A Nemzeti Galéria mindig tudja, hogyan kell az évszakra rátenni egy lapáttal: tavasszal vagy nyáron rendszerint olyan színes, vidám kiállítások vannak itt, hogy kilépve a várból legszívesebben táncra perdülnél a Savoyai Jenő szobor körül, mint egy Audry Hepburn filmben.

Télen meg megkaptuk Ország Lilit, hogy a várból kilépve, a sötét, hóval borított városban botorkálva olyan zenéket akarj hallgatni, mint a My heart's in the highlands Else Torp előadásában.

Aki ezek után sem akarja levetni magát a várfalról, az átment az Ország Lili-teszten, bírja a gyűrődést.

Mondjuk Ország Lilinek pont sokkal több jutott gyűrődésből az elviselhetőnél, ami hatással is volt egész pályájára: kislányként egy téglagyár udvarán várta, hogy haláltáborba szállítsák, és bár sikerült megszöknie és túlélnie a második világháborút, ez a szörnyű várakozás bevésődött és megváltoztatott mindent.

Személyisége a történtek hatására bizonytalan, festészete sötét és útkereső maradt egész életében, viszont az útkeresés a művészetben már semmilyen módon nem kapcsolódik a bizonytalansághoz, csak a kísérletezéshez: Ország Lilit számos hatás érte életében, amik később fordulópontkén jelentkeztek a képein, ezek miatt váltották a téglagyáras eseményekből táplálkozó falas képeket később transzcendens elemek, majd jelentek meg városalaprajzok a prágai zsidó temetőben tett sétája után.

A kiállítás ettől zseniális: nagyon jól szemléltei a fordulópontokat egy önmagában bizonytalan művész életében, akit pont ez a bizonytalanság tett szabaddá, emiatt mert egyik pillanatról a másikra gyökeresen változtatni korábbi stílusával és ennek köszönhetően jutott el végül a 48 festményből és 60 monotípiából álló Labirintus-sorozatig, amit egy labirintusszerű térben mutatnak most be a Nemzeti Galériában.

Ha a térdcsapkodós gurgulázva röhögésre vágysz a hétvégén, akkor szerintem hagyd ki az Ország Lili kiállítást, de minden mást esetben nem is lehetne adekvátabb program egy havas januári szombaton ennél (jó, leszámítva persze a szánkózást és a hógolyózást).

Ország Lili: Árny a Kövön
Magyar Nemzeti Galéria
2017. március 26-ig.

Barbara Litzlfellner a Matador Networkön szokta nagyon találóan megfogni Budapest lényegét egy külföldi szemével. Annyira jól foglalja össze a turisták látta várost, hogy az Egy hét a városban könyv első fejezetében (amiben egy perui mesemondónak mutatom be Budapestet), rögtön a második oldalon előkerül a neve. Így:

Egyetlen itt élő újságíró vagy blogger sem tud ilyen távolságból ránézni a városra, így számunkra nagyon is tanulságos, mit gondol az itteni életről egy külföldi. És van még valami, amit nehezen tehet meg egy itt élő, legalábbis nagy nyilvánosság előtt.

Ha Budapestre jössz, be kell tartanod a törvényeinket!

Természetes, hogy a világ minden pontján vannak törvények, amiket, ha nem tartasz be, a hatóság beültet egy autóba, és elhajt veled. De magyarul hirdetni az ilyesmit nemcsak hogy ízléstelen, de kicsit sem hatékony: ha szeretnéd, hogy az ide látogató kocsmaturisták máshogy viselkedjenek, akkor érdemes egyből őket megszólítani, mondjuk minimum angolul. Ha viszont ezt dühösen, pattogósan, frusztráltan tesszük, az eleve egy rossz alap, amire nem lehet a későbbiekben építeni egy jó kapcsolatot.

Így aztán megkönnyebbülünk, amikor egy külföldi írja le a külföldieknek, hogy milyen szabályokat kell betartani Budapesten, hogy mik azok, amiket a budapesti legénybúcsút szervező fiatalok általában elfelejtenek, és ami miatt az ország egyébként egyik legfontosabb modern nevezetessége, a romkocsma-negyed lakói inkább visszautaznának az időben a kétezres évek elejére. 

Hogy mik a szabályok? A testnedveket érdemes a nadrágban tartani, és nem telefolyatni az utcákat (akkor sem, ha olcsó repülővel jöttél az olcsó piák miatt). Nem zaklatni a bárban az érdeklődést fel nem mutató hölgyeket a legénybúcsús játékokkal, mert kicsit unalmas ötpercenként az alkarra ragasztott dildóról vakarni a ragtapaszt. Póló a testen marad, akármilyen meleg van (kivéve Chris Hemsworth). Az utcán várakozó, a telefonjukat nyomogató hölgyek nem prostituáltak, ne kérdezd meg az árukat. Mindig tudd, hogy a kedvenc bárod valaki más hálószobája mellett van, így ha valamiért jó ötletnek tűnik az egyik bárból a másikba a Barbie Girl üvöltésével kísérve átvonulni, gondolj arra, hogy egyáltalán nem az. És végül: Budapest nem egy partihely, hanem tele van történelemmel.

Barbara, köszönjük, hogy helyettünk is kimondtad, mert a te szádból ez sokkal jobban hangzik. Egy osztrák hölgy rendbe teszi a (leginkább) brit férfiakat és fiúkat, hogyan viselkedjenek a magyar fővárosban. Európa egy falu!

Először Budapesten reformálták meg azt, amit eddig a bankfiókokról gondoltunk: laza és nagyon jó minőségű kávézót alakítottak ki, ahol csak úgy mellékesen, otthonosan várhatod meg a banki ügyintézőt, aki egy laptoppal leül melléd, és átbeszélitek, amit kell. Addig mi volt? Húztál sorszámot, méregetett a biztonsági őr, odamentél az elcsigázott ügyintézőhöz, aki valamiért másfél méterre tőled verte a klaviatúrát. Embertelen környezet, a Tőke temploma, egy régi kor lenyomata.

Amikor a MagNet megkeresett minket, hogy Székesfehérváron is újraértelmezték a dolgot, megint egy kávézóra számítottam. Pedig itt valami mást főztek ki, egy újabb ötletet, hogy miként lehet eltüntetni a bankot a bankban: 

egy közösségi irodát nyitottak.

Le is autóztam megnézni, és arra jutottam, hogy ha van még jobb ötlet a bankfiók-kávézónál, akkor az a bankfiók-közösségi iroda. Belépve egy tágas nyitott iroda térbe kerülsz, ami hasonló a budapesti kávézós fiókhoz, de itt nincsenek baristák. Munkaállomások vannak, asztalokba rejtett konnektorok és hálózati csatlakozók. Mégis, az egész annyira otthonos, a sok zölddel és a természetes színekkel, hogy legszívesebben rögtön lerúgnád a cipőt.

A közösségi iroda nagyjából hasonló konstrukcióban működik, mint máshol, csak itt sokkal nagyobb a szabadság. Az iroda használata 400 forint óránként, a tárgyalóé 2000, bruttó. Kiveheted akár egy órára a tárgyalót, bejöhetsz akár egy órára dolgozni, nincs megkötés, kötelező csomagválasztás, elköteleződés. Ha egy hónapig minden nap itt dolgoznál, 25 ezer forintért a nyitvatartási időben itt lóghatsz. Az árban - a 400 forintban is! - benne van a wifihasználat, a szkennelés, a közösségi konyha használata (sőt egy kávé is, bár elég pofátlannak kell lenni, hogy egy 400 forintos irodahasználatnál is lefőzd magadnak), sőt kapsz egy zárható szekrényt is, ahol otthagyhatod az irataidat. Van hűtőszekrény, mikró, bögrék, mosdók, ilyesmi.

Ilyen ár Budapesten, a belvárosban egy sci-fi. Egy kettőnél nagyobb számmal kell megszorozni az itteni árakat, plusz ott valamilyen konstrukcióban el is köteleznek. Itt csak akkor, ha te szeretnéd: ha tartósan jársz ide, vagy mondjuk az egyik tárgyalót bérelnéd ki hónapokra, azt is meg lehet beszélni, külön megállapodás keretében. 

Közben a szokásos rejtett poénokba futsz bele mindenhol. A falra írt üzenetek, az ingyenes aprópénzváltó-gép, Steve Jobs, Bill Gates vagy Mark Zuckerberg kedvenc könyvei a falon, a kutyatál,  az újrafelhasznált papírból csavart tollak, a moziülőkék, vagy az, hogy a Gandhi idézet betűit valójában a régi bérlemény ütött-kopott falának felülete adja (visszavágták a vakolatot), ez mind olyan plusz, amitől mosolyognod kell, amikor meglátod. Az ilyenektől dobódsz fel, apróságok, de mégis oldják a napi feszültséget.

Én szívesen dolgoznék itt minden nap. A hangulat jó, ha akarsz, elbújsz egy rejtett szeparéba, ha akarsz, kiülsz az ablakba. Kötöttségek nélkül, olcsón kapsz egy munkahelyet, és ami a legnagyobb királyság: ha valami dolgod akad a számlavezető bankodban, mondjuk közösségi hitelt vennél fel, annyit teszel,

hogy felnézel a laptopodból, és odaszólsz mondjuk Orsinak, hogy gyere ide légyszíves. És elintézitek.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem valamikor tavaly ősszel lett elegem a nagyon kitalált helyekből. Választanak egy jól kitalált, hosszú munkaórákon át kiizzadt, lazának tűnő nevet (Vagány, Huncut, Firkány!), odabent nagyon karakteres belsőépítészet és krétával táblára felírt menü, pont, mint 2012. óta mindenhol, és az ételek is kábé ugyanolyanok, mindenhol.

Egy idő után ez a minta már szörnyen modorossá válik, és amikor a harmincadik ilyen helyre lépsz be, a harmincegyedik alkalommal már azelőtt kifordulsz, hogy megragadnád a kilincset (ami ebben a formában valószínűleg nem lehetséges).

Szóval ebben a környezetben nekem kimondottan jól tud esni egy olyan hely, mint a Pozsonyi út elején a Bubo, ami persze szintén nem egy szocreál büfé, van itt is belsőépítészet, meg itt is van névválasztás, de az egész sokkal kevésbé tűnik erőltetettnek, mint sok mostanában nyílt helyen Budapesten.

Egész nap ehetsz reggelit, vannak kímélő ételek, vannak halas fogások és van a Croque Bubó Extra, amit én ettem: ez 1390 forintért egy nagy adag ÉTEL, tele tojással, sajttal és izmos mennyiségű baconnel. Tök őszinte étel, nincs benne semmi spéci megfejtés, csak nagyon jól van elkészítve, akárhol futsz bele egy tojásba, mindegyik ötcsillagos, jó az állaga, pont úgy folyik, vagy pont úgy nem, ahogy kell, és miközben eszed, egyszerűen csak örülsz az ízének meg a súlyának, ahelyett, hogy haikut akarnál írni hozzá. Ja, és a fenti árban benne van egy kávé vagy egy tea is.

A környék tele van szuper reggelizőkkel, de most lett egy újabb hely, amit tök jó szívvel ajánlok.

Bubó
1137 Budapest, Jászai Mari tér 3
H-V: 7-21

Tök szórakoztató sztorim van a Lakatos Műhellyel kapcsolatban. Nem, nem annyira szórakoztató, inkább csak sokat dühöngtem, mire bejutottam hozzájuk.

Merthogy nem most nyitottak, hanem valamikor az év első felében, de eleinte, amikor még csak fél gőzzel mentek, mindig úgy érkeztem oda, hogy pont bezártak (nem nagyon volt még hivatalos nyitvatartási idő), aztán egyszer, amikor már nagy üzem folyt, az egész családomat feleségestül, négy és egyévestül felpakoltam, hogy együnk egy jó kolbászt, de épp aznap őrült forgalom volt, így mire odaértünk, a Lakatos Műhely ugyan nyitva volt, csak kolbász nem volt benne.

Aztán elutaztam három hónapra, na de most, de most visszatértem és ettem: kolbászt!

Spoiler: megérte várni.

A hely a Belvárosi piacon van, ahol már nem tudsz úgy eldőlni, hogy ne valami minőségi étkezdébe zuhanj bele, és a helyzet a következő időszakban még fokozódik is majd, mert további menőségek nyílnak 2017-ben.

A Lakatos Műhely kolbászokra épít, biztos lehet még mindenfélét kapni, de a jó hangulatú, tök jól berendezett helyen úgyis arra fogsz koncentrálni, hogy kiválaszd a megfelelőt a négy alapmodell közül. Egy adag két kolbászból áll, de lehet vegyíteni is őket, szóval én egy hagyományost és egy kéksajtosat kértem.

Natessék:

A tálalás ötcsillagos, de ennél sokkal fontosabb, hogy a kaja is. A kéksajtos elvileg a karakteresebb, de az a helyzet, hogy a hagyományos paprikás még izmosabb darab és mindkettő hibátlan: állagra, ízre, adagra, ritka, hogy ez a három így összejön. És ott van mellettük a lilahagymás lencsés köret, amihez sok reményt nem fűztem, de olyan jó volt, hogy majdnem lejátszotta a kolbászt a tányérról és van még remek minőségű, pirított, szósszal bekent kenyér is. Ez a fogás így kábé a kolbász felsőfoka, megérkeztünk, nincs hova tovább cifrázni.

Egy baj van csak, de az a piacból adódik: az épület ilyenkor télen túlságosan hideg, így esély van arra, hogy az ételed előbb kihűl, minthogy megennéd, ami persze az összes étteremre igaz. Egy sima piacnál nem olyan nagy gond a hőmérséklet, de egy gasztroszentélyben, amivé a Belvárosi válni kezd, már kezdeni kéne valamit ezzel a problémával.

Ezzel együtt a Lakatos Műhely nagyon nagyon ajánlott, 1700 forint körül van egy adag, ez a gyorséttermi nagyobb menük ára, és nemcsak tök finom, amit adnak, de jól is laksz tőle.

Lakatos Műhely
Hold utcai piac