1092 Budapest, Ráday utca 4.
Nyitva szerdától vasárnapig, 18:30-tól 24:00 óráig
2013. január 9-e és 24-e között zárva