A Járókelő.hu oldalról 2014-ben írtunk először. Az alulról felfelé építkező jóságok egy iskolapéldája: nem csak panaszkodtak azon, hogy körülöttük minden szétesik Budapesten, de létrehoztak egy bejelentő felületet, ahová bárki elküldheti az általa tapasztalt városi anomáliát. Csúnya falat, leomló téglákat, leszakadt lépcsőt, veszélyes útszakaszokat.

Az önkéntes Járókelő munkatársak pedig a bejelentő helyett felveszik a kapcsolatot az illetékes önkormányzattal vagy vállalattal, és nyomon követik a fejleményeket, frissítik a bejelentés lapját, kisajtolják a reakciót az illetékesektől.

Nyilvánvaló, hogy optimális esetben nem lenne szükség erre a szervezetre, hiszen az önkormányzatok és a városnak dolgozó cégek elvileg egy általunk megválasztott, értünk dolgozó, az elégedettségünket kereső szervezetek.

Nekik kellene teperni, hogy minden rendben legyen, nekik kellene egy bejelentő felületet létrehozni, és nagyon megköszönni, hogy helyettük mérjük fel a város állapotát. Sajnos nem így van. De nem baj, a Járókelősök megoldották.

Most pedig egy kimutatást közöltek a blogjukon 2015-ról (szeptemberig tartó időszak, az azóta keletkezett ügyek túlnyomó része ugyanis még függő), összeállítottak egy top 10-es listát a legjobban reagáló, a legtöbb általuk bejelentett ügyet megoldó önkormányzatokról.

Első lett a XVII kerület, hatalmas meglepetésre. Egyrészt a bejelentett ügyek száma is messze itt a legmagasabb, köszönhetően egy igen aktív tagnak, másrészt ha arányaiban nem is itt oldották meg a legtöbb ügyet, számszerűen mindenképp: a több mint 200 probléma kicsit kevesebb mint felét kipipálták.

Zuglóban egy alkalommal külön a polgármester is válaszolt egy bejelentésre. A XI. kerület tavaly ébredt rá, hogy a Járókelő csapata igazából nekik segít, az év elején elkezdtek aktívan foglalkozni a bejelentésekkel, azóta pedig tartják a kapcsolatot a munkatársakkal. Újlipótváros pedig hű a híréhez: végig készségesen és pozitívan álltak a lakók igényeihez, ami csak kis részben vezethető vissza a kerület és lakóinak általános anyagi helyzetére: az odafigyelés nem kerül pénzbe, és mindenki jobban érzi magát tőle.

És most jöjjön a fekete leves: Budapest turisták által leginkább látogatott és ismert, a budapestieknek is a központi élet színhelyét jelentő V., a VI. és a VII. kerület megszakította a kapcsolatot az oldallal. Ami, azt gondolom, a lehető legmagasabb fokú arrogancia. Amikor a minket megválasztó polgárok helyettünk dolgoznak, egy egész várost tesznek élhetőbbé, jobb megítélésű hellyé, és adatbázist készítenek a ránk váró feladatokról, akkor a minimum az, hogy reagálunk. De inkább megköszönjük, és végezzük, amit ránk osztottak, mert velük ellentétben minket megfizetnek ezért.

A BKK-t, mivel rengeteg bejelentés érkezik hozzájuk, különvették. Jól teljesítettek:

A többi nekünk dolgozó vállalat eredménye:

Amit még kiemelnék, hogy a legutóbbi posztom írásakor 1109 megoldott ügy volt köszönhető a Járókelőnek, ma már 4636 ez a szám. Köszönjük mi is, Budapest, Alsónémedi, Nyíregyháza, Szentendre és tavaly decembere óta Szeged nevében is. Mi pedig, ha látunk valamit, amin változtatnánk, jelentsünk!

Ha pedig adakoznánk a kátyúmentes Magyarországért, megtehetjük itt.

Villanószem ebben az utcában lakott:

Ebből a házból pedig közvetlenül fellátott a Martinovics-hegyre, azon belül is a Szöcske rét katonai bunkerére, ami a törzs központja volt. Amikor a gyerekek összeverődtek odafent, és egyikük kiállt a bunker tetejére, láthatta a fotóriporter házát, és ha kellően sokáig bámult arrafelé, nemsokára kinyílt az ablak, és Villanószem integetett neki. Hamarosan pedig már fent is volt az indiánoknál.

Ebben a "szervezetben" az volt a fantasztikus, hogy mindenki önként, saját akaratból volt tagja, és magától vállalt részt a közösségi életben. A nagyobbak felügyelték a kisebb gyerekek játékát, előkészítették az akadálypályát, részt vettek Villanószem zenehallgatási összejövetelein, amik olyasmik lehettek, mint egy jobbfajta zeneóra. Villanószem feltett egy-egy operát, kiosztotta a szövegkönyvet, és néha megállította a lejátszást, hogy elmondja, mire kell figyelni.

Magyarországon az éttermek esetében a furcsasági mutatót úgy lehet definiálni, hogy a 0-nál van mondjuk a Rosenstein, 100-nál pedig az Ős-Kaján. Utóbbi, azt hiszem, kimaxolja a kategóriát, ha nem szakad ránk evés közben a mennyezet, és a bizarr díszek ellenére megmarad az étvágyunk, még mindig ott a tulajdonos különcsége, ami az ételeken is tetten érhető. Mindenesetre a furcsa étterem: élmény, amit látni kell. Egyszer, mondjuk.

Az M. étterem azért fantasztikus, mert úgy furcsa, hogy közben nemhogy elriaszt, hanem épp ellenkezőleg: kimondottan törzsvendég-képző intézet. Este hatkor nyit csak ki, de nyolckor már csak abban az esetben tudsz leülni, ha épp valaki márt végzett.

Az étterem 2002 óta üzemel, mégis olyan, mintha tegnap nyitott volna. A trükk a következő:

Takarópapírral vonták be az összes falat és plafont, és ezekre rajzoltak különféle virágokat, polcokat, faliórát, esernyőt.

Soha nem megy ki a divatból, hiszen soha nem is ment be. Óriási. A takarópapír alatt pedig azt a kartont értem, amit tekercsben lehet kapni, a szobafestők vásárolják, ezt teszik a padlóra, hogy a lecsöppenő festék ne hagyjon nyomot a padlón. Aztán felszakad, és a padlód mégis tiszta festék lesz, de ez már nem ide tartozik.

Ennél olcsóbban nem lehet megúszni egy felújítást. Szinte szemtelenül veti oda, hogy néhány millió helyett néhány tízezer forint elég egy ilyenre, na menjünk a konyhába, és foglalkozzunk értelmesebb dolgokkal.

Emellett egyébként a hely kedves, barátságos, és egyáltalán nem érzed úgy, mintha a tatarozás kellős közepén érkeztél volna. Sőt, jól érzed magad, és az a megérzésed, hogy csak azért nem fordítottak több figyelmet a belső térre, mert minden erejüket a konyhára és a fogásokra koncentrálták. Főleg azért gondoljuk ezt, mert tényleg alig lehet leülni, annyian vannak, így a hangulatot végeredményben a láthatóan elégedett vendégek határozzák meg.

Mint egy üres papír: attól függ, mennyit ér, hogy mit rajzolsz rá. Itt ezt rajzolták:

Sokszor leírtuk már itt a blogon Csabával, hogy nekünk sosem volt célunk, hogy Mindenről Jót Írjunk. Főleg azért, mert az hazugság, és a valóban jó helyekkel szemben elkövetett merénylet. Egy csomó helyre elmegyünk, de nagy részükről nem írunk, mert nem érdemesek arra, hogy kiemeljük akár csak egy, vagy néhány jó tulajdonságukat. Ehelyett kiemeljük azokat, akiket érdemes.

Ez a poszt most bemutat két helyet, amikről nem írtam, és egyelőre nem is írnék. Most mégis azért teszek kivételt, mert picit ijesztő a trend, amit kirajzolnak. Következzen két reggeli a Gozsdu környékén.

Az egyik egy nagyon jó reggeli volt. Sonkás tükörtojás, perec, tejeskávé. A tojás tökéletesen volt megsütve, épp a kellő ideig és hőfokon, hogy az alja kapjon egy leheletvékony barna réteget, a sárgája "érintetlen" marad, a perec puha, finom, a tejeskávéban annyira intenzív ízű, pörkölésű kávé volt, hogy hiába öntötték fel sok tejjel, egy valóságos ízbomba maradt. Nem tudom, milyen kávét használtak, de királyi rendeletbe foglalnám, hogy tejeskávéba csak ezt lehessen tenni.

A baj nem is ezzel volt. Teljesen tönkrevágta ugyanis az élményt az, hogy 1. hideg volt, fázott odabent a lábam, 2. a konyhával egybenyitott belső térben az elszívó olyan hangos volt, hogy a rádiót is alig hallottam, és amikor újra kiléptem az utcára, úgy éreztem, mintha egy kést húztam volna ki a fülemből.

Szóval vártam azzal, hogy írjak az élményről. Főleg azért, mert a tulajdonos véletlenül mellém ült le a vendégeivel, akiknek elmondta, hogy valamit majd kezdenek ezzel a zajjal. Gondoltam, ha megoldják a problémát, írok róluk egy posztot. Ma visszamentem: nem oldották meg, és a felszolgáló nem tudott róla, hogy a jövőben javulna a dolog.

Ez egyébként a Panificio Il Basilico a Central Passage-ban. Tavalyelőtt októberben írtam az első helyükről, a pékségről, a Városmajor utcában, nem sokkal a nyitás után. Az átlagosnál jobb kenyeret árultak, de semmi különleges, hacsak a malacformájú töltött bucikat nem vesszük annak. Később kiderült, hogy nagyon is tudnak kenyeret sütni: a Kenyér Lelke versenyen, amin én is zsűriztem, elég jól szerepeltek.

A tulajdonos tehát egy pékséggel indult, innen kiindulva egy reggeliző-ebédelő-kávézó helyet nyitott, és tervei között szerepel a mostani üzlet melletti helyiségben egy halas-boros hely megnyitása is. És tök jó terv, sok sikert hozzá, de ne felejtsük el a legfontosabbat.

A vendéglátást.

Ezt a szót, úgy látom, hajlamosak vagyunk elfelejteni a gasztro-centrikus szemlélet térhódításával. Arról szól, hogy a vendég MÉG AZELŐTT jól érzi magát, hogy akár csak egy falatot is evett volna. Nem fázik a lába. Nem süketül meg. Kellemes, elringató érzés keríti hatalmába a székében ülve, arra gondol, ez egy jó hely, ide visszajövök máskor is. Ez nagyon lényeges, ez ugyanolyan alapvető fontosságú, mint beszerezni az üzlet megnyitásához szükséges engedélyeket.

A másik reggelim a Gozsdu egyik új helyében, a Hellinicon nevű étkezdében, a Facebook-oldaluk szerint étteremben volt. Mit mondjak: tök hideg volt odabent. A Nagykörúton divat, hogy az emberek nagykabátban ülnek be a helyekre, és ott dideregnek a sörük mellett (ki tudja, miért teszik ki magukat ennek). Itt is ez volt a helyzet, infrapanelekkel próbáltak jobb időt varázsolni a szigeteletlen helyiségbe, de a padló ontotta magából a fagyot, úgyhogy sokat nem értek vele.

Itt azonban még a kaja sem volt jó. Sőt, nagyon kellemetlen volt.

Három tojást megsütöttek kukoricakonzervvel, paprikával, a levet eresztett zöldségek szottyosra tocskolták az eddigre már inkább főtt tojást, amit végül tortilla-tekercsbe forgattak. Három vendég kért ilyet egymástól függetlenül, mindhárman otthagytuk a tányéron a nagy részét az ételnek. A - feltehetően - görög származású tulajdonos, akivel csak angolul tudtunk beszélni, kedvesen sürgött-forgott ugyan, de ez édeskevés volt. A Helliniconra semmilyen szempontból sincs szükségünk.

A vendéglátás ósdi szónak tűnik. Mintha egy öreg pincér mondaná a 19. századból, felfelé álló mutatóujjal, fenyegetve, mi meg nevetnénk csak rajta. És egészen addig teljesen feleslegesnek is tűnik a szó, amíg mindenki betartja az alapvető szabályait. Ha viszont elfelejtjük, mitől is érzi jól magát a vendég, akkor szinte mindegy, hogy a város legjobb vagy legrosszabb tojását készítjük, egy idő után senki nem jön vissza hozzánk.

Nagyon lassan indul be 2016. Idén negyedikére esett ugyanis az év első napja, és még most is csak remélhetjük, hogy ma már tényleg elkezd majd pöfögni a motor, és beindítjuk a gépezetet.

Pedig szombaton és vasárnap tényleg megpróbáltam megkeresni a várost. De miután beszéltem néhány ismerőssel, akik saját bevallásuk szerint épp csak elkezdtek gondolkozni azon, hogy adjanak-e esélyt a gondolataiknak arra, hogy megszülessenek a fejükben (via Douglas Adams), rájöttem, hogy nincs esélyem. A város kihalt volt, a Múzeum körúton az egyetlen nyitva lévő könyvesboltban dolgozó hölgy is úgy nézett rám, mint aki ritkán lát élő embert, a Trafóban pedig az elvileg vasárnap is nyitva lévő Hangjaink kiállítás elmaradt, miután a "galériás csávó nincs itt", ahogy a bejáratnál tájékoztattak udvariasan. 

Persze a részükről megvolt az igyekezet, együttesen megpróbáltuk a hatvan konnektorba megfelelően bedugdosni a zajkeltő eszközöket, de kevés sikerrel jártunk. "Önök is a kiállításra jöttek?" - kérdezte az egyik alkalmazott az ajtón mögöttünk belépő, mosolygó emberektől. "Nagyszerű" - tette hozzá, és megpróbálta életre kelteni a kiállítást. 

Ilyen tehát egy átlagos január három, ha vasárnapra esik. Nem baj.

Szóval ezzel a poszttal szeretném kiemelni azok munkáját, akik ezen az álmos hétvégén is odatették magukat. Gondolok itt a Madách Színházra, ahol a József és a színes szélesvásznú álomkabát kábé ezredik előadását is a közepesnél nagyobb lelkesedéssel, és vérprofin, szórakoztatóan adták elő a színészek, valamint a Fat Mama étkezdében dolgozóknak, akiknek köszönhetően kiszakadhattam a karácsonyi maradékok eltakarításának bűvöletéből.

Egyrészt azért taps utóbbiaknak, mert elég szerényen nyomják, a Facebook oldalukon így definiálják magukat:

A Fat Mama Eatery egy klassz, sülthúsos, halas hely a belvárosban. Az ételeink legjavát egy angol, faszén tüzelésű kemencében, a Berthában készítjük.

Ő Bertha: